"A stílus maga az ember!"

A fenti mondat gróf Georges-Louis Leclerc de Buffon (1707-1788) francia természettudóstól származik.

Ez a mondás ma inkább így helyes: a stílusirányzat maga az ember.

Mára a stílus degradálódott az öltözködés síkjára. Az ember stílusa személyiségének különböző csatornákon való megnyilvánulása, és ennek leképeződése másokban. Ilyen csatorna lehet például: mozdulatok, hanghordozás, gesztikuláció, testtartás, gondolkodásmód és öltözködés. Beláthatjuk, hogy a személyiség több mint ruhák összessége. A ruházkodás csak a stílus egy része. Modern felfogásban a stílus szó mégis az öltözködésre utal és bizony ennek alapján ítélnek meg bennünket. Embertársaink számára nem vagyunk többek, mint az a stílus ahogyan öltözködünk. Öltözködésünkből automatikusan következtetnek arra hogyan élünk, gondolkodunk, utálunk és szeretünk.

Ez egy elég sekélyes dolog, de a fogyasztói társadalomban ez az élet mércéje.

Lehet valakinek úgy stílusa, hogy nem követi az aktuális divattrendeket, és magasról tesz is az összesre. Számos olyan jelentős személyiséget említhetnénk példának akiket egyáltalán nem érdekelt az öltözködés, mégsem lehet róluk elmondani, hogy nincs stílusuk. Steve Jobs valószínűleg nem gyakran járt a New York Fashion Weekre. Mégis, ki merné azt mondani rá, hogy nem volt stílusa, hogy nem volt egy karizmatikus, szuggesztív személyiség, hogy nem teremtett divatot a fekete garbóval? Woody Allen sem az a kimondott divatkövető személy, mégis mindenkinek kapásból beugrik róla vastag keretes szemüvege, és egész megjelenése. Ezeknek az embereknek van, vagy volt stílusuk.

Minden a személyiségből fakad.

A személyiséget nem lehet bekategorizálni, nem lehet csak ruhákkal kifejezni, nem lehet beterelni egy karámba és ráírni a kerítésre hogy „trendi”. A személyiség - és így a stílus is - független a trendektől. Mindig az a trendi, mindig az a divat amit éppen viselünk – még akkor is ha egy divatlap, a facebook, twitter, vagy egy celeb mást sugall.

Ahány ember él a földön, annyi stílus létezik. Ha megvizsgáljuk Buffon kijelentését, akkor láthatjuk hogy a stílus valóban maga az ember.

Pontosabban megvan az emberben a lehetőség erre. De ha továbbra is a szépségipar, a divatipar által szabott feltételeket követjük, akkor a stílus többé nem maga az ember, mert az ember valamitől félve elrejti magát egy divatnak vagy trendnek nevezett puha paplan mögé.

Laarka, a very stylish girl 

Az első benyomás csapdái

Nem a ruha teszi az embert. 

Nem emlékszem, mikor hallottam ezt először, de azt tudom, mikor gondolkodtam el rajta komolyabban. Még egyetemista voltam, sohasem fogom elfelejteni az első viselettörténet órámat, ott hangzott el ez az ominózus kérdés: „Önök szerint a ruha teszi az embert?”

Síri csönd lett.

Nehéz kérdés. Csak pár ember emelte fel a kezét… aztán jöttek az érvek és ellenérvek. 

Nem lett egyértelmű végeredmény. Azóta nap mint nap eszembe jut.

Valamikor az egyetem végén kialakult egy érdekes hobbim, hogy figyelem az embereket, hogyan viszonyulnak önmagukhoz, egymáshoz. Miként nyilvánulnak meg különböző helyzetekben. Csak figyelem őket, és megpróbálom elképzelni, milyenek is lehetnek ők valójában.

De vajon mennyire helyesek vagy helytelenek az első benyomásaink? 

Egyáltalán mit lehet leszűrni pár kiragadott pillanatból? 

Vajon milyen szempontok szerint vélekedünk másokról?

És mi hat ránk leginkább? 

A külső megjelenés, ruházat,  hang, illat, egy elkapott tekintet vagy mosoly, esetleg az a pár gondolatfoszlány amit fél füllel meghallottunk?

Egyesek úgy tartják, az első pillanatban ott van minden jel az illetőről. Hát nem tudom.

Én már jártam úgy, hogy kiderült, bizony nagyon tévútra vitt az első benyomásom és csalódnom kellett. Aztán volt olyan is, hogy kellemes meglepetés ért.

Igyekszem nem elfeledni, hogy egy igényes kinézet nem feltétlenül jár együtt ésszel is, és fordítva. Nagyon gyorsan képesek vagyunk olyan tulajdonságokkal felruházni embereket, melyek nem is léteznek. Hogy lehet valaki szimpatikus és megnyerő, miért alakítunk ki róla egy képet anélkül, hogy váltottunk volna vele akár csak két szót is? Majd amikor szóba elegyedünk hamar rájövünk, mekkorát tévedtünk.

A szüleim mindig azt mondták, hogy nem szabad elsőre ítélni, mert nem tudhatom kivel állok szemben. Így már kiskoromban megtanultam, nagyon óvatosan bánni az első benyomásokkal. Nem skatulyázni. A legtöbb ember ugyanis összetett és egyedi jelenség.

Figyelem az embereket, és arra jöttem rá, sok múlik azon, milyen élethelyzetben és szituációban találkozunk másokkal. Nagyban befolyásolja a habitusunkat, hogy kivel, hol és mikor hoz össze az élet. Másképp üdvözlök egy rég nem látott ismerőst, mint egy vadidegent. Másképp viselkedek egy hivatalos helyzetben, és másképp egy könnyed, baráti csevely alatt. Mást öltök magamra, ha "fel kell öltözni", és egészen mást a szürke hétköznapokon. Rengeteg arcunk van, ahogyan több személyiségünk is.

Figyelem az embereket, és egyre többször azon kapom magam, hogy próbálom elképzelni, milyenek lehetnek otthon, milyenek lehetnek valójában? Milyenek a nők, ha lemossák magukról a sminket? Milyenek, amikor ételt készítenek, egyáltalán készítenek? A férfiak hogyan szólnak a gyerekeikhez, egyáltalán szólnak bármit is? Kutatom a ráncok mögött, milyenek lehettek fiatalon. Elképzelem őket más ruhákban. Fantáziálok. Milyenek lennének, ha luxusautó helyett egy villamos ablakából néznének a világra, vagy nem egy puccos helyen üldögélve látnám őket, hanem a kiskert végében. Vajon ugyanazt gondolnám róluk, mint az adott pillanatban? Mert mindig csak egy adott pillanatról tudunk véleményt alkotni, nem magáról az emberről.

Akkor miért van az, hogy mégis olyan könnyen ítélkezünk és skatulyázunk?

Laarka