Szépség, szépségünk, más szépsége

A szépség nehezen definiálható.

Az, hogy valami nehezen definiálható, nem jelenti azt, hogy nem létezik.

Az, hogy valaki szép, az azt jelenti, hogy sok embernek tetszik. Az, hogy csúnya, pedig azt, hogy kevésnek.

Mindenkinek más az esete, a szubjektivitás szinte határtalan, mégis vannak olyan helyzetek, amikről tudjuk, hogy szépek. Ez közmegegyezésen alapul. Nem univerzális közmegegyezésen, hanem emberin. Mivel emberek vagyunk.

A bennünk rejlő szépség felfedezéséhez vezető út első lépcsőfoka az, hogy megtanuljuk észrevenni a szépséget a környezetünkben is. Ez nem is olyan nyilvánvaló, mint elsőre gondolnánk. Mindenki igyekszik megfelelni a fogyasztói kultúránk agyonkozmetikázott és agyonretusált szépségideáljának, de az igazság az, hogy a szépség sokkal, de sokkal több ennél.

Amikor nagyon fiatal voltam, úgy tűnt, hogy a világ tele van tökéletes emberekkel, akiknek korlátlan az önbecsülésük és végtelen az önbizalmuk. Később rájöttem, ez nem egészen így van.

Tizenéves koromban főleg a testemmel nem voltam megelégedve. Ma már tudom, hogy az önértékelésemmel volt problémám. Keskenyebb csípőre, laposabb hasra és nagyobb mellekre vágytam, mert az enyém csak maroknyi. Aztán rájöttem, hogy a maroknyi pont elég. Fontosabb, hogy törődjek magammal és jól érezzem magam a bőrömben, mint az, hogy valamiféle elérhetetlen tökéletességre törekedjek.

Minden teljesítmény mögött – legyen az egy szakmai siker, egy finom vacsora, vagy egy hibátlanul összeállított szett – ott van egy történet, telis-tele kísérletekkel, olykor hibákkal, vagy akár kudarccal. Mindannyian hibázunk. De a lényeg, hogy tanuljunk a hibáinkból. Mert ha nem hibázol az azt jelenti, hogy soha nem próbáltál ki semmi újat. Soha meg sem próbáltad túllépni a határaidat. Soha nem néztél szembe a kihívással. Ha azt gondolod, hogy egy hiba mindennek a végét jelenti, akkor elveszett ember vagy. De ha az elkövetett hibáidra úgy tekintesz, mint valaminek a kezdetére, akkor sokkal közelebb kerülsz önmagadhoz.

Sok fiatal arról álmodozik – ahogy én is tettem – hogy a világ tudtára adja, hogy ki is ő. De először magunknak kell elmondanunk. Ki vagyok? Mi dolgom az életben? Miben hiszek?

Nem lenne kellemesebb egy olyan világban élni, ahol mindenütt szépségre bukkansz, mint egy olyan világban, amely a szépséget alig néhány kiváltságos arcra korlátozza?

Fejleszd magad, hogy képes legyél meglátni a szépet a konvenciók és a közízlés által belénk sulykolt szépségideál mögött is. Elnézőbb leszel az iránt is, amit most még szépséghibának látsz. Megváltozik a világ. Egy olyan hely lesz, ahol jó élni, amit jó megcsodálni. És ami a legfontosabb, amíg a testi szépségről alkotott képedbe te magad nem férsz bele, addig a látásmódod beszűkült és még bőven van rajta tökéletesíteni való. 

Laarka

Státuszfüggés

Hajlamosak az emberek igazodni és követni azokat az elvárásokat, amiket az a közösség támaszt amiben él. Ilyen elvárás az, hogy az egyéniségedet öltözködéssel fejezd ki. Természetesen, ha már ruha, akkor inkább márkás jöjjön szóba, hiszen megnőtt a luxus iránti vágy. A luxus mutatja meg, hogy elértél valamit az életben. Ha luxuscikkekkel veszed körbe magad, akkor menő vagy. Menőnek lenni pedig jó dolog.

Az más kérdés, hogy a menőség elérésé mennyire tartalmas életcél…

Kezdetben a termékek pusztán termékek voltak, semmi több. Manapság mindenütt logókkal, feliratokkal, márkajelzésekkel vagyunk körülvéve. Egy átlagos napon rengeteg ilyennel kerülünk kapcsolatba ha bemegyünk egy szupermarketbe, vagy plázába akár több ezerrel is.
Vagy elég csak az otthonunkban körülnézni, ki hány márkát tud összeszámolni?

Az emberiség történelme során a kézművesek ellátták saját kézjegyükkel az általuk készített agyag edényeket, szőnyegeket, szerszámokat, stb. De ezeken a tárgyakon is volt már védjegy. Ez volt a tárgyakon a márkajelzés. Ezek használati tárgyak voltak, a mindennapi túléléshez kellettek. Manapság a termékek, amik körbe vesznek minket a társadalmi ranglétrán való hovatartozásunkat fejezik ki. Az általunk birtokolt termékekből a társadalom többi tagja következtetést von le abból, hogy mit dolgozunk, hol élünk, kik vagyunk, mik vagyunk.

Ezeknek a tárgyaknak a java része már nem azt a célt szolgálja, hogy a tűzifát felaprítsuk és télen ne fagyjunk halálra. Ezek a tárgyak arra vannak, hogy másoknak mutogassuk az utcán, hogy tessék, ez vagyok én.
Az emberek sajnos azokkal a tárgyakkal azonosítják magukat, amiket birtokolnak. Ha valaki karambolozik az utcán az autójával, nem azt mondja, hogy neki mentek az autónak, hanem azt mondja, hogy „nekem jöttek”. Pedig nem mentek neki a testének, hanem abba a vasdarabba rohantak bele. Ugyanígy, a legtöbb ember azt gondolja magáról, hogy ő egy iPhone. Az a legnagyobb eredménye az életben hogy tudott venni egy iPhone 5-t (részletre). Ezt a kis kütyüt aztán kirakhatja a Liszt Ferenc téren a kávézóban az asztalra. Ahogy az ember saját magát azonosítja azokkal a tárgyakkal, amiket birtokol, ugyanúgy másokat is az alapján ítél meg, hogy milyen telefonja van, milyen karórát visel, milyen autóval érkezik, és van-e LED tévéje otthon.
A nyugati kultúrában élőknek általában ez az értékrend.
Ez alapján helyezik el önmagukat és másokat a világban.

De mik is vagyunk valójában?

Mi történik akkor, ha leég a házunk?

Ha megsemmisül minden, ami korábban minket definiált?

Megsemmisül a személyiségünk?

Nem leszünk többé azok, akik voltunk?

Sajnos vannak olyan emberek, akik ezekre a kérdésekre igennel válaszolnának.

Ők annyit érnek saját maguknak, amennyi műanyagból, alumíniumból, vászonból és szilikonból készített tárgyuk van, melyeket néha tv-nek, autónak, telefonnak és ruhának hívnak.

Számukra a legfontosabb dolog az, hogy az alsónadrágjukon egy 70 éves olasz vénember neve virítson, melyet egy retusált pöcsű férfivel reklámoznak.

Természetesen az önmegvalósítás módja és a boldogsághoz vezető út mindenkinek más.

Laarka