Fröccsentéssel, vagy öléssel?

Tegnap befűtöttünk. Hamarosan hozzánk is beköszönt az igazi tél. Lassan előkerülnek a hólapátok, sapka-sál-kesztyű triók, régi forralt boros receptek, a mély, testesebb, fűszeresebb, nehezebb illatok, és természetesen tömjük magunkba a multivitaminokat. A tél a visszavonulás, a befelé fordulás időszaka (legalábbis nálam). A mai blog bejegyzésemet bolygónk elfelejtett áldozatainak szentelem.

Kiskoromban a szüleim mindig azt mondták, hogy cipőből csak valódi bőrt érdemes venni, mert strapabíróbb, praktikusabb, szebb (igen, ez is egy szempont), természetes, nem kapsz tőlük kiütést, és bár megfizeted az árát, de feltehetően jobban is vigyázol rá. Minden, ami „természetes”, legyen az bőrcipő, bőrtáska, bőröv, bőrdzseki, szőrmék, bundák és tollkabátok kiváló minőségben, egy életen át kiszolgálnak.

Réges-rég, az ősember az elejtett állatok húsából élt. A nagy hideg ellen az volt a természetes, hogy magára vette elejtett vadjai bőrét és bundáját, hogy védje a testét. Viselte, a legyőzött állat bundáját, bőrét. Amíg kevesen voltunk, és megküzdöttünk az állatokkal, csak akkor öltük meg őket, ha muszáj volt, aztán kiengeszteltük az elejtett állat szellemét. Akkor még nem volt ennyire súlyos a helyzet. De ma ez már nem csupán etikátlan, hanem fenntarthatatlan is.

Ezen a bolygón a biológia, fizika és kémia törvényei vannak érvényben. Minden élőlény táplálék. Előbb-utóbb elfogyasztja egy másik élőlény. Minket például a lebontó baktériumok. Ez így van rendjén.

Az egy dolog, hogy az ember mérhetetlen felfuvalkodottságában kitalálta, hogy ő áll a táplálékpiramis csúcsán, pedig dehogy.

Az meg egy másik dolog, hogy hol húzzuk meg a határvonalat: mi az, amit/akit megeszünk... és mi az amit magunkra öltünk.

Manapság megnőtt a fogyasztás és termelés. Túltermelünk és túlfogyasztunk. Raktározunk, felhalmozunk. Ha ráuntunk eldobjuk, és újat veszünk.

Tudatában vagyok, hogy az emberiség történetét végigkísérte a húsfogyasztás és hogy igen, én is ettem nem is olyan régen, és szerettem is. Ha a húsfeldolgozás után fennmaradt bőrt és szőrt nem hasznosítanák, akkor az is nagyon nagymértékű pazarlás lenne.

Egyetlen esetben tudnám elfogadni egy állat megölését, mint legvégső eszközt. Ha ez az emberiség fennmaradásához, az alapvető emberi szükséglet kielégítéséhez elengedhetetlenül szükséges lenne. Az állatok nem jókedvükből ölnek, hanem ösztönösen, mert így fejlődtek ki, és csak akkor ha az ölés a létfenntartásukhoz feltétlenül szükséges... De vajon mi emberek ölésre fejlődtünk? Mi is csak végső esetben a fennmaradásunkért ölünk?

Helyzet a következő: a kettősség mindenütt megtapasztalható a bolygón, pláne emberi szinten. A polaritás, mondhatni. Vannak szocialisták és demokraták. Liberálisok és konzervatívok. Racionalisták és idealisták. Ateisták és teisták. Húsevők és vegák. Bőrt és műbőrt, szőrmét és műszőrmét viselők.

Valamennyi ideológiai színezetű csoportosulás meglátásom szerint csak egyvalamire jó: hogy mélyítse a szakadékot a két ellentábor között. "Ti hülyék vagytok, mi meg nem..."

Azt gondolom, bundát és bőrt hordani státuszszimbólum volt mindig is: gazdag vagyok, jómódú, erős és független. De vajon tényleg? Azt gondolom a szőrmebundák ideje lejárt, felesleges luxuscikké váltak, viselésük nem indokolt. Ma már a sarkköri expedíciókra indulók sem viselnek efféle ruhadarabokat, hiszen léteznek sokkal melegebb, könnyebb megoldások. Ezek pedig ha lehet, még drágábbak, mint a korábbi valódi bőr és szőrme társaik, így viselésük sznob vágyainkat sem hagyja kielégítetlenül.

Persze nem beszéltünk a textilipari alapanyagok, műbőr készítmények mérgező hatásáról, gyengébb minőségéről. Úgy tűnik tehát, hogy egyik sem tökéletes választás, egyik sem jobb a másiknál.

Most nyitok egy zárójelet.

Ebben a fenekestül felfordult világban nagyon nehéz szépen élni. Pár évvel ezelőtt még olyan voltam, mint bárki más. Fogyasztottam húst, tejterméket, viseltem bőrcipőt/csizmát/táskát/övet/kesztyűt, toll volt a párnámban, paplanomban és a kabátomban. Aztán történt valami, és egyik reggel úgy ébredtem, hogy kérdőre vontam a társadalmi hitrendszert.

Ma már minden bőrben és szőrmében a megölt állatokat látom. Nem tagadom, néha eláll a lélegzetem, és beleremeg a lábam egy egy gyönyörű darabba, de jó ideje elvből nem hordok állatit. Bocsánatkérően simogatom meg őket, mert már tudom, hogy csak egy valakinek van joga ezt viselni. Az állatnak önmagán.

Zárójel bezárva.

Laarka

Van-e "élet" a bugyin túl, azaz mi a vonzódás tárgya?

Testileg (is) későn érő típus voltam. Kislánynak éreztem magam a pamut szettemben, mely optikai mellnagyobbítást nem csinált, viszont visszagondolva ultra kényelmes volt. Emlékszem, türelmetlenül vártam, hogy felnőjek végre és megvehessem magamnak azt a sok izgalmas dolgot. Tetszeni akartam, vonzó szerettem volna lenni, nem hétköznapi. Izgalomra vágytam. A testem lassanként behozta a lemaradást. S mint a legtöbb nő, én is szeretem a fehérneműket.

Nap, mint nap viseljük, de mégis mit tesz velünk, földi halandókkal egy csipkés kis tanga, vagy egy francia selyem bugyi?

A fehérneműkkel kapcsolatban azért megoszlanak a vélemények. Van aki ezt szereti, és van aki azt. Van akinek a tanga jön be, másoknak a francia bugyi, a párnás push-up bugyikról, hasleszorító shortokról, alakformáló bodykról nem is beszélve.

Bármelyikről is beszélünk azonban, abban mindenki egyetért, hogy a szexi „bugyi” szinte egyenlővé vált a nővel. Tanga és társai napjainkban egyszerűen a nőiesség szimbólumai lettek. Szexi fehérneműben pózoló tüneményes lánykák csábítanak vásárlásra az utak mentén elhelyezett óriásplakátokról, hiszen egy fogselyemnyi méretű pántos fenékkel szinte bármi eladható, a mosóportól a nagymama lekvárjáig. És persze azon sem kell meglepődnünk, hogy egy magán kizárólag fehérneműt elviselni képes orosz tüneménybe szeretett bele , - talán egy győztes bajnoki mérkőzést követő átmulatott éjszakán - korunk portugál hőse és férfi idolja is.

De vajon van-e élet a bugyin túl, azaz inkább bugyi nélkül?

Voltál már úgy, hogy elfelejtettél váltó bugyit vinni magaddal?
Vagy kerültél olyan helyzetbe, hogy idegen helyen aludtál és kölcsönkértél egy férfi alsónadrágot?

Szexinek érezted magad benne? 

Váltottál ki vonzódást a másik nemnek szánt ruhadarabban? 

Ha igen, az azt jelenti, hogy a női test szexi bármilyen ruhadarabban, és nincs semmi szükség flancos fehérneműkre.

Ki ne látta volna romantikus filmek nagy jelenetei után szikrázó reggeli napsütésben balkonon szenvedélyesen kávézó párocska kócos női tagját az újdonsült ismerősétől kölcsön kapott lezseren lógó, hanyagul feltűrt ujjú, értelemszerűen túlméretezett férfiingben kacéran mosolyogva kávézni? Kell ennél szexibb „női viselet”?

Ezek szerint valójában nem is a ruha öltöztet!?

Mindannyian arra törekszünk, hogy minél szexibb fehérneműben vagy minél izgatóbb lábbeliben, stb. tegyük még vonzóbbá a külsőnket. E törekvésünk általában eljut oda, hogy maga a szexi fehérnemű elhalványítja a női test vonzerejét. A szemlélő a szexi ruhadarabra fókuszál, ami háttérbe szorítja így a női test szépségét. Végkifejlete ennek a folyamatnak az, hogy napjainkban egyre több ruhadarab egyfajta fétis tárggyá válik, azaz már önmagában a szexi ruhadarab látványa alkalmas arra, hogy felkeltse, végső esetben kielégítse a vágyat. Azon törekvésünkkel tehát, hogy minél szexibb darabok viselésével irányítsuk a figyelmet a testünkre, adott esetben épp ellenkező hatást válthatunk ki.

Fogyasztói társadalmunk azt kéri, megszállottan igyekezzünk jól kinézni. Mi lányok, nők, asszonyok vásároljunk össze mindenfélét, amitől szexibbnek, kívánatosabbnak, vonzóbbnak érezhetjük magunkat. Mintha ezt a hatást elérhetnénk úgy is, hogy egyszerűen besétálunk valamelyik boltba, és könnyedén leemeljük a polcról.

Viselhetsz bármilyen, méregdrága, agyonreklámozott szexi luxusfehérneműt, ha nem érzed jól magad a bőrödben soha nem leszel olyan szexi, mint „hanyagul feltűrt ujjú, gyűrött férfiingben magabiztosan mosolygó filmhős" az éjszakai „flört” után. 

Laarka