Milánó

Milánónak megvan a maga különleges varázsa. Elegáns, stílusos, előkelő. Olyan szavak és elismerések ezek, amelyeket ez a város könnyedén meg is nyer magának, magasztos, fenséges épületeivel és tágas tereivel. Nappal ezek az impozáns, díszes építmények büszke dicsőségben tornyosulnak a maguk csodás természetességében, éjszaka pedig jól elhelyezett reflektorokkal ízlésesen megvilágítva újabb, még csábítóbb pózt kölcsönöznek. Milánó egy klasszikus európai színtér. Szakemberek rohangálnak, divatos gyerekek ácsorognak, fiatal tolvajok pedig áldozatukra várva bámészkodnak. 

A Dómnak is helyet adó téren található Galleria Vittorio Emanuele II bevásárlóközpont, ami az Olasz Királyság első királyáról elnevezett hatalmas épület látványos vas- és üvegkupolás tetejével 1865–1877 között épült. Az olasz egyesítés mámorító napjaiban, ez volt az első villanyvilágítással felszerelt épület a városban. Művészete örömteli, amely Olaszország független országgá válását ünnepli. Stílusos luxus butikjai, éttermei és kávézói Milánó divatfővárosának státuszát tükrözik.

Az üveges kupolák alatt figyelem az eseményeket, lassan kortyolgatva egy pohár hagyományos olasz likőrt, a Campari-t, amelyet az 1800-as évek végén szolgáltak fel először egy bárban, ebben a galériában. 

Miközben élvezem a felvonulást, valami mókás zűrzavart észlelek a padló mozaikjánál a bika körül. A milánóiak úgy vélik, hogy szerencsét hoz, ha háromszor megpörgetjük magunkat a jobb sarkunk tengelye körül a bika privát részén – a város riválisának, Torinónak a szimbólumán. Délután ismét elsétálok arra, és látom, hogy az emberek még mindig Fortunát hajszolva forognak azon a szegény bikán.

Este pompás ruhákban a kultúrára éhes rajongók útra kelnek a világ talán legrangosabb operaháza, a La Scala felé. A világ egyik legszebb és legjelentősebb operaháza, több mint 200 éve ad otthont a legismertebb olasz zeneszerzők operáinak, koncertjeinek és balett előadásainak. Az épületben egyszerre 3000 ember ülhet karmazsin színű bársonyszékeken pazar páholyokban. A La Scala Múzeum pedig kiterjedt gyűjteményt tartalmaz olyan tárgyakból, amelyek gyakorlatilag az opera hívei imádatának tárgyai: eredeti partitúrák, mellszobrok, portrék, valamint nagy zeneszerzők halotti maszkjai. Képzeld el: Verdi cilinderét, vagy épp Rossini szemüvegét.

A milánói dóm egy egyedülálló katedrális, amely a hit és a művészet történetét meséli el több évszázadon át. A milánói dóm építési munkálatai 1386-ban kezdődtek és egészen a 19. századig folytatódtak. Az építés hosszú folyamatában számos építész és mérnök vett részt. Mondhatnánk úgy is, emberek és kultúrák keresztútja, élénk hely a legkülönbözőbb ötletek, tapasztalatok és kézi készségek cseréjére a világ minden tájáról érkezett munkások között, akik tudásukkal mind-mind hozzájárultak az építkezéshez. A szobrok gyártása összhangban volt az egyes történelmi pillanatok kulturális klímájával. Valójában ez az egyetlen ilyen jellegű szoborgyűjtemény a világon.

Ez Milano szíve, amely soha nem öregszik, noha közel 600 éves. Szinte minden alkalommal a Dóm egyik része „építés alatt” van. Ennek az az oka, hogy a katedrális egy ritka és értékes márványból készült, melynek ereiben vastartalmú anyagok nyomai vannak, és amikor ezek, vagy a vascsapok, amelyeket évszázadokon keresztül a kövek összekapcsolására helyeztek el, oxidálódnak, kitágulnak, apró darabokra törik a márványt. Ez azt jelenti, hogy a székesegyház a kezdettől fogva „szétesésre” volt ítélve, ezért az elemeit rendszeresen cserélni kell.

A templom szűk csigalépcsőjén felkapaszkodva a köves tornyok erdőjében emelkedhetünk ki a tetőre, ahonnan nagyszerű kilátás nyílik a városra, a térre és tiszta napokon az olasz Alpokra. A templom építészeti részletei folyamatosan lekötik a figyelmemet. Csodálkozom a több évszázaddal ezelőtti márványból faragott számtalan dísztárgyon – minden virág, minden vízköpő, minden szent arca egyedi.

A milánói dóm a kereszténység egyik legfontosabb ereklyéjének ad otthont. Itt található annak a három szögnek az egyike, amellyel Jézust keresztre feszítették. A Szent Szöget 1461. március 20-a óta őrzik itt egy medallionban – melynek helyét piros fény jelöli a Dóm belső boltozatának tetején, egy olyan előkelő helyen, ami - a Nivola nevű egyedülálló „gép” kivételével - mindenki számára megközelíthetetlen. Minden évben szeptemberben, egy háromnapos ünnepély keretében mutatják be a közönségnek ezt az ereklyét.

A milánói dóm tetején található a híres Madonnina, ami egy 4,16 m aranyozott rézszobor, mely 1774-ben került a székesegyház legmagasabb pontja, a főtorony tetejére, és azóta Milánó egyik jelképe. A főtorony megépítésével a Dóm elérte a szédületes 108,5 m magasságot, és Milánóban bevett szokás, hogy a tisztelet jeléül egyetlen épület sem haladhatja meg a Madonnina magasságát. Ez egy íratlan szabály volt, mivel történelmileg a milánói dóm volt egykor a város legmagasabb épülete. Sőt, egészen a 20. század első feléig még egy „törvény” is megtiltotta, hogy az új építmények magasabbak legyenek, mint a 108,5 méter magas Madonnina.  A 20. században azonban felépült a Pirelli-felhőkarcoló, ami magasabb (127 m) lett, ezért, hogy továbbra is Madonnina legyen a legmagasabb pontja a városnak – elhelyeztek egy 85 cm-es másolatot a tetején. Azóta épült még két felhőkarcoló, melyeknek a tetejére szintén Madonnina másolatok kerültek, így őrizve meg ezt a hagyományt. A Madonnina nemcsak vallási jelentőséggel bír. Azt mondják, hogy Madonnina a város védelmezője. Nemzeti ünnepeken zászló kerül a kezébe, és még a két milánói focicsapat (AC Milan és Inter) összecsapását is róla nevezték el, Derby della Madonnina ugyanis a rangadó neve.

A Dóm kétségkívül egyike azon épületeknek, amelyektől leesik az ember álla attól a pillanattól kezdve, hogy kívülről rápillant, egészen addig, amíg elhagyja a barlangos belső teret. Ma felmentem a Dóm tetejére, és csak annyit tudok mondani, hogy eszméletlen kilátás nyílt a városra onnan fentről. Egy egész napot el tudtam volna tölteni ennek a figyelemre méltó építménynek a fotózásával, részben a hely szépsége, részben a megnyugtató hangulata miatt.

Egy milánói látogatás fénypontja lehet Leonardo da Vinci: Az utolsó vacsora eredeti festményének megtekintése, amelyet a művész közvetlenül a Santa Maria delle Grazie-templom refektóriumának falára festett. 1494 és 1498 között alkotta meg a Cenacolót (Utolsó vacsora), amely nagy érzelmi hatással bír. A festmény nagy és valósághű. A nyugati történelem legdrámaibb pillanatát ábrázolja – azt a pillanatot, amikor Jézus azt mondja: „Egyikőtök elárul engem.”
Jézus úgy tűnik, tudja, hogy meg fog halni – az arca szomorú, mindent tud, és elfogadja. Lábait keresztbe teszi egymáson, mintha készen állna a szögre. Leonardo az érzelmek felvillantásával megörökíti minden apostol egyedi reakcióját a kijelentésére – rémületet, megdöbbenést, haragot, szorongást, gyászt, sokkot. Leonardo da Vinci értelmezésében az Eucharisztia születését megörökítő pillanat ez, amikor Jézus a kenyérért és egy pohár borért nyúl, melyek a keresztény szentség kulcsszimbólumai.

Leonardo felhagyott a hagyományos freskótechnikával a híres vallási jelenet ábrázolásakor. E technika helyett temperával és olajjal kísérletezett gipszpreparátumon. Az elkészült remekmű pár éven belül romlásnak indult. A templomot lebombázták a második világháborúban, de – úgy tűnik, csodával határos módon – az utolsó vacsorát tartó fal állva maradt. A megtekintéshez a jegyeket körülbelül 2-3 hónappal korábban kezdik árusítani a hivatalos oldalon, és szinte azonnal elkelnek. Manapság a lehető legjobb megőrzés érdekében a helyiség páratartalmát gondosan szabályozzák – 15 percenként csak 25 embert engednek be. Ez az egyik legcsodáltabb, legtöbbet tanulmányozott és legtöbbször reprodukált festmény, amelyet a világ valaha is ismert.

Leonardo volt az egyik legtermékenyebb mester, akit a világ valaha ismert. Eredetileg a toszkán Vinci városában, 1452-ben született. Valóságos reneszánsz ember, tehetsége messze túlmutat a művészet és a tudomány területein, beleértve a csillagászatot, a térképészetet, a mérnöki tudományokat, a geológiát és még a botanikát is. Tudását Firenzében csiszolta, mielőtt 1482-ben északra költözött, hogy Ludovico Sforzának, Milánó látnoki hercegének dolgozzon, aki Leonardo egyik legfontosabb pártfogója lett. A művész egy produktív időszakot töltött Milánóban, és több mint húsz éven keresztül számos projekten dolgozott a herceg számára. Több mint 500 évvel ezelőtt Ludovico Sforza szőlőültetvényt ajándékozott Leonardonak. Ez az elismerés gesztusa volt „a hercegnek végzett különféle és csodálatra méltó munkáiért”. Leonardo maga is borászcsaládból származott, és nagy gondot fordított a szőlőültetvényre. 1499-ben a francia csapatok megszállták Milánót, Leonardo ekkor elmenekült a városból, a szőlője pedig tönkrement. Az ingatlan számos tüzet, bombázást szenvedett el a második világháború alatt. A szőlőültetvény maradványa a történelem feledésébe merült, mígnem a ingatlan jelenlegi tulajdonosai úgy döntöttek, hogy több évszázad elteltével újrateremtik Leonardo szőlőjét. A gyökerek DNS-vizsgálata alapján újraszaporították és újratelepítették a tőkéket, hogy olyan legyen, mint amilyen Leonardo idejében volt.

A reneszánsz időszakban az uralkodó Sforza család milánói hercegei építették impozáns erődítményüket, hogy megvédjék magukat a rivális támadásoktól. Ma a kastély számos múzeumnak és galériának ad otthont.

A legtöbb ember ősi épületeket, macskaköves utcákat és elhalványuló palotákat keres Olaszországban. Milánó azon kevés helyek egyike az országban, ahol értékelni lehet a modern építészetet és dizájnt. A Piazza Gae Aulenti téren új, modern üveg felhőkarcolók magasodnak. Nagyon nehéz elhinni, hogy ez is ugyanaz a Milánó, ahol eddig sétáltam.

A Bosco Verticale ikertornyai (függőleges erdő) az egész világon híresek és számos díjat nyertek.

Milánó a villamosok városa. Ez volt az egyik első közlekedési eszköz, ami a mai napig szállítja a helyieket és a látogatókat a városban. Sok vonalat még mindig ugyanazok a gyönyörű, nyikorgó és rendkívül robusztus villamosok szolgálnak ki, amelyek éjjel-nappal folyamatosan keresztezik a várost. A régi, zörgő antik villamosokon még mindig fapadok, falépcsők és szárnyas ablakok találhatók. Olyan, mintha visszalépnénk az időben, leszámítva a jegyellenőrt.

Lassan éjfél van, holnapra pedig újabb korai ébresztőt állítottam be, mivel az olaszországi időm lejárt. Az elmúlt napokban ebben a csodálatos országban voltam, és úgy tűnik, minél több időt töltök itt, annál jobban szeretem. Ez az egyike azoknak a búcsúknak, amelyeket szerettem volna későbbre tartogatni, de most talán nem olyan nehéz. Azért nem, mivel biztos vagyok benne, hogy a jövőben valamikor újra visszatérek ebbe a városba. Inkább elköszönés „egy későbbi találkozás reményében”, mint egyfajta búcsú. A világ egy hatalmas hely, és benne sok egyszeri helyszín létezik, Milánóval ez nem így van. Vannak, akik azt mondják, hogy magukból hagynak egy szeletet azokon a helyeken, amelyeket élveztek, de én úgy gondolom, hogy mindig mi viszünk magunkkal egy darabot azokból a helyekből, amelyek örömet okoztak nekünk. 

Verona

Nemrég Veronába utaztam, és bár már másodszor jártam ott, a korábbi látogatásom óta eltelt hosszú idő miatt nem pontosan emlékeztem minden részletre. Verona a történelem előtti időkből származik. Kr. e. I. században római municípiummá vált, majd gyorsan megnőtt a jelentősége. A Római Birodalom bukása után Veronát többször is meghódították. Az 5. században az osztrogótok, később a longobardok, 774-ben pedig Nagy Károly foglalta el. A 12. század elején önálló várossá alakult. A Scaliger család uralma alatt a település virágzott. A család megerősítette Veronát, és tovább bővítette befolyását. A béke, a jólét és a művészet rövid időszaka kezdődött. Dante, Petrarca és Giotto jó okkal találta e kulturális központot otthonának. A családi viszályok végül megtették hatásukat, Verona, 1405-ben velencei uralom alá került. Napóleon hódítása után pedig Ausztriának adták hadi trófeaként. A város 1866-ban csatlakozott az Olasz Királysághoz. A 19. század végén egy szörnyű árvíz elpusztította a történelmi központ nagy részét. Ezután Verona jobb védelme érdekében városfalat emeltek. Sajnos a falak nem tudtak ellenállni a második világháború bombáinak. Még a hidak is elpusztultak, amikor a német megszállók kivonultak. A rekonstrukciós és helyreállítási munkák végül sokáig tartottak, de a végeredmény mindenképpen magáért beszél. Verona ősidők óta a különböző kultúrájú és történelemmel rendelkező emberek konvergenciájának helye. Gyakran kis Rómának is hívják, de nem a légkör hasonlóságai miatt, hanem a centrumában található római amfiteátrum miatt. Kulturálisan Verona számomra inkább Firenzére hasonlít.

A már említett római amfiteátrum (Arena di Verona), amely a város történelmi központjának szívében található, a város fő látnivalói közé tartozik. De ide tartozik a Giardino Giusti, ami barlangok és lenyűgöző labirintusok kertje, vagy a Piazza delle Erbe - a régi római tér, egykor találkozási hely, ahol a város számos fontos eseményére került sor az ókorban, és amely ma egy rendkívül forgalmas és nyüzsgő szabadtéri piac. Meg kell említenünk a Lamberti tornyot – ahová felkapaszkodva megcsodálhatod Verona városának csodás panorámáját. Fontos építészeti emlékek a régi templomok és katedrálisok is, mint a San Zeno Maggiore, amelyet a 12. században építettek veronai kövekből, Castelvecchio ősi kastélya, amely egykor a Scaliger családé volt, ma pedig már múzeum, amely számos értékes régiséget, festményeket és szobrokat mutat be.

Szabadidőm nagy részét csak bolyongással töltöttem. Színekben gazdag épületek, dekadens márványok, buja növényvilág a csendes utcákon, szépen elrejtett hangulatos kávézók és éttermek. Még a legegyszerűbb lakóház is olyannyira meg tudta ragadni a figyelmem, hogy legszívesebben minden erkélyt és ablakot hazahoztam volna a memóriakártyámon. Mégis a római amfiteátrum az egyik olyan építészeti alkotás, amely tényleg ellopja a show-t. Ezután a Piazza delle Erbe felé vettem az irányt, a Via Mazzini-n, Verona legjobb bevásárlóutcáján keresztül. Útközben a város egymásba nyíló utcáin bekukkanthattam számos kis templomba. A Piazza delle Erbe tér érdekessége, hogy a homlokzatokon található építészeti stílusok sokfélesége keveredik.

A Piazza dei Signori Verona másik fontos tere, ami a középkorban a Scaligeri család hatalmi központja volt. A teret Scaligeri paloták veszik körül. Dante térnek is nevezik, mert a tér közepén szobor áll Dante tiszteletére. Ő az olasz nyelv atyja, aki hosszú ideig ebben a városban élt a firenzei száműzetése után. Veronában írta meg az Isteni színjáték egy részét, amelyben sok utalás található a városra és annak történelmi szereplőire.

Bármerre nézel, mindenhol megtalálható egy darab történelem. Irodalmi hírnevével ellentétben Verona nem a szerelem vad forgatagába ragadt város, hanem a régi idők romantikájától csöpögő.  Nyári operái, világhírű erkélye és reneszánsz galériái hívogatják a turistákat, de titkos kertjei, föld alatti maradványai és rejtett templomai kínálják a legtöbb misztikumot. Még Verona lakói is rendíthetetlenül szerelmesek városukba.

Az Adige folyó mellett fekvő bájos Verona minden bizonnyal sokat köszönhet William Shakespeare angol költőnek. A Via Cappellon haladva nehéz eltéveszteni következő úticélomat, ugyanis az összes étterem, kávézó és shop Shakespeare tragikus sorsú szerelmes párjának a nevét viseli minden létező variációban. A 23-as szám alatt található hangulatos udvarba belépve turisták szerény tömege hódol Júlia lábai előtt. Mivel már jártam itt, sok évvel ezelőtt, tudtam, mire számíthatok. Egy férfi és felesége állt Júlia bronzszobránál. A feleség Júlia mellére tette a kezét, amelyet az évek során reménykedő romantikusok ezrei fosztottak meg arany árnyalatától, míg a férje a saját kezét a felesége mellére tette. Biztos vagyok benne, hogy nagyszerű fotó készült otthonra. A helyi legenda szerint, ha megérintjük Júlia mellét, boldog és tartós szerelemmel leszünk megáldva, amelyet Rómeó és Júlia képtelen volt élvezni. Részükről az „örök szerelem tapi” letudva. A magam részéről én - ahogy korábbi látogatásomkor is - most is kihagytam ezt a különös hagyományt, amit legalább olyan bizarrnak találok, mint Victor Noir nadrágjának kidudorodó részének érintését a párizsi Pére Lachaise temetőben.

Közben egy fiatal lány egy darabka papírcetlit dugott be egy kőfal hasadékába. A falat borító több ezer üzenet egyike lesz az övé, alig észrevehető. Itt hagyta a Casa di Giuliettában, abban az otthonban, ahol Shakespeare tragikus szerelmi története játszódik.  A sokak szívében dobogó szeretettel vagy fájdalommal megrajzolt kőfal minden centiméterét emberek sokaságának üzenetei borítják be a világ minden tájáról. Szerelmi jegyzetek tanúskodnak elveszett szerelmekről, jelenlegi szerelmekről és jövőbeli szerelmekről az erkély alatti udvar több helyén. És mindennek a középpontjában egy emléktábla áll Shakespeare munkásságának örökéül. A szavai talán szebben vannak megírva, mint a falra írt firkák, de végső soron mindannyian költők vagyunk, ha szerelemről van szó. 

Bevallom, elolvastam néhány levelet. Egyszerűen nem bírtam magammal. Természetesen sok levelet írtak olaszul és más nyelveken is, de nyilván nem mondok el semmit, azoknak a leveleknek a tartalmából, amiket sikerült megértenem. Annyit elárulhatok, hogy nagyon kedves levelek voltak, tele élethittel és szeretettel.

Mi más lehetne jobb színtere egy nagy szerelmi történetnek, mint Olaszország? Az amore és a la dolce vita országa volt a színhelye a nagy olasz költőnek Danténak és szeretett Beatricenek, a 14. századi költőnek Petrarcának és Laurához fűződő viszonzatlan szerelmének, valamint Shakespeare szerelmeseinek. Veronában van egy Casa di Giulietta nevű ház, ahol Júlia soha nem lakott. Rómeó állítólagos háza, ami ma magánépület, nem olyan drámai, mint Júlia erkélye és szobra, de megvan a maga szépsége. A ház homlokzatán Shakespeare versei mellett megtalálható az Isteni színjáték rejtélyes sorainak idézete, amelyben Dante Montecchiről és Cappellettiről (Montagues és Capulets) beszél. Sokan úgy vélik, hogy ez a mondat az Isteni színjátékból bizonyíték arra, hogy a Rómeó és Júlia nem csak egy legenda. Mások azonban úgy gondolják, hogy ez ihlette a történetet Luigi da Porto számára, aki elsőként írta meg a cselekményt, úgy, ahogyan mi ismerjük. Ugyanis, Rómeó és Júlia cselekménye nem William Shakespeare fantáziája. A történet egyik változata - amely akkoriban Olaszországban és Európában keringett – ihlette meg az írót.  A konfliktusos szerelem története, amely egy félreértés miatt tragédiával végződik, egyetemes téma.

Júlia és Rómeó a valóságban soha nem léteztek, William Shakespeare egyszer sem járt Veronában, és a híres erkélyt csak a 20. században építették. De láttad azt az erkélyt? Ez az, amiből az álmok születnek. A legenda olyan erősen kötődött az épülethez, hogy 1907-ben Verona városa megvásárolta az ingatlan egy részét azért, hogy a nagy szerelmi történetnek szentelt múzeumot és házat hozzon létre.

Akár hiszed, akár nem, a „Levelek Júliának” című filmben szereplő levélírók valódiak. Most, hogy a technológia tereiben lebegünk, miközben ujjaink mindig a telefon vagy a számítógép billentyűzete fölött lebegnek, ahogy most én is pötyögöm e sorokat, a levélírás lassan elveszett művészetté válik. Mikor írtál utoljára kézzel levelet egy általad szeretett személynek vagy barátnak? Sokkal gyorsabb most egy SMS-t küldeni, vagy felhívni az illetőt. Legutóbb 13 évesen írtam meg egy képeslapot, fenntartva azt a hagyományt, hogy a legjobb barátaimmal minden évben küldjünk egymásnak egy pár soros beszámolót nyaraláskor. Megosztasz egy szeletet magadból, amit érzel, és egy jól megírt levélben nagy erő rejlik. De ahogy az idő múlik, a szokásokat feladod a modern kényelem érdekében.

Hosszú évek óta az a hagyomány, hogy az emberek Júliának leveleket küldenek saját szerelemi történeteikről, legyen szó akár fájdalomról akár reménytelen vágyakozásról. Levelek érkeznek szívszorító válásokról, rég elveszett szerelmekről, határozatlanságról a maradással vagy távozással kapcsolatban, terhességről, házasságról, halálról, gyötrődésről. A válaszadás hagyománya az 1930-as években kezdődött, amikor Júlia sírjának őrzője elkezdte gyűjteni a látogatók által hagyott leveleket, és annyira meghatódott, hogy úgy döntött, válaszol rájuk.

Az évek során ez a hagyomány csak nőtt és nőtt, mígnem 1972-ben hivatalosan megalakították a Júlia Klubot. A Klub olyan titkárok önkéntes szervezete, akik válaszolnak a világ minden tájáról Júliának küldött levelekre. A szervezet azt állítja, hogy megalakulásuk óta több mint 50 000 levélre válaszoltak. A titkárok tanácsokkal, bátorító szavakkal és reményekkel teli személyes válaszleveleket küldenek a levélíróknak. A Júlia Klub a szerelem, a remény és a barátság szimbólumává vált. Nem számít, hogy Júlia valódi vagy kitalált személy, a levelek és a problémák valódiak.

Létezik „Szerelmes Verona” fesztivál is, amelyre minden év februárjában, a Valentin-nap hetében kerül sor. A fesztivál szlogenje: "Ha szeretsz valakit, hozd el Veronába." Ilyenkor a várost szívek díszítik (mindenhol), az éttermek különleges páros menüt szolgálnak fel, csokoládéárusok lepik el az utcákat, a párok kéz a kézben sétálnak, este 6 órakor pedig az egész város megáll egy perc csókra.
Vágyhat ennél több „giccsre” az ember?

Késő délután van. A nap egy szempillantás alatt eltelt. Az alkonyat aranyozott fényében fürdőző terek megtelnek fröccsivó párokkal és idős helyiekkel a vacsora előtt. A Piazza delle Erbe téren megszólalnak a harangok, koccannak a poharak, és Verona valóban életre kel. Megálltam, hogy vegyek magamnak édességet, amit Rómeó és Júlia csókjainak neveznek. Noha ez nem egy hagyományos veronai desszert, hanem a modern kor történelmi ihletésű terméke, mégis ezek a kis mogyorós és mandulás sütemények finom kiegészítői a veronai ételeknek. És ezzel véget is ért a szép veronai napom.