Messze Itáliában, Firenze városában van egy kis mellékutca, úgy emlékszem…

1995-ben jártam itt először, most visszatértem és tudom, hogy nem utoljára. Jól emlékszem arra a semmivel sem összekeverhető érzésre, ami 13 évesen akkor és ott rabul ejtett. Mit írhatnék a városról, amit még útikönyvekben, blogokon, weboldalakon nem írtak le? Egyszerűen csak arról, amit fontosnak érzek. Süt a toszkán nap és csillog az Arno folyó. Ismét Firenze utcáin sétálok és ismerkedem az élő történelmet megtestesítő várossal. Érzékszerveim elmerülnek a nemesség, az esztétikum és vagyon jelképeinek csodálatában. A fejem felett lengedező zászló felirata igen sokat mondó: „il denaro e la bellezza”, vagyis „pénz és szépség”.

Firenze történelmét nem lehetne elmesélni a Medici család nélkül. Persze Firenze a Mediciek előtt is jelentős történelemmel rendelkező városállam volt: Fiesole néven még az etruszkok alapították, majd Florentia néven római város lett belőle, melynek jelentése: virágzó. A mondás úgy tartja, Nomen est omen (nevében a sorsa), ami ez esetben igaznak is bizonyult, hiszen a város ettől kezdve csak épült és szépült. A Medici család, - mely századokon át irányította a „liliomváros” sorsát - olyan hatalmas paloták, szobrok és festmények örökségét hagyta maga után, amelyet napjainkban is az egész világ látogat és csodál. Minden látnivaló a jó kezekben lévő vagyonról és az idők során összegyűjtött ízléses kultúráról tanúskodik. Firenzében minden sarkon van egy olyan épület, vagy műalkotás, aminek saját történelme van. A műalkotások itt nem csak múzeumokban elzárva láthatók, hanem az utcán elszórva is. A gyanútlan látogató sétálgat, s Michelangeloba vagy Donatelloba botlik. Még belegondolni is hihetetlen, hogy egykoron kik koptatták ezeket az utcákat.

Firenze Leonardo da Vinci, Michelangelo Buonarroti, Sandro Botticelli, Filippo Brunelleschi, Giotto di Bondone, Galileo Galilei, Dante Alighieri, Niccolò Machiavelli és nem utolsó sorban a Medici család városa. Érezni a géniuszok szellemét, itt lebegnek a levegőben. A Föld összes városa közül leginkább Firenze tűnik számomra a mesterek városának. Vajon az ő műveik spontán születtek, vagy minden terv szerint zajlott? A város építői valamit üzenni szerettek volna nekünk? Akik ezt létrehozták, tudták, hogy hagytak itt számunkra valamit a földi paradicsomból?

Az Arno csendesen folydogál, a vénséges vén híd, a Ponte Vecchio oldalaihoz épített ún. "fecskefészkekben" pedig a mai napig ötvösök és aranyművesek munkálkodnak., A széles folyó túloldalán egy másik régi templom kupolája tárul a szemem elé. A Duomo felé veszem az irányt. Lábaim alatt a virágzó város, melyet gazdagon átitat a kultúra. Egy kis utcából érek ki a térre, a monumentális épület megdöbbentően látványos, főleg akkor, amikor az ember életében először pillantja meg. Ez a város legszebb ékköve a firenzei dóm Brunelleschi lenyűgöző kupolájával. A szemem alig tudja befogadni, hát még a fényképezőgépem. Nincs akkora tér, hogy az egészet egyben lássam. Különös és lélegzetelállító, mintha nem ebből a világból származna. Elkészültekor ez volt Európa legnagyobb temploma. Évszázadokon át építették, miközben abban sem voltak biztosak, hogy elkészülnek-e vele valaha. Megdöbbenve közelítek az épület felé. A tér tele emberekkel, de én csak állok ott, és nem tudom levenni a szemem a hatalmas templomról. A külvilág zajai sem tudnak megzavarni.

Érdekesség, ha a dóm bal oldalán sétálunk, akkor hosszas szemlélődés után egy bikafejet fogunk felfedezni. Egy legenda szerint a kőfaragó mester szerelembe esett az építkezés ideje alatt a helyi pék feleségével. A viszony nem maradt titokban, és a felszarvazott férj ezt nem hagyta annyiban. Bíróságra citálta őket hűtlenség vádjával. A két szerelmes története ezzel véget ért, viszont a kőfaragó mester emléket állított szerelmüknek. Egy bikafejet faragott ki és azt a pék házával szemben helyezte el, hogy mindig emlékeztesse őt arra, hogy a felesége kit is szeretett valójában.

Ha megkérdezed az olaszokat, ki a legfontosabb költőjük, minden bizonnyal azt válaszolják: Dante. Kétség kívül, az itáliai irodalom egyik legnagyobb alakja. Életre szóló hatással volt rá, amikor kilencéves korában először megpillantotta élete szerelmét, Beatrice-t. Bár az iránta érzett szerelem nem teljesülhetett be (a hölgy máshoz ment férjhez), Beatrice mindvégig Dante múzsája maradt. A háza előtt állva arra lettem figyelmes, hogy a kőkútnak támaszkodik egy fiatalember, s a Divina Commedia-t olvassa. Nekem az a magyar kiadás van meg, amit Salvador Dalí illusztrált. Talán újra elolvasom. Az Isteni színjáték harmincnégy kőtábláját Firenzében helyezték el, többnyire egyes épületek homlokzatán.

Benvenuto Cellini önéletrajzi írásának egyik legizgalmasabb, a monumentális Perszeusz-szoborról szóló fejezete az, amelyben leírja, hogy I. Cosimo de Medici firenzei nagyherceg megrendelésére készített hatalmas bronzszobor öntésekor majdnem meghalt. A szobor pontosan úgy sikerült, ahogy azt ő előre megígérte a nagyhercegnek. Ha alaposan megnézzük a műalkotást, arra a furcsaságra lehetünk figyelmesek, hogy a mester a saját önarcképét helyezte el a szobron.

Firenze látképe máig őrzi a trecento, a quattrocento és a cinquecento korának nyomait, de távolról sem mondanám azt, hogy egy, a történelembe merevedett várossal lenne dolgunk. Erről tanúskodnak a palazzók aljában egymást érő szebbnél szebb luxus butikok, kézműves termékek, vagy antik dolgokat kínáló üzletek, valamint a toszkán delikátesz termékeket árusító boltok. Lépten-nyomon egymást érik a klasszikus előadások vagy kosztümös történelmi játékok. Bekukkantva egy-egy templomba, világhíres opera áriákat hallunk felcsendülni. Magával ragadó hangulatot nyújtanak a tereken utcakőre rajzoló művészek és rajzaik. Vajon milyen érzés lehet ma itt művésznek lenni?

Lehetőség van Firenze nevezetességeit végigjárni egy 16. század eleji forgatókönyv szerint. A templomok és paloták között sétálva ki kell deríteni, ki ölte meg Lorenzo de' Medici öccsét. Így körvonalazódhat, hogy a bűntényhez összeesküvés vezetett. A gyilkosság felderítéséhez különböző kérdésekre is választ kell találni, például arra, hogy milyen állatok tartják az obeliszket a Santa Maria Novella előtti téren.

Egyszerűségében is lenyűgöző a Santa Croce-templom, mely egyszerre építészeti, művészettörténeti csoda és az itáliai zsenialitás nyughelye. Itt van eltemetve Machiavelli itáliai író, filozófus, politikus, korának egyik legnagyobb hatású gondolkodója. Michelangelo az olasz reneszánsz kimagasló mestere, egyike a képzőművészet legnagyobb alakjainak. Rossini olasz zeneszerző. Ghiberti a korai reneszánsz egyik leghíresebb szobrásza és ötvösművésze. Galilei itáliai fizikus, csillagász, matematikus, természettudós. Alberti olasz humanista művész, építész, festő, költő, régész, filozófus és zenész.

Az Uffizi Képtár gyűjteményéből felsorolni is képtelenség, hogy mi mindent érdemes megnézni. Oldalakat lehetne írni, de semmi nem adja vissza azt az érzést, ami elönt egy általad nagyra tartott művész műalkotása láttán.

Firenzére is vonatkozik az, ami egész Itáliára: aki itt nem talál a fogára valót, az haljon éhen. Az egyik legjobb dolog, ami az emberrel Olaszországban este hat és nyolc óra között megtörténhet: az aperitif. Ez gyakorlatilag nem más, mint egy ital vacsora előtt, némi rágcsálnivaló kíséretében. De ennél azért jóval több: egy életérzés. Kiülni egy teraszra, Aperol Spritzet kortyolgatni, beszélgetni, közben nézni a dolgukra igyekvő helyieket és a bámészkodó turistákat az utcán. Elég csak a kicsiny belváros egy kis keskeny utcájában kikötni ahhoz, hogy érezzük azt a hihetetlen italio-feeling-et, amit ez a város ébreszt az emberben. Nem véletlen diagnosztizálják évente egy tucat emberen a Stendhal- szindrómát, mely a híres francia író után kapta a nevét, aki a Santa Croce templom látogatása után kultúrsokk érzésről számolt be. A Stendhal-szindróma mellett a Dávid-szindrómát is kimutatták. Az abszolút tökéletesség iránti szenvedély nehezen feldolgozható. Egyfajta Dávid-kultusz uralja a várost: mindenhol Dávid szobrok, pólók, képeslapok, figurák.

Méltán kijelenthetem, ha Olaszország, akkor Toszkána, ha pedig Toszkána, akkor Firenze kötelező megálló.

Arrivederci!
Laarka

Portofino

Harminc perc, hogy egyik valóságból a másikba csöppenjek. Harminc perc, hogy elhagyjam a világot, és belépjek egy képeslapba, amely úgy tűnik, kiszakadt a mai időszámításunkból. Harminc perc, hogy kiderüljön, valóban létezik?

A kis öböl körül zajlik az élet. Rengeteg a turista. A várost eredetileg „Portus Delphini” -nek nevezték el a rómaiak, a kikötő körül úszó delfinek nagy száma miatt. Delfinek helyett ma már „csak” fürdőzők úszkálnak itt a vízben. Az 1950-es évek fordulópontot jelentett a kis halászkikötő számára, ekkor ugyanis Joseph Mankiewicz elhozta ide a hollywoodi sztárokat, Ava Gardner-t és Humphrey Bogart-ot forgatni. A dolce vita fénykorában Greta Garbo sétált a vízparton, Rex Harrison pedig a város felett lakott, Richard Burton pedig itt kérte meg Elizabeth Taylor kezét. Portofino virágkora a 60-as, 70-es és 80-as éveket ölelte fel, azóta a világ nagy sztárjai közül sokan megtették ide a kötelező útjukat. Pár évtizeddel később Portofino visszatért képernyőinkre Leonardo DiCaprioval. A régi halászfalu varázsa olyan, mint egy tengeri szentélyé, melyet a nosztalgia aurája leng körül.

A La Piazzetta, Portofino ikonikus főtere, a kikötő mellett található, és nyüzsög az élettől. Telis-tele emberekkel, elegáns éttermekkel és a város idilli öblében olyan jachtok ringatóznak, melyek nagyjából akkorák, mint egy közepes méretű lakókomplexum. A látogatók tátott szájjal és döbbenettel sétálgatnak, mintha azt gondolnák: "Valóban lehetséges ez?" Pedig itt nem kell meglepődnünk, ha George Clooney sétál el mellettünk, ez itt teljesen hétköznapi. A kikötőt körülvevő sikátorokban divatházakkal, művészeti galériákkal tarkított hangulatos épületek negyede található, mely vonzó célpont a divatrajongók számára. Portofinónak két személyisége, két arca van. A hétköznapi turisták, akik reggel érkeznek a városba, és naplemente után távoznak. Másrészt az esti órákban megjelenő gazdagok. A rengeteg lenyűgöző luxus- villa között található Giorgio Armani és Dolce & Gabbana rezidenciája is.

Az „aperitivo” sérthetetlen rituáléja 18 órakor kezdődik. A Portofino Dry Ginnek nemcsak nagyszerű a története és gyönyörű a palackja, hanem finom is. Itt találták fel a híres „paciugo” (szó szerint „keverék”) nevű fagylaltot. Van egy Dior parfüm, az Escale à Portofino (megálló Portofinóban), melyet a kisváros ihletett.
Az irodalom is megörökítette, többek között az Elvarázsolt április című regényében, amelyet Elizabeth von Arnim írt 1922-ben, négy nőről, akik együtt nyaralnak a középkori Castello Brownban, a kikötő felett. A könyvből később film is készült. A légkörhöz kötődik egy kis romantika is, egy népszerű olasz dal, az „I found my love in Portofino”, mellyel a híres olasz énekes, Fred Buscaglione 1959-ben nagy sikert aratott. Később Andrea Bocelli is Portofinóban találta meg a szerelmet, legalábbis gyönyörűen énekel róla.

Festői sétaútvonalak a part mentén, hajókirándulások a kikötőből, smaragdkristályos vízben való úszás, vagy egy séta a horgászfalu néhány kiemelkedő pontjához, az ősi San Giorgio-templomhoz, a Brown-kastélyhoz és annak gyönyörű kertjéhez, esetleg a világítótoronyhoz. Nem tudom mit csinált Fred Buscaglione, miután rátalált a szerelemre Portofinóban. Sem a történet, sem a dal nem mesél erről. Portofino szépsége mindenesetre érintetlennek tűnik. Elitista, mégis egyszerű és egyértelmű. Félsznob és kozmopolita hírében áll, ugyanakkor úton van afelé, hogy (szinte) bárki számára elérhetővé váljon, legalábbis ideig-óráig.

„Ciao”-t mondok a vendéglátómnak, egy utolsó pillantás, majd elindul a hajó. Harminc percbe telik, mire visszatérek a valóságba. Harminc perc, és elhagyom a megelevenedett képeslapot. Harminc perc az utazás az 1960-as évektől 2022-ig. Ciao Portofino!