Róma

Szóval, Róma… az a hely, ahová mindig is vágytam. Hogy őszinte legyek, meglep, hogy ilyen sok időbe telt, mire eljutottam oda.  Róma önmagában is egy fontos palindrom, hiszen visszafelé olvasva az „Amor” szót kapom, ami azt jelenti, hogy szerelem. A szerelem pedig az, ami kézzelfoghatóan áthatja az egész várost. Egy nagyon romantikus képet építettem fel a fejemben a helyszínről, de őszintén szólva nem voltam elragadtatva az első látogatástól. Ez zavar, mert ha olvastad a korábbi beszámolóimat, tudhatod, hogy imádom Olaszországot. Túlságosan „optimista” voltam és annak ellenére, hogy azt hittem, éber és óvatos vagyok, jött a metró, a tömeg, még valaki rám is lökött. Pár megálló után nyúltam a táskámhoz, amiben már hiába kerestem a pénztárcámat, mert ellopták azt, benne minden okmányommal, bankkártyámmal és készpénzemmel együtt, az első ott töltött napom első órájában. Ott álltam tehát egy idegen ország idegen városában, helyismeret nélkül. Ezt követte a bankkártya tiltás, utasbiztosítás érvényesítése, rendőrség, konzulátus és persze a végtelen agyalás, hogy „Mit rontottam el?” „Mit tehettem volna másképp?” „Mire kellett volna jobban figyelnem?” Hogy tudnám a történtek után jól érezni magam? Mit hoznak az elkövetkező napok? Ha ennek az útnak vége, miért jönnék ezek után ide vissza? Elárulom, azért, mert imádom Olaszországot, és borzasztóan zavar, hogy nem szerettem bele „Az örök városba”.

Minden út Rómába vezet. És tényleg. Negyven perc alatt kint vagyok a reptéren. A reptérről pedig Róma már tényleg csak egy ugrás. Leszállunk, kiszállunk, kint vagyunk. Akárki akármit mond, ezt nem lehet megszokni. Felszállsz Budapesten és másfél óra múlva már ott is vagy Rómában egy nyüzsgő délies nép és egy rakás pálma között. A városban együtt él mindenféle náció, ez egy teljesen másik Olaszországnak tűnik, az eddig megtapasztalt itáliai településekhez képest.  

Róma gyönyörű, de ellentmondásokkal teli. Amikor a repülőtérről beutazunk a városba, elhaladva barangoló birkákkal teli szántóföldek mellett, az első pillantás a kötetlen természetre vetül. Az autópálya az 1930-as években tervezett környékbe torkollik, ahol minden épületet műemléknek szántak. És akkor kezdődik a káosz: az autósok őrült módjára mennek, zsúfolt városrészek kígyóznak a Tiberis folyó partján, ami a történelmi központba vezet, ahol barokk paloták és templomok küzdenek az ősi műemlékekkel, melyek több ezer éves történelme és személyisége formálták a város lüktető jelenét. Róma nagyon komoly hulladékgazdálkodási problémákkal küzd, amely számos nem kívánt látogatót vonz. Ahogyan Velencéhez a galambok tartoznak, úgy Rómához a sirályok. Nem beszélve arról, hogy a sirályok termete is megnőtt, hiszen a „városi büfékínálat” változatos és elegendő étkezést biztosít számukra. A sok-sok szemét ellen annyit tehetünk, hogy nézzük inkább az épületeket, ne a járdát! Az egész városban egyetlen wc-n sincs ülőke (kivéve a szállást). Hiába keresed a buszmegállóban a menetrendet, nem találod. A busz majd jön, előbb, vagy utóbb. A parkolás lenyűgözött. Az autók nagyon kicsik, olyannyira, hogy a kreatívabb sofőrök el tudják helyezni őket bármelyik irányba.

Az olaszok felismerték, hogy a turizmusba be is kell fektetni, mindenütt fúrnak, faragnak, hegesztenek. Útlezárások, kerítések, ideiglenes kordonok tömkelege. A nép persze „déliesen” halad mindenfelé. Elegáns üzletasszony magassarkúban, háziasszony főkötőben, idős néni szatyorral, úriember zakóban, iparos szerszámtáskával, fehér köpenyes pék, siető apáca. A rendőrök néha fütyülnek meg intenek, de leginkább nem tudnak mit kezdeni az emberáradattal. Én is csatlakozom a nagy szabadsághoz, ami nem teljesen veszélytelen. Ahogy az úttesten próbálok átkelni a busz centikkel megy el mellettem. A robogókról meg jobb nem is beszélni.

Nem szoktam pontos útitervet készíteni, hisz hagyjunk teret a rögtönzésnek. Elsétálok mindenhová, ahová lehet. Megnézek minden zegzugot. Némi kódorgás után a kicsiny terek és szűk utcák labirintusában találom magam. Kedves Olvasóim megnyugtatására, akik esetleg izgulnak értem: van nálam térkép.

Egy római látogatás utazás a művészetbe, a történelembe és a gasztronómia világába. Rómát egy nap alatt lehetetlen megismerni, még egy hétvégi kirándulás is alig karcolja a felszínt. Ez a város a kultúra és az esztétika sűrűn zsúfolt kincsesbányája. Hét dombon terpeszkedik, de gyakran több városnak tűnik. Természetesen ott van az ókori - a császárok és az amfiteátrumok Rómája, amely ma is látható. Aztán ott van a nagy barokk Róma, a hatalmas terek, virágos templomok és szökőkutak városa, amelyek mindegyike lenyűgöző látványt nyújt. A Dolce Vita hangulat továbbra is megmarad az elegáns butikokban, bárokban és éttermekben, valamint a Via Venetón régóta megtalálható nevezetes szállodákban. De Róma modern is, az újabb lakónegyedeivel, mint például a Testaccio és Ostiense, melyek a turisták számára az éjszakai életük miatt különösen vonzóak, akárcsak a klasszikus negyedek. A város építészete mesél a történelméről és februárban is pompázik a napfényben. Itt megtalálható az összes földszín, amit valaha is kívántam – a rozsda, terrakotta, és okker. A történelem több rétege olykor logikátlan módon egymásra építve, egyszerre romos és újjáépült.

Azt mindenképp meg kell jegyeznem, hogy az olasz konyha legalább akkora szám a látnivalók között Rómában, mint a legöregebb romos épületek. Pizza, ravioli, tagliatelle, spagetti, lasagne, minden mennyiségben. Ha valaki ráérez az ottani ízekre, akkor itthon búcsút is inthet az „olasz éttermeknek”. Semmi sem lesz olyan, mint azelőtt volt.

Reggelente sétát tettem a folyó mentén, éppen akkor, amikor a városi élet a napra készült. Ez egyike azoknak az olasz városrészeknek, amelyek a nappal együtt kelnek, és a holddal együtt buliznak. 

A helyiek reggel kutyát sétáltatnak, idős házaspárok karöltve totyognak. Manapság nem látni annyira a szeretetet, kötődést, ezért szívmelengető látványt nyújtottak. Láttam idős olasz urakat, akik a szökőkút körül ültek, és szivaroztak, Buongiorno-t kiáltottak a régi kerékpárokon suhanó, jól öltözött helyieknek, vagy csinos lányoknak. Imádom a mindennapi élet apró töredékeit. „Prendiamo un caffè?” (Igyunk egy kávét?) – ezt Rómában mindenhol hallani lehet. A kávéivás rituáléja annyira beleivódott az olasz kultúrába, hogy vétek lenne úgy kezdeni egy napot, hogy nem vennénk részt benne. Szabadtéri kávézók és éttermek töltik be a gyönyörűen kopott épületek között áthaladó utakat; itt a helyiek összegyűlnek, hogy megosszák a reggeli eszpresszót és egy pletykát; a dolgozók elindulnak, hogy megkezdjék a napjukat, a gyerekek pedig iskolába sietnek. Naplementekor a szabadtéri kávézókat népszerű bárok és klubok váltják fel, és vidám légkör tölti be a tereket.

A Via del Corso, Róma szívében található főút, ahol a hűvösebb hónapokban szinte minden utcasarkon találsz gesztenyeárusokat. A forrón sült gesztenyének van valami kellemes és nosztalgikus hangulata számomra. Talán azért, mert évtizedekkel ezelőtt, amikor még kicsi voltam, - a szüleim gesztenyét vásároltak karácsonykor, amit otthon megsütöttünk. Ez a hagyományos nosztalgikus fekete-fehér kép a fejemben melegséget és megnyugvást hoz elő. Feltekert újságkúpban kínálják, hogy fogyasztása közben élvezhessem az utcán való vándorlást.

Számomra az utazásaim során az egyik legnagyobb örömforrás az, hogy élőben láthatom a művészeti remekműveket. A műalkotások hátterében meghúzódó történetek megismerése új megvilágításba helyezheti mai életünket. Róma egy valódi régészeti lelőhely, melynek minden szeglete telis-tele van a város évezredes történelmével, a nagyság és a háborúk maradványaival, valamint az emberiség végtelennek tűnő körforgásával.

A „Caput Mundi” egy latin kifejezés, amelynek jelentése „a világ fővárosa” vagy „a világ feje”.  Azt a felfogást tükrözi, hogy Róma, mint a Római Birodalom fővárosa, majd a hatalom és befolyás globális központja, vezető pozíciót töltött be az ókori világban. A Római Birodalom csúcsa idején Rómát a civilizált világ központjának tekintették. A „Caput Mundi” azt az elképzelést ragadta meg, hogy Róma hatalmas birodalmával és uralmával az ismert világ jelentős része felett gyakorolta az irányítást. A koncepció a város központi szerepét tükrözte a kormányzásban, a közigazgatásban, a kereskedelemben és a kulturális cserében, ugyanakkor különféle népek, eszmék és hagyományok olvasztótégelyeként szolgált. Róma befolyása túlnyúlt saját határain, formálva ezáltal az egész ókori világ politikai és kulturális tájképét.

Vallási meggyőződésem hiánya ellenére a Vatikán előkelő helyen szerepel a csodálatos helyek listáján. Építészete, nagyszerűsége és gazdagsága lélegzetelállító. Még lélegzetelállítóbb, mint a séta felfelé az 551 lépcsőn a Szent Péter-bazilika tetejére. Fitt emberek: ki ne hagyjátok! Nem túl fitt emberek, Ti pedig használjátok a liftet, mert megéri! A tetején jutalmul élvezhetitek a lenyűgöző kilátást Rómára és a Vatikánra. Elképzeltem, ahogy Őszentsége háromszázezer embernek tart szentmisét. Hivatalos adatok szerint ennyien férnek be a Szent Péter térre. Látogatásom idején szerencsére ennél jóval kevesebben voltunk.

Kifelé jövet megcsodáltam a svájci gárdisták ruháját. Magam is híve vagyok az élénkebb színekkel operáló férfidivatnak, de ez még annál is vadabb. A svájci gárdának, (amely egy szakképzett testőrökből és katonákból álló csapat) két célja van: egyrészt a pápa védelme, másrészt szertartási feladatok ellátása. Mivel az elmúlt negyven évben egyetlen pápa elleni merényletet kíséreltek meg, azt gondolhatnánk, hogy a svájci gárdának könnyű dolga van. Érdekelt, hogy kik jelentkezhetnek a gárdába azért, hogy egész nap „karneváli” stílusú ruhát viselhessenek és Rómában élhessenek? Mint megtudtam, ezt a hivatást csak nőtlen, hadseregben kiképzett, 19 és 30 év közötti svájci katolikus férfiak tölthetik be.

Mint az olasz kultúra sok más része, a Vatikán is kulcsszerepet játszott Olaszország macskaköves utcáinak dekoratív elrendezésében, legalábbis a történet szerint. 1568 egyik sötét éjszakáján a Felice Peretti di Montalto, azaz V. Sixtus pápa a hintóján tartott hazafelé a vatikáni otthonába. A pápa békésen utazott, mígnem szent gondolatait hirtelen megszakította az utcán kátyúba szorult hintó kereke. Olyan erős volt az elakadás, hogy a pápát majdnem kizökkentette a hintóból. Bár a részletek homályosak, azt tudjuk, hogy nem sokkal később Őszentsége megbízta a Vatikán személyzetét az utcák rendbetételével. E pápai rendelet alapján készültek a sampietrinik (kovakőtömb). A Vatikán kézművesei és kereskedői összefogtak, és tervet dolgoztak ki a rendbetételre, és az észak-európai trendekből ihletet merítve úgy döntöttek, hogy az egész Szent Péter teret macskakövekkel burkolják. A 18. század végére Róma a világ egyik legszebb városává vált. A munkálatok során a kézművesek és kőfaragók kísérleteztek a sampietrini dizájnnal, melynek eredményeként számos érdekes stílusjegyet hoztak létre, többek között: a legyező, a halszálka, a szivárvány és más geometriai mintákat. Semmi sem olyan olasz, mint egy macskaköves út, amelyet kávézók, templomok és bárok határolnak egy ősi európai városban.

A Castel Sant'Angelo (Angyalvár) Hadrianus császár síremlékeként épült 135 és 139 között. Az elmúlt pár évszázadban az épület több szerepet is betöltött. Többek között erődként, múzeumként és pápai székhelyként is működött. Egy titkos folyosó köti össze a Vatikánnal. A történelem során, amikor a várost barbár hadak támadták, a katolikus egyház vezetői ezen a folyosón keresztül ide menekültek.

Folytatom sétámat egy emberekkel teli téren, ahol élőzene szól, egy szökőkút csobog, amit lépcsők vesznek körül, e lépcsőkön emberek ülnek és pihennek, vele szemben pedig egy óriási épület emelkedik. Mindig izgalmas élmény először megpillantani életedben azt a híres épületet, melyet gyerekként csupán a tankönyvekben láttál.

A Pantheon egy római templom volt, melyet az összes (pan) istennek (theos) szenteltek. A templomot i. e. 27-ben emeltette Marcus Vipsanius Agrippa. Több tűzvész és átépítés után végleges, ma is látható formáját Hadrianus császár idején nyerte el, aki szinte az alapjaitól építtette újjá 126 körül. Hadrianus falánk utazó, kifinomult tudós és amatőr építész volt, és valószínűleg személyesen is segített a tervezésben. Szerette Görögországot, és a Pantheont a görög templom jellegzetes kinézetével ruházta fel. A homlokzaton azonban az eredeti építtető tiszteletére elhelyezték a rá utaló feliratot: M·AGRIPPA·L·F·COS·TERTIVM·FECIT (Marcus Agrippa Lucius fia, harmadízben konzul építtette). A homlokzat 16 hatalmas oszlopainak mindegyike gránitból készült. A távoli Egyiptomban bányászták őket, ahonnan átszállították a Földközi-tengeren, majd a szárazföldön erre a helyre, ahol kötelek, csigák és rabszolgák segítségével emelték a helyükre. De, ami az épületet olyan egyedivé teszi, az az, ami belül van – egy magasba nyúló belső kupola, mely az ókori világ legnagyobb kupolája volt, egyben mérnöki csoda is. Az épület pontosan olyan magas, mint amennyi széles. Egy olyan képzeletbeli dobozba rakhatod, ami tökéletes kocka. Még ha nem is vagy matematikus, az épület tökéletessége és szimmetriája erős tudatalatti benyomást kelt. A modern mérnökök még mindig csodálják, hogy a rómaiak hogyan építettek fel ilyen matematikailag precíz szerkezetet számítógépek, fosszilis tüzelőanyagok vagy elektromosság nélkül. A művészettörténet talán legbefolyásosabb kupolája a Pantheon volt, mely egyben mintaként szolgált Brunelleschi kupolájához Firenzében, Michelangelo Szent Péter-templomához, és még a washingtoni Capitol Buildinghez is.

Itt egy picit megpihenek a téren található árnyékos teraszok egyikén. Még nincsenek megtelve, lecsapok egy asztalra. Fitogtatom nemlétező olasz tudásomat: „Giorno, uno Aperol per favore!” Magabiztosan, jó kiejtéssel - gondolom én. A fiatal pincér veszi a lapot, mondja, legyen kettő, ő is inna egyet. Szerencsére nem gondolja komolyan.

Mint a város legtöbb fő látnivalója, a Trinitá dei Monti a Spanyol lépcsővel is rendkívül fotogén. Egész évben szelfibotok tengere és bokáig érő virágos ruhákba öltözött insta influencerek éreznek kényszert arra, hogy a lépcsőn sétáljanak és fotózkodjanak. Kár ezen zúgolódni, ugyanis a lépcsők mindig is népszerűek voltak a látogatók körében. Valószínűleg 100 évvel ezelőtt is így nézett ki, leszámítva a modern technológia vívmányait.

Ha már a turistákról írok és úgy szeretnéd látni a Trevi-kútat, mint a képeslapokon, látogasd meg reggel 9 óra előtt vagy éjfél után. Ellenkező esetben káoszra számíthatsz. Az éjszakai látogatás olyan lehet, mintha egy üres moziban az első sorban foglalnál helyet. Utóbbi tervemet meghiúsította, hogy az ébresztőt átaludtam. A Trevi-kút gyönyörű, és ha a vízre és a szobrokra koncentrálsz és használod a fantáziádat, megérezheted, hogy milyen lehetett ott lenni néhány száz évvel ezelőtt. Az 1732-ben, a reneszánsz végén épült kút, Róma ikonikus alkotása, és egyben a világ talán leghíresebb szökőkútja. A legenda szerint, ha háttal állsz a kútnak, és egy érmét dobsz át jobb kézzel a bal vállad felett, garantáltan visszatérsz Rómába. A Trevi-kút minden este le van zárva a nagyközönség elől körülbelül egy órára, amíg a Caritas nevű jótékonysági szervezet begyűjti a bedobált pénzt. Átlagosan körülbelül 3000 eurónak megfelelő értékű pénzérmét dobnak be naponta a vízbe, amit a rászoruló helyi családok megsegítésére fordítanak.

Vannak látnivalók, amelyeket „kötelező látni – elszomorító lenne, ha úgy térnél haza Rómából, hogy nem láttad a Colosseumot. A Colosseum és a Circus Maximus Róma virágkorában a szórakozás és az élvezet helyszínei voltak. A római császárok tudták, hogy a hétköznapi emberek szórakoztatása segíti megelőzni az elégedetlenséget és a lázadásokat. Az állam elég gazdag volt ahhoz, hogy ezeket a csodálatos épületeket és helyszíneket biztosítsa.

Sétálok tovább. Végeláthatatlan műemlékek, felsorolni is nehéz, mi mindent láttam: Forum Romanum, Altare della Patria (Haza oltára) melyet II. Viktor Emánuel tiszteletére emeltek, Teatro di Marcello (ősi szabadtéri színház), Konstantin diadalív, Traianus-oszlop, Montecitorio obeliszk és még folytathatnám a sort.

A folyóparthoz közel megtalálom a Bocca della Verita-t (Igazság Száját). Ez egy „igazságpróba”.A Bocca della Verita, a római korból fennmaradt kőkorong, amely a Santa Maria in Cosmedin - templom előcsarnokában áll, balra a bejárattól. Igazi antik helyszínről beszélünk, a Vesta szüzek temploma és a Hippodrom mellett. A maszk egy folyóisten arca lehet. Szája helyén egy lyuk tátong, amelybe az ember bedughatja a kezét, és ha nem mond igazat, a legenda szerint, a száj leharapja a végtagot. Azonban ma már senki kezét nem harapja le, mert egy csalárd nő túljárt az eszén, no de ez már egy másik történet… A sarkon kígyózó sor mérséklése érdekében táblák jelzik, hogy minden embernek pontosan csak egy fényképet szabad készítenie. Nem csúcskategóriás nevezetesség, de jó pontja egy római kalandozásnak, és mindenki ki akarja próbálni, aki szeretné a kezét Audrey Hepburn után a szobor szájába dugni, miután megnézte a Római vakációt.

Róma monumentális északi kapuja, a hatalmas Piazza del Popolo tér. Van benne dráma, legenda, rengeteg történelem és stílusok ütközése. A tér néha mozgalmas, máskor pedig csendes és kellemes. Minden nap végén ezen a téren ücsörögtem és a fáradtságtól megpihenve néztem az aranyló nap délutáni fényét a háztetőkön és a színes falakon játszadozva. Van valami igazán varázslatos abban, ahogy a „semmit csináljuk”, csak nézzük a világot, és élvezzük, amit az élet kínál. Ezek az apró dolgok azok, amiktől olyan élőnek érezhetjük magunkat, még akkor is, ha nem teszünk mást, mint megéljük a pillanatot. Az olaszok nagyon jól tudják, hogyan kell ezt csinálni. Ennek a varázslatnak mi magunk is részesei vagyunk, turisták, akik egy rövid időre megfeledkezünk az élet valóságáról és minden másról, ami zavar vagy aggaszt bennünket, és csak boldognak érezzük magunkat azért, mert ott lehetünk abban a pillanatban, és csak úgy vagyunk.

Bátran állíthatom, hogy akár már holnap visszatérnék Rómába. Az a típusú ember vagyok, aki csak aludni jár a szállásra, naponta lesétál egy félmaratont és inkább nem alszik, csak a lehető legtöbb dolgot láthassa. Minden alkalommal, amikor utazom, tanulok valami újat magamról. Utazás közben úgy érzem, hogy egy nagyon parányi része vagyok valami sokkal nagyobbnak. Minden új, izgalmas és furcsa. Abban a pillanatban, amikor egy addig nem ismert utcán sétálok, tudom, hogy a világ egy teljesen új részét fedezhetem fel. Izgatnak az illatok, a hangulatok, az emberek, olyan, mintha kisgyermek lennék újra. Remélem még valamikor visszatérek és legalább még ugyanennyi szép emléket gyűjthetek.

Laarka