Mellbevágó gondolatok, avagy „mell” a lelke mindennek?

Az ideális nő képe a világról alkotott képzeteinkkel együtt változik. Egyszer ilyen, máskor olyan – talán nincs is olyan női alkat, amely ne lett volna valaha ideálisnak elismert. Az öltözködés története pedig pontosan megmutatja, hogy az eltakarásra, kivillantásra, manipulálásra szánt női testrészek a történelem során állandóan változtak. Az érdeklődést mindig jobban felcsigázta az, ami sejtelmesen el volt tüntetve, hiszen az erotika lényege a halasztás, a beteljesülés fel-felvillantása, de mindenképpen a folyamat lelassítása. Ehhez képest nap, mint nap szembesülünk a média által csodás, vagy kevésbé csodás, leginkább csupasz domborulatokkal. Azt a képet kapjuk általa, hogy a melleink legyenek feszesek, kerek formájúak, és lehetőleg nagyobb méretűek (mint amekkorával megáldottak bennünket), a mellbimbóink legyenek aprók, és az egész mellünket hibátlan bőr fedje. Természetesen, akik gyermeket hoztak a világra, azoknak a szoptatást követően is legyen a mellük teljesen szimmetrikus, formás, hibátlan.
Jelenleg ilyennek képzeli az európai társadalom a tökéletes mellet.

A valóság pedig az, hogy a nők 98%-nak nem ilyen.

Hiába, ez a szépség demokratizmusának és nárcizmusának kora. Akié kicsi, nagyobbat szeretne, akié nagy, az feszesebbet, akié túl nagy, az kissebet, bár utóbbi példa ritka kivétel. Mellünk ellenáll a mai kontrollmániás világnak, mert jóformán semmilyen ráhatásunk nincsen az állapotára. Sem krém, sem torna nem tudja javítani a méretét, formáját, elhelyezkedését. Életünk, életmódunk, gondolataink és tetteink viszont nagyon is nyomot hagynak rajta.

Rögtön itt az elején szeretném leszögezni, hogy megértettem és elfogadtam, hogy korunkban a mellplasztika olyan természetes dolog, mint a belélegzett levegő. A leggyakoribb beavatkozás lett, és ma már pénz sem lehet kifogás, mert bárhol lehet cicisedni hitelre és akár részletre is!

Sok nővel és férfivel beszélgettem erről a témáról. Leginkább a miértekről. Miért vették a felmenőink – lelki traumák nélkül – tudomásul, hogy a testük változik, öregszik? És miért viselik – a fiatalság eszményének lázában égő társadalmunkban – ezt manapság sokan nehezen? Vajon miért?

Meglepődve vettem tudomásul azokat a kijelentéseket, miszerint többen azért fordultak plasztikai sebészhez, mert a párjuk/barátjuk/férjük kívánsága volt az új idom.

(Tény, hogy a férfiak nagyobb mellméretet tartanak ideálisnak, mint a nők. A nagy mell pedig még fontosabb. Csakhogy ez azért bajos, mert mondjuk egy hosszú távú kapcsolatban, ez a felfokozott mellmánia hova vezet? Vagy ha „anyuci” melle megereszkedik, jöhet egy másik „anyuci”? Vagy akkor majd kap szülinapra mellplasztikát? Ha létezik egy nő, aki okos, művelt, szellemi-lelki társ, gyönyörű, ízléses, szinte tökéletes, csak épp nem elég nagy a melle, akkor őt csak emiatt le kell cserélni, vagy ennyi erény mellett esetleg elférhet egy kisebb mell?)

Vajon hány férfi menne el pénisznövelésre, ha a párja arra kérné, mert nem elégedett a méretével, formájával?

Nem kevesen azért választják a mellplasztikát, hogy ismét felkeltsék a szexuális vágyat. Ők abban bízhatnak, hogy az új „köbcentik” egy új életszakaszt is jelentenek majd a már jócskán szürkévé vált életükben – és hát legkevésbé sem azok választják, akik csak az eredeti méretet szerették volna visszakapni.

Akadt olyan is, aki kerek perec kijelentette, hogy egy magára valamit is adó nő megcsináltatja a mellét. Csak nagyon halkan jegyzem meg, vajon az anyukáink, sőt tovább megyek, nagymamáink ezek szerint nem adtak magukra (eleget)?

Régen, a szimbolikus gondolkodásban a mellhez elsősorban az anyaságot, a táplálást, illetve az életben tartást társították. Most, az ősjelentések elfelejtésének korában, a mell mára teljesen profanizálódott. Manapság leginkább dekoráció, játékszer, vagy kellék, (leg)ritkábban ékszer. Ha pornográfia, akkor legyen nagy, hatalmas, túlzó, ha finomkodóan esztétizáló művészet, akkor legyen kicsi, sőt apró.

Ha visszaemlékszem a művészettörténet és divattörténet óráimra, és emlékeim nem csalnak, akkor a kis mellhez évszázadok óta olyan képzetek kötődnek, mint: elegancia, előkelőség, sőt: intelligencia. A báj és kecsesség eleve nem összeegyeztethető a nagy dudákkal.

Az haute couture modellek többsége is lapos, vagy nagyon lapos. Ez lenne az elegancia aranyszabálya? Mert a laposság nagyon jól áll a racionális, hiperintelligens, magas végzettségű nőkhöz, míg a bögyösek „egyszerűek”, „nincs ízlésük”, „butuskák”, legalábbis ebben a gondolatmenetben.

A napokban több felmérést átböngészve arra jutottam, hogy ha a nők intelligenciáját kell, mondjuk fénykép alapján megtippelni a férfiaknak, akkor a nagy részük a mellméret alapján fog dönteni. A kisebb mellűek pedig törvényszerűen magasabb IQ pontszámot fognak kapni.

De hogy mikor is indult be ez a dúsulás igazán? És hogyan történhetett meg az, hogy az eredetileg kizárólag egészségügyi okokból vállalt mellműtét napjainkra az egyik legfontosabb és legnépszerűbb státusszimbólummá vált, mely művi beavatkozást ma már a nők nagy többsége nem hogy megelőzni, elkerülni igyekezne, hanem sóvárogva vágyik rá?

A 80-as évek aerobik és fitneszőrületén túl ehhez a korszakhoz tartozik a szilikonmellek tömeges megjelenése is, illetve a pornóipar látványos fellendülése. A legelső melldúsító szilikon alkalmazások Japánban történtek, akkor még injekció formájában fecskendezték a mellekbe. A technológiát később az USA-ban tökéletesítették, és kifejlesztették a szilikon-betétek beültetését. A tehetős hölgyek szoláriumra, műkörömre és szilikonra költhették párjuk szinte összes pénzét, hogy minél inkább hasonlítsanak a férfiak villámgyors kielégülését szolgáló felfújható műanyag segédeszközre.

Mára már az elérhetetlennek tűnő „kiváltságosok” luxusából, a mindennapok elérhető művi beavatkozása lett, amit rohamosan csökkenő gyártósori felelőtlen minőség váltott fel, mely a női testet ízléstelenül és felelőtlenül eltorzítja. A méret felső határa tulajdonképpen a csillagos ég, de legalábbis Lolo Ferrari. Még a gyerekeknek szánt képregények és számítógépes játékok akcióhősnői is szinte kötelező módon dús keblűek, gondoljunk csak a nagyon népszerű Lara Croft-ra.

Meglátásom szerint a hazai mellplasztikák nagy részénél szó sincs esztétikai korrekcióról. A maguk előtt cipelő, széttömött, kőkemény, a testtől teljesen függetlenül „létező” szilikon dudák, vagy nevezhetnénk szexuális erődítményeknek is, egy cseppet sem esztétikusak, és legkevésbé sem nőiesek. Újraalkotott „nőiességükkel?!” mára már elveszítették a finomságukat és átléptek egy határt, melynek eredményeként a mellek a testtől külön életet élő játékszerekké, a testtől élesen elhatárolható fétis objektummá váltak.

A magam részéről hiszek abban, hogy nem a méret a lényeg.

Ha mégis, akkor a megfelelő, vagy épp túlzó, már-már tolakodó méret kiválasztása egyenes arányban van a nő gondolataival, értékrendjével, intelligenciájával és ízlésével. A plasztikai sebészet tökéletesedésével (picit ironikusan) ma már a „természetes mell” felvarrtan, átszabva, zsírral töltve újra hódítani kezdett.

Laarka

„BUÉK!?”

Amikor közeleg az év vége, és életünk egy kis időszakának lezárása, elfoghat bennünket a vágy, hogy áttekintsük az elmúlt időszakot. Akár még számot is vethetünk mindarról, amit időközben véghezvittünk. Sikerek, kudarcok, élmények, felismerések pereghetnek le lelki szemeink előtt. Ezerszer is fogadalmat tehetünk magunknak a változásra az elkövetkező időszakban, amely lehet, hogy nem is bizonyul majd sokkal jobbnak az előzőnél. De az is előfordulhat, hogy a kezdeti lelkesedésünk idővel alábbhagy, és egy, még az előző időszakhoz képest is nagyobb visszaesés lesz az eredmény, bármi is volt az elhatározásunk. 

Legutóbbi bejegyzésem óta elkezdődött egy új év. Minden bizonnyal az évszám változhat, de az idő örök és végtelen, nem határolják be évszámok. Sokan próbálnak ilyenkor "új életet" kezdeni, szépülni, fiatalodni, lefogyni, felszedni, leszokni, rászokni, gyűjteni, költeni, stb. Talán éppen ezekben a napokban dőlt el, hogy a szilveszterkor megfogadott változtatásokat sikerült-e véghezvinni, vagy minden maradt a régiben?

Jó ideje azt gondolom, hogy az életünk egy spirál. Körbe-körbe halad. Ugyanazok a küzdelmek, kísértések, kudarcok, vonzódások, kalandok, élmények, örömök és kegyelmek váltják egymást. Különbség legfeljebb az intenzitásukban és mélységükben lelhető fel, ami persze függ az érettségünktől, a velünk kapcsolatba kerülő személyektől, körülményektől - de az élmény, és akinek ezzel szembe kell néznie, alapvetően mindig ugyanaz: Én. Mi. Önmagunk.
Mindegy, hogy közben az adott időszak jelzésére szolgáló évszám egyet ugrik, élményeink, hibáink és félelmeink állandóak, és hasztalan próbálunk megszabadulni tőlük az óév elmúltával. Ezek azok a dolgok, ismétlődések, amik lehetővé teszik a fejlődést számunkra.

Az élet sok, gyorsan elmúló évből tevődik össze, nem engedhetjük meg magunknak, hogy mindig az elkövetkezőre tartalékoljunk. Dönteni és lépni kell. Most, ma, holnap, folyton. Nem január 1-én vagy 2-án, hanem ettől függetlenül, akár már 31-én is. Hisz az élet, amelyben döntéseink születnek, egy folyamat, szakaszok és határok (legalábbis évszámmal kifejezhető határok) nélkül.

Vannak repülők, amik minden ember életében egyszer felszállnak, azzal a céllal, hogy az utasaikat elrepítsék az ismeretlenbe, ahol igazából nem tudni mi fogadja majd őket. Izgalmas dolog ez, én párszor fel mertem már szállni egy-egy ilyenre, és az életem megváltozott. (Idén nem fogok, mert most vettem észre, se érvényes jogsim, se személyim.) Sok ember nem csak a repüléstől fél, hanem saját magától is. Leginkább a vágyaitól, mert mindig ott van az a bizonyos - mi lesz ha?
A lehetőségei így elszállnak nélküle, mint azok a repülők, amikre nem szállt fel, mert gyáva volt, mert a szívében csak félelem volt.
Te felszállsz rá?

Ez az idei év is izgalmas út lesz – főleg ha elég nyitottan és kellő bátorsággal kezeled.

Sok sikert hozzá! „BUÉK!?”

Még valami: Ha úgy érzitek, hogy a szolgáltatók packáznak Veletek, és átvernek Benneteket, tegyetek panaszt! Nekem így indult az idei évem.

Szeretettel:
Laarka