Róma

Szóval, Róma… az a hely, ahová mindig is vágytam. Hogy őszinte legyek, meglep, hogy ilyen sok időbe telt, mire eljutottam oda.  Róma önmagában is egy fontos palindrom, hiszen visszafelé olvasva az „Amor” szót kapom, ami azt jelenti, hogy szerelem. A szerelem pedig az, ami kézzelfoghatóan áthatja az egész várost. Egy nagyon romantikus képet építettem fel a fejemben a helyszínről, de őszintén szólva nem voltam elragadtatva az első látogatástól. Ez zavar, mert ha olvastad a korábbi beszámolóimat, tudhatod, hogy imádom Olaszországot. Túlságosan „optimista” voltam és annak ellenére, hogy azt hittem, éber és óvatos vagyok, jött a metró, a tömeg, még valaki rám is lökött. Pár megálló után nyúltam a táskámhoz, amiben már hiába kerestem a pénztárcámat, mert ellopták azt, benne minden okmányommal, bankkártyámmal és készpénzemmel együtt, az első ott töltött napom első órájában. Ott álltam tehát egy idegen ország idegen városában, helyismeret nélkül. Ezt követte a bankkártya tiltás, utasbiztosítás érvényesítése, rendőrség, konzulátus és persze a végtelen agyalás, hogy „Mit rontottam el?” „Mit tehettem volna másképp?” „Mire kellett volna jobban figyelnem?” Hogy tudnám a történtek után jól érezni magam? Mit hoznak az elkövetkező napok? Ha ennek az útnak vége, miért jönnék ezek után ide vissza? Elárulom, azért, mert imádom Olaszországot, és borzasztóan zavar, hogy nem szerettem bele „Az örök városba”.

Minden út Rómába vezet. És tényleg. Negyven perc alatt kint vagyok a reptéren. A reptérről pedig Róma már tényleg csak egy ugrás. Leszállunk, kiszállunk, kint vagyunk. Akárki akármit mond, ezt nem lehet megszokni. Felszállsz Budapesten és másfél óra múlva már ott is vagy Rómában egy nyüzsgő délies nép és egy rakás pálma között. A városban együtt él mindenféle náció, ez egy teljesen másik Olaszországnak tűnik, az eddig megtapasztalt itáliai településekhez képest.  

Róma gyönyörű, de ellentmondásokkal teli. Amikor a repülőtérről beutazunk a városba, elhaladva barangoló birkákkal teli szántóföldek mellett, az első pillantás a kötetlen természetre vetül. Az autópálya az 1930-as években tervezett környékbe torkollik, ahol minden épületet műemléknek szántak. És akkor kezdődik a káosz: az autósok őrült módjára mennek, zsúfolt városrészek kígyóznak a Tiberis folyó partján, ami a történelmi központba vezet, ahol barokk paloták és templomok küzdenek az ősi műemlékekkel, melyek több ezer éves történelme és személyisége formálták a város lüktető jelenét. Róma nagyon komoly hulladékgazdálkodási problémákkal küzd, amely számos nem kívánt látogatót vonz. Ahogyan Velencéhez a galambok tartoznak, úgy Rómához a sirályok. Nem beszélve arról, hogy a sirályok termete is megnőtt, hiszen a „városi büfékínálat” változatos és elegendő étkezést biztosít számukra. A sok-sok szemét ellen annyit tehetünk, hogy nézzük inkább az épületeket, ne a járdát! Az egész városban egyetlen wc-n sincs ülőke (kivéve a szállást). Hiába keresed a buszmegállóban a menetrendet, nem találod. A busz majd jön, előbb, vagy utóbb. A parkolás lenyűgözött. Az autók nagyon kicsik, olyannyira, hogy a kreatívabb sofőrök el tudják helyezni őket bármelyik irányba.

Az olaszok felismerték, hogy a turizmusba be is kell fektetni, mindenütt fúrnak, faragnak, hegesztenek. Útlezárások, kerítések, ideiglenes kordonok tömkelege. A nép persze „déliesen” halad mindenfelé. Elegáns üzletasszony magassarkúban, háziasszony főkötőben, idős néni szatyorral, úriember zakóban, iparos szerszámtáskával, fehér köpenyes pék, siető apáca. A rendőrök néha fütyülnek meg intenek, de leginkább nem tudnak mit kezdeni az emberáradattal. Én is csatlakozom a nagy szabadsághoz, ami nem teljesen veszélytelen. Ahogy az úttesten próbálok átkelni a busz centikkel megy el mellettem. A robogókról meg jobb nem is beszélni.

Nem szoktam pontos útitervet készíteni, hisz hagyjunk teret a rögtönzésnek. Elsétálok mindenhová, ahová lehet. Megnézek minden zegzugot. Némi kódorgás után a kicsiny terek és szűk utcák labirintusában találom magam. Kedves Olvasóim megnyugtatására, akik esetleg izgulnak értem: van nálam térkép.

Egy római látogatás utazás a művészetbe, a történelembe és a gasztronómia világába. Rómát egy nap alatt lehetetlen megismerni, még egy hétvégi kirándulás is alig karcolja a felszínt. Ez a város a kultúra és az esztétika sűrűn zsúfolt kincsesbányája. Hét dombon terpeszkedik, de gyakran több városnak tűnik. Természetesen ott van az ókori - a császárok és az amfiteátrumok Rómája, amely ma is látható. Aztán ott van a nagy barokk Róma, a hatalmas terek, virágos templomok és szökőkutak városa, amelyek mindegyike lenyűgöző látványt nyújt. A Dolce Vita hangulat továbbra is megmarad az elegáns butikokban, bárokban és éttermekben, valamint a Via Venetón régóta megtalálható nevezetes szállodákban. De Róma modern is, az újabb lakónegyedeivel, mint például a Testaccio és Ostiense, melyek a turisták számára az éjszakai életük miatt különösen vonzóak, akárcsak a klasszikus negyedek. A város építészete mesél a történelméről és februárban is pompázik a napfényben. Itt megtalálható az összes földszín, amit valaha is kívántam – a rozsda, terrakotta, és okker. A történelem több rétege olykor logikátlan módon egymásra építve, egyszerre romos és újjáépült.

Azt mindenképp meg kell jegyeznem, hogy az olasz konyha legalább akkora szám a látnivalók között Rómában, mint a legöregebb romos épületek. Pizza, ravioli, tagliatelle, spagetti, lasagne, minden mennyiségben. Ha valaki ráérez az ottani ízekre, akkor itthon búcsút is inthet az „olasz éttermeknek”. Semmi sem lesz olyan, mint azelőtt volt.

Reggelente sétát tettem a folyó mentén, éppen akkor, amikor a városi élet a napra készült. Ez egyike azoknak az olasz városrészeknek, amelyek a nappal együtt kelnek, és a holddal együtt buliznak. 

A helyiek reggel kutyát sétáltatnak, idős házaspárok karöltve totyognak. Manapság nem látni annyira a szeretetet, kötődést, ezért szívmelengető látványt nyújtottak. Láttam idős olasz urakat, akik a szökőkút körül ültek, és szivaroztak, Buongiorno-t kiáltottak a régi kerékpárokon suhanó, jól öltözött helyieknek, vagy csinos lányoknak. Imádom a mindennapi élet apró töredékeit. „Prendiamo un caffè?” (Igyunk egy kávét?) – ezt Rómában mindenhol hallani lehet. A kávéivás rituáléja annyira beleivódott az olasz kultúrába, hogy vétek lenne úgy kezdeni egy napot, hogy nem vennénk részt benne. Szabadtéri kávézók és éttermek töltik be a gyönyörűen kopott épületek között áthaladó utakat; itt a helyiek összegyűlnek, hogy megosszák a reggeli eszpresszót és egy pletykát; a dolgozók elindulnak, hogy megkezdjék a napjukat, a gyerekek pedig iskolába sietnek. Naplementekor a szabadtéri kávézókat népszerű bárok és klubok váltják fel, és vidám légkör tölti be a tereket.

A Via del Corso, Róma szívében található főút, ahol a hűvösebb hónapokban szinte minden utcasarkon találsz gesztenyeárusokat. A forrón sült gesztenyének van valami kellemes és nosztalgikus hangulata számomra. Talán azért, mert évtizedekkel ezelőtt, amikor még kicsi voltam, - a szüleim gesztenyét vásároltak karácsonykor, amit otthon megsütöttünk. Ez a hagyományos nosztalgikus fekete-fehér kép a fejemben melegséget és megnyugvást hoz elő. Feltekert újságkúpban kínálják, hogy fogyasztása közben élvezhessem az utcán való vándorlást.

Számomra az utazásaim során az egyik legnagyobb örömforrás az, hogy élőben láthatom a művészeti remekműveket. A műalkotások hátterében meghúzódó történetek megismerése új megvilágításba helyezheti mai életünket. Róma egy valódi régészeti lelőhely, melynek minden szeglete telis-tele van a város évezredes történelmével, a nagyság és a háborúk maradványaival, valamint az emberiség végtelennek tűnő körforgásával.

A „Caput Mundi” egy latin kifejezés, amelynek jelentése „a világ fővárosa” vagy „a világ feje”.  Azt a felfogást tükrözi, hogy Róma, mint a Római Birodalom fővárosa, majd a hatalom és befolyás globális központja, vezető pozíciót töltött be az ókori világban. A Római Birodalom csúcsa idején Rómát a civilizált világ központjának tekintették. A „Caput Mundi” azt az elképzelést ragadta meg, hogy Róma hatalmas birodalmával és uralmával az ismert világ jelentős része felett gyakorolta az irányítást. A koncepció a város központi szerepét tükrözte a kormányzásban, a közigazgatásban, a kereskedelemben és a kulturális cserében, ugyanakkor különféle népek, eszmék és hagyományok olvasztótégelyeként szolgált. Róma befolyása túlnyúlt saját határain, formálva ezáltal az egész ókori világ politikai és kulturális tájképét.

Vallási meggyőződésem hiánya ellenére a Vatikán előkelő helyen szerepel a csodálatos helyek listáján. Építészete, nagyszerűsége és gazdagsága lélegzetelállító. Még lélegzetelállítóbb, mint a séta felfelé az 551 lépcsőn a Szent Péter-bazilika tetejére. Fitt emberek: ki ne hagyjátok! Nem túl fitt emberek, Ti pedig használjátok a liftet, mert megéri! A tetején jutalmul élvezhetitek a lenyűgöző kilátást Rómára és a Vatikánra. Elképzeltem, ahogy Őszentsége háromszázezer embernek tart szentmisét. Hivatalos adatok szerint ennyien férnek be a Szent Péter térre. Látogatásom idején szerencsére ennél jóval kevesebben voltunk.

Kifelé jövet megcsodáltam a svájci gárdisták ruháját. Magam is híve vagyok az élénkebb színekkel operáló férfidivatnak, de ez még annál is vadabb. A svájci gárdának, (amely egy szakképzett testőrökből és katonákból álló csapat) két célja van: egyrészt a pápa védelme, másrészt szertartási feladatok ellátása. Mivel az elmúlt negyven évben egyetlen pápa elleni merényletet kíséreltek meg, azt gondolhatnánk, hogy a svájci gárdának könnyű dolga van. Érdekelt, hogy kik jelentkezhetnek a gárdába azért, hogy egész nap „karneváli” stílusú ruhát viselhessenek és Rómában élhessenek? Mint megtudtam, ezt a hivatást csak nőtlen, hadseregben kiképzett, 19 és 30 év közötti svájci katolikus férfiak tölthetik be.

Mint az olasz kultúra sok más része, a Vatikán is kulcsszerepet játszott Olaszország macskaköves utcáinak dekoratív elrendezésében, legalábbis a történet szerint. 1568 egyik sötét éjszakáján a Felice Peretti di Montalto, azaz V. Sixtus pápa a hintóján tartott hazafelé a vatikáni otthonába. A pápa békésen utazott, mígnem szent gondolatait hirtelen megszakította az utcán kátyúba szorult hintó kereke. Olyan erős volt az elakadás, hogy a pápát majdnem kizökkentette a hintóból. Bár a részletek homályosak, azt tudjuk, hogy nem sokkal később Őszentsége megbízta a Vatikán személyzetét az utcák rendbetételével. E pápai rendelet alapján készültek a sampietrinik (kovakőtömb). A Vatikán kézművesei és kereskedői összefogtak, és tervet dolgoztak ki a rendbetételre, és az észak-európai trendekből ihletet merítve úgy döntöttek, hogy az egész Szent Péter teret macskakövekkel burkolják. A 18. század végére Róma a világ egyik legszebb városává vált. A munkálatok során a kézművesek és kőfaragók kísérleteztek a sampietrini dizájnnal, melynek eredményeként számos érdekes stílusjegyet hoztak létre, többek között: a legyező, a halszálka, a szivárvány és más geometriai mintákat. Semmi sem olyan olasz, mint egy macskaköves út, amelyet kávézók, templomok és bárok határolnak egy ősi európai városban.

A Castel Sant'Angelo (Angyalvár) Hadrianus császár síremlékeként épült 135 és 139 között. Az elmúlt pár évszázadban az épület több szerepet is betöltött. Többek között erődként, múzeumként és pápai székhelyként is működött. Egy titkos folyosó köti össze a Vatikánnal. A történelem során, amikor a várost barbár hadak támadták, a katolikus egyház vezetői ezen a folyosón keresztül ide menekültek.

Folytatom sétámat egy emberekkel teli téren, ahol élőzene szól, egy szökőkút csobog, amit lépcsők vesznek körül, e lépcsőkön emberek ülnek és pihennek, vele szemben pedig egy óriási épület emelkedik. Mindig izgalmas élmény először megpillantani életedben azt a híres épületet, melyet gyerekként csupán a tankönyvekben láttál.

A Pantheon egy római templom volt, melyet az összes (pan) istennek (theos) szenteltek. A templomot i. e. 27-ben emeltette Marcus Vipsanius Agrippa. Több tűzvész és átépítés után végleges, ma is látható formáját Hadrianus császár idején nyerte el, aki szinte az alapjaitól építtette újjá 126 körül. Hadrianus falánk utazó, kifinomult tudós és amatőr építész volt, és valószínűleg személyesen is segített a tervezésben. Szerette Görögországot, és a Pantheont a görög templom jellegzetes kinézetével ruházta fel. A homlokzaton azonban az eredeti építtető tiszteletére elhelyezték a rá utaló feliratot: M·AGRIPPA·L·F·COS·TERTIVM·FECIT (Marcus Agrippa Lucius fia, harmadízben konzul építtette). A homlokzat 16 hatalmas oszlopainak mindegyike gránitból készült. A távoli Egyiptomban bányászták őket, ahonnan átszállították a Földközi-tengeren, majd a szárazföldön erre a helyre, ahol kötelek, csigák és rabszolgák segítségével emelték a helyükre. De, ami az épületet olyan egyedivé teszi, az az, ami belül van – egy magasba nyúló belső kupola, mely az ókori világ legnagyobb kupolája volt, egyben mérnöki csoda is. Az épület pontosan olyan magas, mint amennyi széles. Egy olyan képzeletbeli dobozba rakhatod, ami tökéletes kocka. Még ha nem is vagy matematikus, az épület tökéletessége és szimmetriája erős tudatalatti benyomást kelt. A modern mérnökök még mindig csodálják, hogy a rómaiak hogyan építettek fel ilyen matematikailag precíz szerkezetet számítógépek, fosszilis tüzelőanyagok vagy elektromosság nélkül. A művészettörténet talán legbefolyásosabb kupolája a Pantheon volt, mely egyben mintaként szolgált Brunelleschi kupolájához Firenzében, Michelangelo Szent Péter-templomához, és még a washingtoni Capitol Buildinghez is.

Itt egy picit megpihenek a téren található árnyékos teraszok egyikén. Még nincsenek megtelve, lecsapok egy asztalra. Fitogtatom nemlétező olasz tudásomat: „Giorno, uno Aperol per favore!” Magabiztosan, jó kiejtéssel - gondolom én. A fiatal pincér veszi a lapot, mondja, legyen kettő, ő is inna egyet. Szerencsére nem gondolja komolyan.

Mint a város legtöbb fő látnivalója, a Trinitá dei Monti a Spanyol lépcsővel is rendkívül fotogén. Egész évben szelfibotok tengere és bokáig érő virágos ruhákba öltözött insta influencerek éreznek kényszert arra, hogy a lépcsőn sétáljanak és fotózkodjanak. Kár ezen zúgolódni, ugyanis a lépcsők mindig is népszerűek voltak a látogatók körében. Valószínűleg 100 évvel ezelőtt is így nézett ki, leszámítva a modern technológia vívmányait.

Ha már a turistákról írok és úgy szeretnéd látni a Trevi-kútat, mint a képeslapokon, látogasd meg reggel 9 óra előtt vagy éjfél után. Ellenkező esetben káoszra számíthatsz. Az éjszakai látogatás olyan lehet, mintha egy üres moziban az első sorban foglalnál helyet. Utóbbi tervemet meghiúsította, hogy az ébresztőt átaludtam. A Trevi-kút gyönyörű, és ha a vízre és a szobrokra koncentrálsz és használod a fantáziádat, megérezheted, hogy milyen lehetett ott lenni néhány száz évvel ezelőtt. Az 1732-ben, a reneszánsz végén épült kút, Róma ikonikus alkotása, és egyben a világ talán leghíresebb szökőkútja. A legenda szerint, ha háttal állsz a kútnak, és egy érmét dobsz át jobb kézzel a bal vállad felett, garantáltan visszatérsz Rómába. A Trevi-kút minden este le van zárva a nagyközönség elől körülbelül egy órára, amíg a Caritas nevű jótékonysági szervezet begyűjti a bedobált pénzt. Átlagosan körülbelül 3000 eurónak megfelelő értékű pénzérmét dobnak be naponta a vízbe, amit a rászoruló helyi családok megsegítésére fordítanak.

Vannak látnivalók, amelyeket „kötelező látni – elszomorító lenne, ha úgy térnél haza Rómából, hogy nem láttad a Colosseumot. A Colosseum és a Circus Maximus Róma virágkorában a szórakozás és az élvezet helyszínei voltak. A római császárok tudták, hogy a hétköznapi emberek szórakoztatása segíti megelőzni az elégedetlenséget és a lázadásokat. Az állam elég gazdag volt ahhoz, hogy ezeket a csodálatos épületeket és helyszíneket biztosítsa.

Sétálok tovább. Végeláthatatlan műemlékek, felsorolni is nehéz, mi mindent láttam: Forum Romanum, Altare della Patria (Haza oltára) melyet II. Viktor Emánuel tiszteletére emeltek, Teatro di Marcello (ősi szabadtéri színház), Konstantin diadalív, Traianus-oszlop, Montecitorio obeliszk és még folytathatnám a sort.

A folyóparthoz közel megtalálom a Bocca della Verita-t (Igazság Száját). Ez egy „igazságpróba”.A Bocca della Verita, a római korból fennmaradt kőkorong, amely a Santa Maria in Cosmedin - templom előcsarnokában áll, balra a bejárattól. Igazi antik helyszínről beszélünk, a Vesta szüzek temploma és a Hippodrom mellett. A maszk egy folyóisten arca lehet. Szája helyén egy lyuk tátong, amelybe az ember bedughatja a kezét, és ha nem mond igazat, a legenda szerint, a száj leharapja a végtagot. Azonban ma már senki kezét nem harapja le, mert egy csalárd nő túljárt az eszén, no de ez már egy másik történet… A sarkon kígyózó sor mérséklése érdekében táblák jelzik, hogy minden embernek pontosan csak egy fényképet szabad készítenie. Nem csúcskategóriás nevezetesség, de jó pontja egy római kalandozásnak, és mindenki ki akarja próbálni, aki szeretné a kezét Audrey Hepburn után a szobor szájába dugni, miután megnézte a Római vakációt.

Róma monumentális északi kapuja, a hatalmas Piazza del Popolo tér. Van benne dráma, legenda, rengeteg történelem és stílusok ütközése. A tér néha mozgalmas, máskor pedig csendes és kellemes. Minden nap végén ezen a téren ücsörögtem és a fáradtságtól megpihenve néztem az aranyló nap délutáni fényét a háztetőkön és a színes falakon játszadozva. Van valami igazán varázslatos abban, ahogy a „semmit csináljuk”, csak nézzük a világot, és élvezzük, amit az élet kínál. Ezek az apró dolgok azok, amiktől olyan élőnek érezhetjük magunkat, még akkor is, ha nem teszünk mást, mint megéljük a pillanatot. Az olaszok nagyon jól tudják, hogyan kell ezt csinálni. Ennek a varázslatnak mi magunk is részesei vagyunk, turisták, akik egy rövid időre megfeledkezünk az élet valóságáról és minden másról, ami zavar vagy aggaszt bennünket, és csak boldognak érezzük magunkat azért, mert ott lehetünk abban a pillanatban, és csak úgy vagyunk.

Bátran állíthatom, hogy akár már holnap visszatérnék Rómába. Az a típusú ember vagyok, aki csak aludni jár a szállásra, naponta lesétál egy félmaratont és inkább nem alszik, csak a lehető legtöbb dolgot láthassa. Minden alkalommal, amikor utazom, tanulok valami újat magamról. Utazás közben úgy érzem, hogy egy nagyon parányi része vagyok valami sokkal nagyobbnak. Minden új, izgalmas és furcsa. Abban a pillanatban, amikor egy addig nem ismert utcán sétálok, tudom, hogy a világ egy teljesen új részét fedezhetem fel. Izgatnak az illatok, a hangulatok, az emberek, olyan, mintha kisgyermek lennék újra. Remélem még valamikor visszatérek és legalább még ugyanennyi szép emléket gyűjthetek.

Laarka

Milánó

Milánónak megvan a maga különleges varázsa. Elegáns, stílusos, előkelő. Olyan szavak és elismerések ezek, amelyeket ez a város könnyedén meg is nyer magának, magasztos, fenséges épületeivel és tágas tereivel. Nappal ezek az impozáns, díszes építmények büszke dicsőségben tornyosulnak a maguk csodás természetességében, éjszaka pedig jól elhelyezett reflektorokkal ízlésesen megvilágítva újabb, még csábítóbb pózt kölcsönöznek. Milánó egy klasszikus európai színtér. Szakemberek rohangálnak, divatos gyerekek ácsorognak, fiatal tolvajok pedig áldozatukra várva bámészkodnak. 

A Dómnak is helyet adó téren található Galleria Vittorio Emanuele II bevásárlóközpont, ami az Olasz Királyság első királyáról elnevezett hatalmas épület látványos vas- és üvegkupolás tetejével 1865–1877 között épült. Az olasz egyesítés mámorító napjaiban, ez volt az első villanyvilágítással felszerelt épület a városban. Művészete örömteli, amely Olaszország független országgá válását ünnepli. Stílusos luxus butikjai, éttermei és kávézói Milánó divatfővárosának státuszát tükrözik.

Az üveges kupolák alatt figyelem az eseményeket, lassan kortyolgatva egy pohár hagyományos olasz likőrt, a Campari-t, amelyet az 1800-as évek végén szolgáltak fel először egy bárban, ebben a galériában. 

Miközben élvezem a felvonulást, valami mókás zűrzavart észlelek a padló mozaikjánál a bika körül. A milánóiak úgy vélik, hogy szerencsét hoz, ha háromszor megpörgetjük magunkat a jobb sarkunk tengelye körül a bika privát részén – a város riválisának, Torinónak a szimbólumán. Délután ismét elsétálok arra, és látom, hogy az emberek még mindig Fortunát hajszolva forognak azon a szegény bikán.

Este pompás ruhákban a kultúrára éhes rajongók útra kelnek a világ talán legrangosabb operaháza, a La Scala felé. A világ egyik legszebb és legjelentősebb operaháza, több mint 200 éve ad otthont a legismertebb olasz zeneszerzők operáinak, koncertjeinek és balett előadásainak. Az épületben egyszerre 3000 ember ülhet karmazsin színű bársonyszékeken pazar páholyokban. A La Scala Múzeum pedig kiterjedt gyűjteményt tartalmaz olyan tárgyakból, amelyek gyakorlatilag az opera hívei imádatának tárgyai: eredeti partitúrák, mellszobrok, portrék, valamint nagy zeneszerzők halotti maszkjai. Képzeld el: Verdi cilinderét, vagy épp Rossini szemüvegét.

A milánói dóm egy egyedülálló katedrális, amely a hit és a művészet történetét meséli el több évszázadon át. A milánói dóm építési munkálatai 1386-ban kezdődtek és egészen a 19. századig folytatódtak. Az építés hosszú folyamatában számos építész és mérnök vett részt. Mondhatnánk úgy is, emberek és kultúrák keresztútja, élénk hely a legkülönbözőbb ötletek, tapasztalatok és kézi készségek cseréjére a világ minden tájáról érkezett munkások között, akik tudásukkal mind-mind hozzájárultak az építkezéshez. A szobrok gyártása összhangban volt az egyes történelmi pillanatok kulturális klímájával. Valójában ez az egyetlen ilyen jellegű szoborgyűjtemény a világon.

Ez Milano szíve, amely soha nem öregszik, noha közel 600 éves. Szinte minden alkalommal a Dóm egyik része „építés alatt” van. Ennek az az oka, hogy a katedrális egy ritka és értékes márványból készült, melynek ereiben vastartalmú anyagok nyomai vannak, és amikor ezek, vagy a vascsapok, amelyeket évszázadokon keresztül a kövek összekapcsolására helyeztek el, oxidálódnak, kitágulnak, apró darabokra törik a márványt. Ez azt jelenti, hogy a székesegyház a kezdettől fogva „szétesésre” volt ítélve, ezért az elemeit rendszeresen cserélni kell.

A templom szűk csigalépcsőjén felkapaszkodva a köves tornyok erdőjében emelkedhetünk ki a tetőre, ahonnan nagyszerű kilátás nyílik a városra, a térre és tiszta napokon az olasz Alpokra. A templom építészeti részletei folyamatosan lekötik a figyelmemet. Csodálkozom a több évszázaddal ezelőtti márványból faragott számtalan dísztárgyon – minden virág, minden vízköpő, minden szent arca egyedi.

A milánói dóm a kereszténység egyik legfontosabb ereklyéjének ad otthont. Itt található annak a három szögnek az egyike, amellyel Jézust keresztre feszítették. A Szent Szöget 1461. március 20-a óta őrzik itt egy medallionban – melynek helyét piros fény jelöli a Dóm belső boltozatának tetején, egy olyan előkelő helyen, ami - a Nivola nevű egyedülálló „gép” kivételével - mindenki számára megközelíthetetlen. Minden évben szeptemberben, egy háromnapos ünnepély keretében mutatják be a közönségnek ezt az ereklyét.

A milánói dóm tetején található a híres Madonnina, ami egy 4,16 m aranyozott rézszobor, mely 1774-ben került a székesegyház legmagasabb pontja, a főtorony tetejére, és azóta Milánó egyik jelképe. A főtorony megépítésével a Dóm elérte a szédületes 108,5 m magasságot, és Milánóban bevett szokás, hogy a tisztelet jeléül egyetlen épület sem haladhatja meg a Madonnina magasságát. Ez egy íratlan szabály volt, mivel történelmileg a milánói dóm volt egykor a város legmagasabb épülete. Sőt, egészen a 20. század első feléig még egy „törvény” is megtiltotta, hogy az új építmények magasabbak legyenek, mint a 108,5 méter magas Madonnina.  A 20. században azonban felépült a Pirelli-felhőkarcoló, ami magasabb (127 m) lett, ezért, hogy továbbra is Madonnina legyen a legmagasabb pontja a városnak – elhelyeztek egy 85 cm-es másolatot a tetején. Azóta épült még két felhőkarcoló, melyeknek a tetejére szintén Madonnina másolatok kerültek, így őrizve meg ezt a hagyományt. A Madonnina nemcsak vallási jelentőséggel bír. Azt mondják, hogy Madonnina a város védelmezője. Nemzeti ünnepeken zászló kerül a kezébe, és még a két milánói focicsapat (AC Milan és Inter) összecsapását is róla nevezték el, Derby della Madonnina ugyanis a rangadó neve.

A Dóm kétségkívül egyike azon épületeknek, amelyektől leesik az ember álla attól a pillanattól kezdve, hogy kívülről rápillant, egészen addig, amíg elhagyja a barlangos belső teret. Ma felmentem a Dóm tetejére, és csak annyit tudok mondani, hogy eszméletlen kilátás nyílt a városra onnan fentről. Egy egész napot el tudtam volna tölteni ennek a figyelemre méltó építménynek a fotózásával, részben a hely szépsége, részben a megnyugtató hangulata miatt.

Egy milánói látogatás fénypontja lehet Leonardo da Vinci: Az utolsó vacsora eredeti festményének megtekintése, amelyet a művész közvetlenül a Santa Maria delle Grazie-templom refektóriumának falára festett. 1494 és 1498 között alkotta meg a Cenacolót (Utolsó vacsora), amely nagy érzelmi hatással bír. A festmény nagy és valósághű. A nyugati történelem legdrámaibb pillanatát ábrázolja – azt a pillanatot, amikor Jézus azt mondja: „Egyikőtök elárul engem.”
Jézus úgy tűnik, tudja, hogy meg fog halni – az arca szomorú, mindent tud, és elfogadja. Lábait keresztbe teszi egymáson, mintha készen állna a szögre. Leonardo az érzelmek felvillantásával megörökíti minden apostol egyedi reakcióját a kijelentésére – rémületet, megdöbbenést, haragot, szorongást, gyászt, sokkot. Leonardo da Vinci értelmezésében az Eucharisztia születését megörökítő pillanat ez, amikor Jézus a kenyérért és egy pohár borért nyúl, melyek a keresztény szentség kulcsszimbólumai.

Leonardo felhagyott a hagyományos freskótechnikával a híres vallási jelenet ábrázolásakor. E technika helyett temperával és olajjal kísérletezett gipszpreparátumon. Az elkészült remekmű pár éven belül romlásnak indult. A templomot lebombázták a második világháborúban, de – úgy tűnik, csodával határos módon – az utolsó vacsorát tartó fal állva maradt. A megtekintéshez a jegyeket körülbelül 2-3 hónappal korábban kezdik árusítani a hivatalos oldalon, és szinte azonnal elkelnek. Manapság a lehető legjobb megőrzés érdekében a helyiség páratartalmát gondosan szabályozzák – 15 percenként csak 25 embert engednek be. Ez az egyik legcsodáltabb, legtöbbet tanulmányozott és legtöbbször reprodukált festmény, amelyet a világ valaha is ismert.

Leonardo volt az egyik legtermékenyebb mester, akit a világ valaha ismert. Eredetileg a toszkán Vinci városában, 1452-ben született. Valóságos reneszánsz ember, tehetsége messze túlmutat a művészet és a tudomány területein, beleértve a csillagászatot, a térképészetet, a mérnöki tudományokat, a geológiát és még a botanikát is. Tudását Firenzében csiszolta, mielőtt 1482-ben északra költözött, hogy Ludovico Sforzának, Milánó látnoki hercegének dolgozzon, aki Leonardo egyik legfontosabb pártfogója lett. A művész egy produktív időszakot töltött Milánóban, és több mint húsz éven keresztül számos projekten dolgozott a herceg számára. Több mint 500 évvel ezelőtt Ludovico Sforza szőlőültetvényt ajándékozott Leonardonak. Ez az elismerés gesztusa volt „a hercegnek végzett különféle és csodálatra méltó munkáiért”. Leonardo maga is borászcsaládból származott, és nagy gondot fordított a szőlőültetvényre. 1499-ben a francia csapatok megszállták Milánót, Leonardo ekkor elmenekült a városból, a szőlője pedig tönkrement. Az ingatlan számos tüzet, bombázást szenvedett el a második világháború alatt. A szőlőültetvény maradványa a történelem feledésébe merült, mígnem a ingatlan jelenlegi tulajdonosai úgy döntöttek, hogy több évszázad elteltével újrateremtik Leonardo szőlőjét. A gyökerek DNS-vizsgálata alapján újraszaporították és újratelepítették a tőkéket, hogy olyan legyen, mint amilyen Leonardo idejében volt.

A reneszánsz időszakban az uralkodó Sforza család milánói hercegei építették impozáns erődítményüket, hogy megvédjék magukat a rivális támadásoktól. Ma a kastély számos múzeumnak és galériának ad otthont.

A legtöbb ember ősi épületeket, macskaköves utcákat és elhalványuló palotákat keres Olaszországban. Milánó azon kevés helyek egyike az országban, ahol értékelni lehet a modern építészetet és dizájnt. A Piazza Gae Aulenti téren új, modern üveg felhőkarcolók magasodnak. Nagyon nehéz elhinni, hogy ez is ugyanaz a Milánó, ahol eddig sétáltam.

A Bosco Verticale ikertornyai (függőleges erdő) az egész világon híresek és számos díjat nyertek.

Milánó a villamosok városa. Ez volt az egyik első közlekedési eszköz, ami a mai napig szállítja a helyieket és a látogatókat a városban. Sok vonalat még mindig ugyanazok a gyönyörű, nyikorgó és rendkívül robusztus villamosok szolgálnak ki, amelyek éjjel-nappal folyamatosan keresztezik a várost. A régi, zörgő antik villamosokon még mindig fapadok, falépcsők és szárnyas ablakok találhatók. Olyan, mintha visszalépnénk az időben, leszámítva a jegyellenőrt.

Lassan éjfél van, holnapra pedig újabb korai ébresztőt állítottam be, mivel az olaszországi időm lejárt. Az elmúlt napokban ebben a csodálatos országban voltam, és úgy tűnik, minél több időt töltök itt, annál jobban szeretem. Ez az egyike azoknak a búcsúknak, amelyeket szerettem volna későbbre tartogatni, de most talán nem olyan nehéz. Azért nem, mivel biztos vagyok benne, hogy a jövőben valamikor újra visszatérek ebbe a városba. Inkább elköszönés „egy későbbi találkozás reményében”, mint egyfajta búcsú. A világ egy hatalmas hely, és benne sok egyszeri helyszín létezik, Milánóval ez nem így van. Vannak, akik azt mondják, hogy magukból hagynak egy szeletet azokon a helyeken, amelyeket élveztek, de én úgy gondolom, hogy mindig mi viszünk magunkkal egy darabot azokból a helyekből, amelyek örömet okoztak nekünk.