Illatos út

Az öt érzék közül a szaglásunk az, amely a legalkalmasabb arra, hogy általa gondolatban teljes lényünkkel visszatérjünk valakihez vagy valamihez a múltunkból, ha szeretnénk, akár csak egy pillanatra is. Az illat láthatatlan, mégis komoly információkat hordoz, ezért életünkben nagyon fontos szerepe van.

Az illatok, illetve parfümök használata több ezer éves múltra tekint vissza. Mondhatjuk, hogy az emberiséggel egyidős. Már az ókorban felfedezték, hogy a különböző illatok hatással vannak az emberi érzelmekre, lélekre, testre. A régi időkben az emberek - már akik megtehették - mértéktelenül bántak az illatszerekkel. Illatosított vízben fürödtek, hajukon és testükön kívül illatosították a házaikat, az ágyaikat, a hintóikat, sőt még az állataikat is. Habár az illatosítás az emberiség természetes igénye, manapság a mosogatószer is parfümöt tartalmaz, százféle különböző illatú öblítő közül választhatunk, és még a vécépapírunk is illatozik. És ez az illatozás itt még nem ér véget, hiszen ez egy izgalmas dolog, melyben egyesül a természet és a modern vegyészet megannyi titka.

Manapság a brandeknek nagyon nehéz megkülönböztetniük magukat, ha azt szeretnék, hogy egy következő szintre jussanak. A legegyszerűbb módja, ha hatnak a vásárlók érzékeire, és azon keresztül az érzelmeire. A cégek profi szakemberek együttműködésével, rájuk szabott illatokkal érzelmi kapcsolatot alakítanak ki az ügyfeleikkel. Ha valaha is erős kényszert éreztél arra, hogy vásárolj valamit egy üzletben, az csakis azért lehetett, mert körbe voltál véve illatmanipulációkkal. Az sem véletlen, hogy a különböző hipermarketekben helyben sütött grillcsirkét is árulnak. Elsősorban nem azért, hogy a kedves vásárló két gazdaságos kiszerelésű mosópor megvásárlása között bekaphasson egy falatot, hanem mert a frissen sült illat éhségérzetet generál. És aki éhesnek érzi magát, az nem csak az eredetileg eltervezett dolgokat veszi majd meg, hanem más dolgokból is többet fog bepakolni a kosarába. Persze nem csak az ételek illatai hatnak ránk.

A fogyasztói pszichére ható illatokat ma már luxusbutikok, pénzintézetek (bár a mondás úgy tartja, hogy „a pénznek nincs szaga”), szállodák és divatházak is alkalmazzák, manapság már vevőcsalogatóként - megkérdezésünk nélkül - illatfelhővel árasztják el az utca levegőjét is.
Az illat tehát egy eszköz lett. A csalogató bukék hatására az emberek így hosszabb ideig tartózkodnak az adott üzletekben, vagy nagyobb valószínűséggel látogatnak vissza oda, ez pedig hosszú távon nagyobb eladásokat generál. Mindez bizonyított és természetes, szerintem azonban nem lehet határok nélküli, szükségesek bizonyos korlátok.

Kíváncsi vagyok, hogy a társadalmi egészségmegőrzés eljut-e vajon arra a szintre, amikor a mostani dohányzásra kijelölt helyek mintájára „illatozásra kijelölt” helyek válnak általánossá?
Vagy elterjednek-e valamikor a jövőben a közösségi közlekedési eszközökön, a „fagylaltot enni tilos” táblák mintájára a „kérjük a parfüm használat mellőzését” tartalmú figyelem felhívó jelzések. Hiszen könnyen belátható, hogy van az a határ, amikortól már nem várható el a velünk együtt utazó embertársainktól, hogy már-már tolakodó, aurájukba behatoló illatfelhőinket tolerálják.

Az érzelmek befolyásolásával azonban nem csak az egyre jobban generált fogyasztásra lehet hatni. A személyiségjegyeink hangsúlyozására is alkalmasak az illatok. A testünk illata rólunk mesél, amely függ éghajlattól, étkezési és tisztálkodási szokásainkról, érzelmi állapotunktól, hormonális változásainktól. Az illatod megelőz téged, és plusz teret foglal el. Személyes illatunknak körülbelül auránknak megfelelő távolságban kell körüllengenie testünket, ami természetesen, ahogy az aura is, egyénenként változó. Álláspontom szerint, személyes illatunknak olyan intenzitásúnak kell lennie, hogy csak azon személyek kapjanak róla információt, akiket amúgy is beengedünk személyes terünkbe. Az ennél erősebb illatfelhő tolakodónak, már-már zavarónak, bizonyulhat. A parfümünk tükrözheti stílusunkat, saját illatunkkal keveredve felerősítheti kisugárzásunkat, s egy igazán sajátos illat akár személyiségünk védjegyévé is válhat.

A parfümgyártás a mai napig virágzik. Ennek egyik oka az, hogy a parfüm az átlagember számára is elérhető „luxustermék”. A nagy divatházak többségénél a parfümöket nem a cég designerei találják ki, hanem a nagyközönség számára jórészt ismeretlen óriáscégek profi csapatai. Ezeknél a vállalatoknál (melyek közül különösképpen jelentős egy német és egy svájci cég) dolgoznak a parfümőrök, a parfümök kreátorai. A megrendelő divatház előzetes piackutatást végez, majd megszabja a büdzsét, és meghatározza a vásárlói célcsoportot. A pénzügyi keret meghatározásánál figyelembe veszik, hogy a parfüm eladható áron belül maradjon (ennek a parfümgyártás szempontjából az alapanyag minősége miatt van elsősorban jelentősége).
A parfüm célközönségének, vagy piaci árának nem megfelelő megválasztása a legjobban eltalált illatot is, - ahogy egy hirtelen felkapott majd eltűnő ruhadarabot - elcsépelt, „olcsó” tömegcikké degradálhat. A közelmúltban erre számos (1millio) példát találhatunk.

Ezzel a szomorú változással szemben megfigyelhető egy egyre erősödő tendencia is a parfümgyártás világában, amelynek védelmezői egy gyökeresen másfajta álláspontot képviselnek. Ők az úgynevezett niche parfümök megálmodói és elkészítői. Ők a valódi, klasszikus parfüm előállítást képviselik. Az aktuális trenddel, az ipari termeléssel szembefordulva ezek a nagyrészt kis márkák az egyedi, minőségi illatok készítését tartják fontosnak.

Ezek az individuális parfümmárkák általában egy parfümőr vagy egy parfümkészítő dinasztia tulajdonában vannak. Ők az alkotás szabadságát, a kreativitást hangsúlyozzák a profit helyett.

Pár évvel ezelőtt még Magyarországon ezek a kreációk ismeretlenek voltak a nagyközönség számára, viszont ma már Budapesten is működnek személyre szabott parfümök forgalmazásával foglalkozó üzletek. Az egyedi parfümök népszerűsége elsősorban annak köszönhető, hogy mindig lesz egy olyan vásárlói réteg, amely különlegességre, exkluzivitásra vágyik, a tömegtermelés áruival szemben. E réteg számára a parfüm nem csak egy szépségápolási termék, hanem az önkifejezés, önmegvalósítás egyik eszköze.

Legutolsó értesüléseim szerint, a világ egyik legdrágább parfümjét egy brit dizájnér alkotta meg, és mindössze öt ember élvezheti a világon. E parfümből összesen tíz üveg készült, de ötöt a cég megtartott saját maga számára. A csodálatos csomagolás is önmagáért beszél: az üveg nyakát 18 karátos arany gallér takarja, melynek dísze egy ötkarátos gyémánt. Az illata a leírások szerint annyira jellegzetes, hogy messziről árulkodik viselőjéről, annak anyagi és társadalmi helyzetéről, nemcsak az illat összetétele, hanem üvegének megjelenése miatt is. Úgy tűnik tehát, hogy van olyan többmilliós üvegcse, amihez képest az általunk elérhető legexkluzívabbnak tartott több százezres illatcsoda is csupán húsvéti locsolkodós pacsulinak számít.

A parfümipar rengeteg kulináris alapanyagot használ. Van is egy kifejezetten ilyen vonulata, mely csak ezeket alkalmazza. Ezeknek az ételeknek az elemzése, és az ízek elraktározása a memóriában hasonlóan működik, mint a parfümök esetében. A hosszú távú memória, és a gyerekkori emlékek pedig ebben az esetben is erősen meghatározóak, hiszen mindenkinek vannak olyan gyermekkori emlékei, amik ételekhez kapcsolódnak. Van, akiben a kókuszgolyó, és van akiben valamilyen másik sütemény, zöldség, vagy gyümölcs ébreszt nosztalgiát (mint például nekem, a kókusz, a füge, a mák, vagy fűszerek közül a fahéj, melyeket ételként elkészítve is nagyon szeretek, s melyeknek az illatát érezve is mindig jó kedvre derülök). Annyi azonban biztos, hogy az illatok elképesztő erővel hatnak, és ha jól belegondolunk ezekkel mindannyian elfeledett emlékeinket éljük át újra, és újra, egyfajta deja vu-ként.

Illatok, ízek, amikhez emlékek kötnek. A mai napig megdobban a szívem, ha megérzem.
Ízek, szagok, illatok. Nagyon fontos dolgok. Sokkal mélyebben húzódnak, mint a szavak, vagy a hangok. Nehezebben magyarázhatók, nehezebben fordíthatod le őket szavakká és mondatokká. Elemi, érzéki öröm van bennük. Természetesen nem engedem, hogy az orromnál fogva vezessenek, de azért néha mégis jóleső. Ezért jók az illatok. 

Laarka

„Gyúrunk, vazze” vs „Cogito ergo sum”

A történelem során fennmaradt képek, szobrok, régi sírok arról mesélnek nekünk, hogy a test szépsége mindig is fontos volt az emberiség számára. A test szerepének felértékelődése az antik görög időkre nyúlik vissza, ahol az ember csak akkor számított tökéletesnek, ha szellemi-lelki műveltsége mellé hibátlanul kiművelt testet is a magáénak tudhatott! A testkultusz egybefonódott a sportok kultuszával. A görög szobrászok csak azután kezdtek hozzá szobraik megformálásához, miután az atléták idomait milliméternyi pontossággal lemérték, így a szobrok valóban az anatómiailag ideális testet jelenítették meg. A test kultuszának megteremtésében, fenntartásában kétségtelenül óriási szerepe volt a köztereken kiállított (sokszor félmeztelen, vagy pucér) szobroknak, amelyek az "átlagemberek" szemét folyamatosan a "kellő" irányba terelték, egyfajta normaként, szépségideálként szolgálva.

A test, szellem és lélek összhangját megtestesítő idea tisztázása után nézzük a valóságot.

Mára a testet minden misztikumától megfosztották. Realisztikus szemlélettel és a szexualitás eldurvulásával szertefoszlott az őt körülvevő titokzatos légkör. Ma már nem „csupán” az emberi individuum része, hanem attól elkülönülten létező tárgy. Talán annyiban emberi mégis, hogy mozog, beszél és meleg. Egyfajta "élő tárgy", amelynek értéke szépségéből és szexuális bájaiból fakad.

Manapság óriásplakátokról, reklámokból, magazinokból és filmekből mosolyognak ránk a „tökéletesre” formált – agyonfogyókúrázott, felvarrt, kitömött, kigyúrt – „nők és férfiak” ha nevezhetők még így egyáltalán. A média egy mesterségesen előállított testképet, azaz példaképet tesz mindenki számára láthatóvá azért, hogy szabályozza, uniformizálja fogyasztóit. A testépítés, plasztikai műtétek, esztétikai beavatkozások, így együtt ma már szinte általánosnak tekinthető reakciók az új ideálok elérését jelentő kihívásokra. A mai fitnesz képet felpumpált testek, szteroidok és drága gépek határozzák meg. Elég ha feltűnő, nem kell hogy működjön, így végtagjaink eredeti funkcióikat elvesztett, beszűkült mozgástartományban működtethető kiállítási darabokká váltak. A test „tökéletesítésére” hatalmas iparágak épültek, amelyek szinte „normalizálják” az önsanyargató „testkontrollt”. A sportolás így ma már nem örömforrásul szolgáló kedvtelésből végzett tevékenység, hanem egyfajta kényszeres, erőltetett, monoton tevékenység. S mint minden hasonló tevékenység nem éppen kedvező irányba hat az amúgy is függőségre hajlamos személyiségre.  

Testünk, emberi mivoltunk, identitásunk elválaszthatatlan része. Az egyén felellősége, szabad választása ennek az identitásnak a kialakítása. Ez az a folyamat, amit identitásprojektnek neveznek.

Most az a trend, hogy aki nem edz, vagy koplal az nem is ember. Ebben a fokozott testkultusz korban sokan elképesztő pénzeket és energiákat fektetnek be abba, hogy olyan formát adjanak testüknek, amely a leginkább megfelel a társadalmi elvárásoknak, ezért a lefogyni vágyók körében egyre többen választják a testmozgást a koplalás helyett, miközben életvitelük átalakul mániákussá. A testmozgás számtalan fajtája lett divatos. Világszerte dúl a fitnesz-őrület. Sorra nyílnak az új edzőtermek, naponta láthatsz egyre újabb és menőbb módszereket. Ez az edzésmánia pedig szép számmal szedi az áldozatait világszerte. Ők azok az emberek, akik nem tudják elfogadni saját magukat, és egy olyan énképet tűznek ki célul maguk elé, amit képtelenek elérni. Ez a kényszeresség előbb-utóbb pedig elszigeteli őket azoktól az ismerőseiktől, barátaiktól, és családtagjaiktól, akik nem csatlakoztak a programjukhoz. Az akár napi többszöri edzés válik a fő tevékenységükké, a köztük lévő időt pedig csak eltöltik valahogy.

A bevezetőben említett antik teljességre, harmóniára valahogy nem törekszünk, inkább csak bizonyos részeket próbálunk meg tökéjre fejleszteni. Aki műveli a szellemét, az eltunyul, mert nem fordít időt a testmozgásra. Aki meg a testedzést fanatizálja, az előbb utóbb felszínessé, üresfejűvé válik, mert nem gondol semmi másra.  Akiben pedig mindez mégis tudatosul, és esetleg zavarja is, na ő az aki a kondi gépen olvas.

Miért van az, hogy az egyetemek bölcsészettudományi karain a legritkább párosítás a testnevelés-könyvtár szak?

Szükségszerű-e az, hogy aki kisportolt az nem lehet egyszerre kiművelt is?

A fogyasztói társadalom kettős szorítása között őrlődnek az emberek: az egyik oldalon a fogyasztás, a másik oldalon a kontroll. Gondold végig, hogy mit üzennek neked. Nincs-e ellentmondás? Mert bármilyen gyorsan is alakul most a tested-szellemed-lelked (valamilyen irányba), mindig lesz benned valami, ami még ezt is túlszárnyalja: a képzelőerőd. Ha a szépségről/ideálokról alkotott felfogás állandóan változott, miért elégednél meg az épp aktuális ideállal?

Laarka