Nyomot hagyni valamin

Ismét beköszöntött a nyár, és ami egyből feltűnt, hogy a tetoválások hozzátartoznak a mindennapi utcaképhez. Így simán eszünkbe juthat(na), hogy nekünk is kéne egy szép motívum, vagy kép, amellyel a bőrünket díszíthetnénk. Általában így születnek a meggondolatlan minták, meggondolatlan helyekre, meggondolatlan jövőképpel.

Arra gondoltam, vizsgáljuk meg-e jelenség mélyén lévő jelentéstartalmát.

Lassan-lassan a legkeményebben ítélkezőknek is rá kell döbbenniük, hogy a tetováltató emberek már réges rég nem a társadalom kirekesztettjeiből állnak. Még régebben az esztétikai funkcióján kívül társadalmi jelentősége volt. Mára már azonban megfordul a szalonokban: politikus, adminisztrátor, könyvelő, orvos, üzletember, eladó, és még sorolhatnám. Ami pedig az ábrákat illeti, hol vannak már a "Gizi szeretlek" feliratok, vagy a „nyíllal átlőtt szívek”? Az emberi testeken sokszor lélegzetelállító tetoválások díszelegnek, melyek hol elképesztően esztétikusak és harmonizálnak annak viselőjével, hol felfoghatatlanul félresikerültek. Ugyanakkor a tetoválás, mint „különös ismertetőjel”, nagyon értékes adat a személyleírás készítésénél és a személyazonosításnál, mert állandónak és egyedinek nevezhető, majdnem úgy, mint az ujjlenyomat.

A napokban olvastam egy elméletet, mely az egészet az evolúcióval magyarázza. Leírja, hogy a nők miért tetováltatnak nagyobb arányban, mint a férfiak. A teória az egyéb jelenségek eredetére is válaszul szolgált (sminkelés, körmök, hajfestés, stb.). Ezek ugyanis mind arra vezethetők vissza, hogy színes és feltűnő mintákkal próbálják a nőstények magukhoz csalogatni a hímeket. A legtöbb nő azzal magyarázza ezt, hogy azért teszi mindezt, mert így jobban érzi magát, és nem a párválasztás miatt…

Képzeljétek, végeztek egy kísérletet is. Felkértek egy csapat férfit egy strandon, hogy bámulják meg a nőket. Utána osztályozniuk kellett őket, hogy szerintük mennyire könnyen lehetne őket „becserkészni”. Az eredmény a következő lett: azok a nők, akiken volt tetoválás, sokkal könnyebb prédának tűntek, mint kidekorálatlan társaik. Ez alátámaszthatja azt a feltevést, miszerint a tetoválás a „szexuálisan elérhető” mivoltra utaló jelzés. Ilyen helyzetben valami olyasmi pörgethet le egy férfi agyában, hogy a nő azért tetováltatott, hogy kellesse magát.

Felmérések szerint a férfiak esetében a tetoválás sokkal inkább valamilyen eseményhez köthető, vagy valamilyen meggyőződést, hitet vagy baráti összetartozást erősít. Állítólag a tetoválással rendelkező férfiak sokkal magabiztosabbnak, vonzóbbnak, különlegesebbnek tartják magukat.

Az, hogy vonzó-e a tetoválás? - ízlés kérdése.

Személyes véleményem ezzel kapcsolatban az, hogy másokon el-elnézegetem a valóban ízléses darabokat, én nem csináltattam eddig, és a jövőben sem szándékozom tűvel szurkáltatni magam. Viszont egy tetoválást utánzó pólóba szívesen belebújnék, hála a kreatív textiliparnak! Így kényem-kedvem szerint ölthetnék magamra mindig mást és mást.

Ijesztő egy olyan társadalomban élni, ahol még a csinos, értelmes lányok is arra gyűjtenek, hogy „kidekoráltassák” magukat kozmetikai tetoválással (szemöldök, arcpír, színes ajkak, szemhéjvonal) vagy test szinten. Ehhez társulnak még a plasztikázott mell, műköröm és más hasonló, szintén „elengedhetetlen” díszek.

Ez a fajta testhisztéria rajtunk kívül csak Latin-Amerikában létezik, ahol hozzánk hasonlóan évről évre egyre fiatalabbak alakíttatják át magukat meggondolatlanul, nem számolva a későbbi következményekkel. Számomra a látványos külsőségekből teremtett identitás maga a reménytelenség és egyben iszonyatos méltóságvesztés.

Nemrég járt itt egy külföldi barátom és megkérdezte, hogy miért van ennyi prostituált a budapesti utcákon? El kellett magyaráznom, hogy a kivetkőzött, köldökpiercinges, műmellű, kitetovált lányok nem prostituáltak, hanem Magyarországon sajnos ilyenek a nők. Tisztelet a kivételnek.

Arra különösen kíváncsi lennék, hogy a kitetovált alanyok vajon hány százaléka tudna mesélni a tetoválás ősi történetéről, mi okból/célból használták, és egyáltalán honnan ered?

Ez a dolog sajnálatos módon mára szinte teljesen értékét vesztette. Az átlagember nem azért tetováltat, mert az számára felbecsülhetetlen értékkel bír, legyen az egy emlék vagy motiváció, hanem azért, mert “már neki is van…”.

Mostanában elég sok kompenzálást látok e téren, amikor valami hiányzik, és más dolgokkal próbálják kompenzálni. Hiányzó agyi kapacitást, kiállást, kulturáltságot, magabiztosságot, általános műveltséget. Férfiaknál nagy autóval, villogó kiegészítőkkel, felfújt, telepumpált testrészekkel, nőknél túlzásba vitt öndíszítéssel; csíkszemöldök agyon sminkelve… és még lehetne vég nélkül sorolni ezeket. 
De valami csak hiányzik és azt elég nehéz elrejteni, ha már nemcsak futó pillantásról, hanem igazi megismerésről van szó.

Laarka

...

Különös világban élünk.

Érzéketlen, keményszívű, nyereségarcú. Néha mégis fel-feltörnek az érzékenység hamis illúziói. Hajlamosak vagyunk meghatódni dolgokon, melyekről utóbb mégis kiderül, hogy hatásvadász délibábok. Miközben e felismeréshez eljutunk, gondolkodásunk és viselkedésünk napról-napra változik.

Gyakrabban érezzük, hogy más emberként ébredünk, mint ahogyan lefeküdtünk. 
Találgatjuk, hogy ugyan mi is történik velünk, mi zajlik bennünk, miért változnak meg a gondolataink, az ízlésünk, a viselkedésünk. Miért vesznek körül minket más emberek, mint korábban, miért érezzük magunkat jól ott, ahova eddig esetleg be sem léptünk, s miért távolodunk el emberektől, akik eddig életünk szerves részét képezték?

Ezekbe a változásokba aztán lassan beleszokunk, természetesnek is vesszük őket. Amiről tegnap még azt hittük, hogy helyénvaló, azt a dolgot mára már egészen másképp látjuk.

Nagyra becsüljük az őszinteséget.
Főleg amikor hazugságot, csalást, képmutatást leplez le. Ha egy eleve őszinte, nyílt és jóindulatú élettel találkozunk, azt már meglehetősen unalmasnak találhatjuk.

A botrányoktól mentes őszinteség pedig már nem is létezhet a valóságban?!

Rajongunk a vallomásokért.

Főleg amikor valami kétes, furcsa, különös, szokatlan, bizarr derül ki. Ha például bevallja valaki, hogy hazudott magának és hazudott másoknak. Vásárolta az érettségijét. Lopta a diplomáját. Csalja a párját - nem eggyel és nem egyet - agyban vagy ágyban, esetleg mindkét nemmel. Nem apja a gyermekének. Vagy épp fordítva. Gazdagnak látszik, de szegény...

A vallomások idejét éljük.

Jobban mondva a be-vállalások és fel-vállalások idejét. Mert aki „vall”, az őszintén elmondja, hogy ártott, bántott, hazudott. Hogy mindvégig mindenben, ami fontos, őszintétlen volt. Többekben az ilyen cselekedet csodálatot válthat ki, mert nyíltszívűséggel azonosítják a „nyíltszájúságot”. Ők a nyíltságot ilyennek látják: tisztességes és egyenes. Ebből következőleg eleve jó is. Pedig kevés rosszabb dolgot tudok az életben: mint a „nyílt törés”. Miközben tele vagyunk magánéleti és közéleti „nyílt törésekkel”, melyeket aztán, egy idő elteltével igyekszünk mindenáron eltitkolni. Ezeknek a nagy bevallásoknak aztán szeretjük az emberi motivációit keresni másokban.

Miért is tette?

Vajon mit érzett akkor, amikor azt mondta, hogy…?

Így feledjük el, azt, amiről valójában szó van.

Azt vettem észre, hogy az emberek egész életükben szerepeket játszanak.
Ez nem azt jelenti, hogy meg-játszák magukat, csak azt, hogy determináltak a szerepeink. Mindannyiunknak megvannak azon szerepei, amelyek a színkép egyik felére, és vannak olyan szerepek, amelyek a színkép másik felére helyeznek bennünket.

Laarka