Volterra

Toszkána kincsei régóta izgatnak. Ez a régió évszázadok óta vonzza a történelem, a magas művészet, a finom ételek és a lélegzetelállító táj szerelmeseit aranyszínű lejtőivel, dombtetős városaival és kanyargós útjaival. Manapság Leonardo és Dante földjének vidéke a maga reneszánszát éli. 

Üdvözöllek benneteket Volterra titokzatos és lenyűgöző földjén, a vámpírok, valamint a só-, és alabástrombányák között. Volterra egyike Toszkána azon gyönyörű, de kevésbé ismert, viszont rendkívül érdekes városainak, amely az utóbbi időben sokkal nagyobb figyelmet kapott. Itt, a dombok és a búzaföldek között évszázados titkok rejtőznek, amelyek csak arra várnak, hogy felfedjék őket. A hegycsúcsok által körvonalazott dombok lélegzetelállítóak, és úgy tűnnek, mintha egy tájképet néznék. A település meglátogatása igazi időutazás, az etruszkoktól a római és középkoron át egészen a reneszánszig. Ősi szűk utcák, magas sárga homokkőfal épületek, szűk sikátorok meredek lépcsői között kanyargok, amelyek két folyóvölgy fölött magasodnak, miközben harangtornyok és paloták vesznek körül. A római időkbe lépve az Anfiteátrum romjait szemlélhetem meg. Minden fordulat új felfedezést hoz egy másik történelmi időszakból.

Kora reggel a templom harangjai megszólalnak és visszhangoznak a falu lejtőin a magas, elegáns ciprusfák árnyékában. 10 óra körül az utcákat kezdik megtölteni a nyitott ablakokon át csiripelő olasz hangok. Buongiorno, Ciao, Bella… mind olyan hangok, amelyek mosolyt csalnak az arcomra. Volterra látszólag figyelmen kívül hagyja a saját turisztikai vonzerejét. Úgy tűnik, évszázadokkal a virágkora után egy jól megkopott barázdába telepedett, a helyiek ellenállnak a változásoknak. Állítólag egy városi értekezleten, amely arról szólt, hogy vezessenek-e nagy sebességű internetkábelt a városba, egy lakos ezt morogta: "Az etruszkoknak nem volt szükségük rá, nekünk miért?"

Ma egy kicsit álmos a város, legalábbis így augusztus közepén. A szűk utcákon üzletek, éttermek, kávézók és borosboltok sorakoznak.  Kávéfogyasztók ülnek a kávézók előtt, finom kis pisztáciás cukrászsüteményekkel kísérve. Átkalandozok, a sajtüzlet vonzza a figyelmemet, érződik a jellegzetes aroma. Lejjebb egy másik kis sikátor, ahol különféle helyi termelők árulják portékáikat és ingyenes kóstolókat kínálnak, Közben alkudoznak és pletykálnak a helyiekkel. 

És ki gondolta volna, hogy a só ennyire lenyűgöző lehet? 

Volterra sóbányái évszázadok óta fontos gazdagsági forrást jelentettek a város számára. Kitermelése a területen már az ókorban megkezdődött, amikor az etruszkok felfedezték ennek a természeti erőforrásnak az értékét. Az évszázadok során Volterra egyik fő bevételi forrásává vált, hozzájárulva gazdasági növekedéséhez és jólétéhez. A híres 15. századi firenzei Lorenzo Medici, aki meghódította Volterra környékét, később pedig a toszkán nagyhercegek, akik Olaszország egyik első ipari telephelyévé fejlesztették a helyi bányát, sókitermelés céljából. Jelenleg a Locatelli Sógyár Olaszország legtisztább sóját gyártja itt. A sókivonás hagyományosan manuálisan történt, csákányok és vésők segítségével távolították el a sót a bánya falairól. Mára a sókitermelés gépesítettebbé vált, de a kézműves hagyomány még mindig él. Szinte mindenki tudja, részben azért, mert az utóbbi években divatos témává vált, hogy a világ legtisztább sójának a himalájai rózsaszín sót tartják. Azzal azonban talán kevesebben vannak tisztában, hogy Olaszország legtisztább sója a volterrai só, amely 99,9%-os tisztaságú. Sok történetet lehet elmesélni erről az anyagról, amely már az ókorban is döntő szerepet játszott, mind gyakorlati, mind szimbolikus értelemben. A tisztaságot az átkristályosítási eljárással érik el, melyről egy hihetetlenül érdekes környezetben, mondhatni egy ipari katedrálisban, azaz a Sómúzeumban kaphatunk bővebb információkat. A shopban lehet vásárolni tiszta vagy ízesített sót főzéshez, vagy speciális sós söröket és kozmetikumokat is. A só Volterra egyik kiválósága.

A középkori utcákon tovább bolyongva az egyik leghihetetlenebb helyre bukkantam: egy művész műtermébe. Varázslatos tündérbarlang volt telis-tele szobrocskákkal és dísztárgyakkal, amelyeket egy mai Michelangelo (valójában Roberto) készített. Az érzékeny és törékeny alabástromnak mindenekelőtt az ember kezére van szüksége, aki életre kelti. Változékony, finom, fényes és elegáns anyag, amely kiváló műalkotások készítéséhez. Ezzel az alapanyaggal való munka egy olyan művészeti forma, amelynek titkait nemzedékről nemzedékre adták tovább Volterrában. A gyönyörű kőből készült tárgyak a város számos kézműves üzleteiben megtalálhatók.

A Volterrából származó, krétás fehér alabástrom a legfinomabbnak számít Európában, jellegzetes tömörsége, átlátszósága, erezetessége, lágysága és simasága miatt. Bár a szó etimológiája továbbra is vitatott, az etruszkok már az I. századtól alabástromot használták temetési urnákhoz. A középkorból és a reneszánszból fennmaradt darabok azt a dekadenciát mutatják, amellyel a követ ezekben az időkben társították. 

Érdemes ellátogatni a Guarnacci Múzeumba is. Be kell vallanom, hogy lenyűgözött az, amit ott láttam. A múzeum csodálatos gyűjteménye urnákból, kerámiákból, érmékből és a mindennapi élet egyéb tárgyaiból áll. A temetkezési urnák és az alabástrom szarkofágok az etruszk démonológia és a görög mitológia skáláját vonultatják fel, tengeri szörnyekkel, görög istenekkel, csőrös griffekkel és szirénekkel. A múzeum gyűjteményének egyik legmegindítóbb darabja az Est árnyéka (L'Ombra della Sera) egy titokzatos hosszúkás emberi testet ábrázoló bronz fogadalmi szobrocska, amely egy naplementekor vetődő ember árnyékára emlékeztet. Igazi etruszk módra összemossa a halhatatlanságot és a halandóságot. Amikor megláttam ezt a figurát, azonnal Giacometti-re és alkotásaira gondoltam, hiszen Giacometti-t az etruszk művészet ihlette.

A volterrai kézművesek fennmaradása kérdéses, számuk a tömegtermelés térhódításával egyre fogy. Elgondolkodtató, hogy vajon továbbadhatják-e még ennek a csodálatos kultúrának a hagyományait a következő generációnak.

Innen egy meredek, keskeny sétálóutcán haladok tovább, amely a város hat etruszk kapujának egyikében ért véget. A Porta all 'Arco, egy íves kapu, Olaszország legjobb állapotban fennmaradt etruszk kapuja, ami az i.e. 4. századból származik. Bár valószínűleg a mezopotámiai építészet ihlette, az átjárót részben a rómaiak alakították át a Kr.e. I. században. A római boltív hatalmas etruszk alapokon nyugszik. A boltíves átjárót hatalmas téglalap alakú kőtömbökből faragták ki, és három titokzatos faragott bazaltfej látható rajta felül. Ezek a viharvert fejek valószínűleg etruszk vagy római isteneket szimbolizálnak. Egy elmélet szerint az istenek Volterra őrzőit képviselték, Jupiter, Juno és Minerva formájába öntve.

Olvastam egy történetet, amely szerint a második világháború alatt, a Volterrát megszálló német katonák a kapu felrobbantását tervezték. A tervek között szerepelt, hogy akadályokat állítsanak a szövetséges csapatok megközelítése elé, ezért táblákat helyeztek el, amelyek figyelmeztették a volterraiakat arra, hogy maradjanak távol az ívtől, mert másnap reggel felrobbantják. 1944. június 30-án Volterra lakossága összefogott és megmentette az átjárót a németek tervezett pusztításától úgy, hogy az egész éjszakát azzal töltötték, hogy kövekkel torlaszolták el a boltívet. A kaput körülvevő köveket felszedték, ezzel biztosították a kaput, és sikerült meggyőzniük a nácikat arról, hogy hagyják békén az építményt. Ez kockázatos lépés volt a felfegyverkezett németekkel szemben, mindenesetre bevált, mert reggel a németek úgy döntöttek, hogy a kapu megfelelően el van zárva a „betolakodók” elől, ezért nem robbantottak. A Volterra felszabadítására érkezett amerikai csapatok arra számítottak, hogy a német megszállók még mindig a városban vannak, ezért néhány órán keresztül bombáztak a települést, nyolc helyi lakos sajnálatos halálát okozva ezzel, mire észrevették, hogy hiányzik a viszonzás. Később a kapu elé torlaszként gördített tömbök visszakerültek az eredeti helyükre. Így maradt meg az utókornak az egyik legrégibb etruszk állókapu. A helyi lakosoknak a boltív megmentése érdekében tett hősies cselekedetéről egy, a kapu előtt elhelyezett tábla is emléket állít.

Egy bájos út kanyarog felfelé az etruszk boltívtől, a Porta all' Arcótól a Piazza dei Priori-ig, a város díszterére. A Piazza dei Priori Volterra gazdag középkori örökségének bizonyítéka a nemesi paloták halmazával. A teret a magasztos Palazzo dei Priori, Toszkána legrégebbi városháza uralja, ami állítólag a firenzei Palazzo Vecchio mintája készült. A tér túloldalán áll a 13. századi Palazzo Pretorio a sarokkal díszített Torre del Porcellino-val (Kismalac tornya), amely egy dekoratív kőmalacról kapta a nevét.

A téren tovább haladva az egyik kis szűk utcát követve befutok a Palazzo Vitibe. Ez a lenyűgöző épület egy alabástromkereskedő otthonaként indult, akinek leszármazottjai még mindig itt élnek. Giuseppe Viti (1816-60) bejárta a világot, Indiában eladta alabástrom kincseit a helyi rádzsának, és furcsa módon Nepál emírjévé tették. Tizenkét szoba áll nyitva a nagyközönség előtt, és egy kellemes séta keretében meg lehet tekinteni a nagy termeket, amelyeket egykor királyok és hercegek látogattak. Mindegyik szalon műalkotásokkal, porcelánokkal és alabástrommal van díszítve, emlékeztetve arra, hogy a palota egykor Volterra egyik leggazdagabb polgáráé volt. A pazar épület meghitt bepillantást enged az arisztokratikus életstílusba. Eltűnődöm a nemesi családok palotáin és kúriáin egy régmúlt korból, amikor az osztálykülönbségek egészen egyértelműek és hangsúlyosak voltak. Ez volt az az idő, amikor néhány ember birtokolta szinte az egész földet – a többi 99 százalék pedig örült annak a kiváltságnak, hogy megmunkálhatta, abban a reményben, hogy lesz elegendő élelme. Ma már persze a királyok és nemesek nem élveznek ilyen magasztos pozíciót. Valójában sok nemesi családnak még mindig megvan a palotája, de meg kell nyitniuk azokat a nagyközönség előtt, egyszerűen csak azért, hogy befizessék az adókat és fenntartsák fényűző otthonukat. Gyakran előfordul, hogy maga Signora Viti árulja a belépőjegyeket.

Következő állomásom a Porta dell' Arco feletti utcában egy kis tér, közvetlenül a Dóm előtt. A San Giovanni keresztelőkápolna egy nyolcszög alakú épület közvetlenül a Dómmal szemben. A keresztelőkápolna egy különálló épület volt, amelyet a keresztelőkút tárolására hoztak létre, ahol a keresztelő szertartása zajlott. Szinte minden keresztelőkápolna nyolcszögletű, bár van néhány kör alakú is. Ennek is van jelentősége, mert a kör és a 8-as ábra is végtelen szám. Nincs kezdetük vagy végpontjuk – a végtelenség és így a keresztség által elnyert örök élet szimbólumai a keresztény hitben. A 13. századi Volterra-i keresztelőkápolna, amely nyolcszögletű, ennek lenyűgöző példája. Különlegessége a többi toszkán keresztelőkápolnához képest, hogy csak az egyik oldalát díszíti zöld-fehér csíkos márvány (mint a firenzei dóm márványa).

Volterrában nehéz kihagyni a Medici-erődöt, mivel erősen uralja a tájat. Valójában ezen a helyen épült az első erőd jóval a Mediciek hatalomra jutása előtt. Ez egy nagyon lenyűgöző épület, amely először védelmi építményként, később pedig politikai foglyok börtöneként funkcionált. 1816 óta hivatalosan börtön, amely ma is működik. 2005-ben elindítottak egy projektet a börtönben a fogvatartottak szakmai oktatására és reintegrációjára azért, hogy elősegítsék a büntetésük befejezése után a társadalomra való visszailleszkedésüket. A kezdeményezés felvilágosult látásmódról tanúskodik, ugyanis havonta egyszer egy híres szakács koordinál egy csoport rabot, és közösen különleges vacsorát készítenek több mint 130 vendég számára. Ha érdekelnek a helyi finom ételek, akkor részt vehetsz a „Cene Galeotte” (Vacsorák a börtönben) programban.

Mivel ez egy szuggesztív helyszín, van egy sötétebb oldala is ennek a magas fellegvárnak, ahol etruszkok, rómaiak, reneszánsz kereskedők és legutóbb (vagy régebben) vámpírok laktak. És nem akármilyen régi vámpírok, hanem olyan vámpírok, akik úgy néznek ki, mint a Calvin Klein modellek, és a Twilight sztárjai. Alkotójuk, Stephenie Meyer szerint a Volturi, a legrégebbi és legerősebb vámpírklán, Volterra földalatti boltozataiból irányítja birodalmát, és betartja a volterraiakkal kötött ősi egyezményt, csak a macskaköves utcákon kóborló turistákból táplálkozik. Meyer véletlenül választotta Volterrát története helyszínéül, a helyiek ezt nagy szerencsétlenségnek tartják, és mostanában sok üzlet árulja az Edward és Bella márkájú efemerákat, valamint sok idegenforgalmi iroda kínál "Twilight tours"-t.

Saját (nem Alkonyat) túrám ezzel véget ért. A nyakam biztonságban van (noha fokhagymát nem hoztam!), a művészetet kedvelő oldalam pedig elégedett.

Messze Itáliában, Firenze városában van egy kis mellékutca, úgy emlékszem…

1995-ben jártam itt először, most visszatértem és tudom, hogy nem utoljára. Jól emlékszem arra a semmivel sem összekeverhető érzésre, ami 13 évesen akkor és ott rabul ejtett. Mit írhatnék a városról, amit még útikönyvekben, blogokon, weboldalakon nem írtak le? Egyszerűen csak arról, amit fontosnak érzek. Süt a toszkán nap és csillog az Arno folyó. Ismét Firenze utcáin sétálok és ismerkedem az élő történelmet megtestesítő várossal. Érzékszerveim elmerülnek a nemesség, az esztétikum és vagyon jelképeinek csodálatában. A fejem felett lengedező zászló felirata igen sokat mondó: „il denaro e la bellezza”, vagyis „pénz és szépség”.

Firenze történelmét nem lehetne elmesélni a Medici család nélkül. Persze Firenze a Mediciek előtt is jelentős történelemmel rendelkező városállam volt: Fiesole néven még az etruszkok alapították, majd Florentia néven római város lett belőle, melynek jelentése: virágzó. A mondás úgy tartja, Nomen est omen (nevében a sorsa), ami ez esetben igaznak is bizonyult, hiszen a város ettől kezdve csak épült és szépült. A Medici család, - mely századokon át irányította a „liliomváros” sorsát - olyan hatalmas paloták, szobrok és festmények örökségét hagyta maga után, amelyet napjainkban is az egész világ látogat és csodál. Minden látnivaló a jó kezekben lévő vagyonról és az idők során összegyűjtött ízléses kultúráról tanúskodik. Firenzében minden sarkon van egy olyan épület, vagy műalkotás, aminek saját történelme van. A műalkotások itt nem csak múzeumokban elzárva láthatók, hanem az utcán elszórva is. A gyanútlan látogató sétálgat, s Michelangeloba vagy Donatelloba botlik. Még belegondolni is hihetetlen, hogy egykoron kik koptatták ezeket az utcákat.

Firenze Leonardo da Vinci, Michelangelo Buonarroti, Sandro Botticelli, Filippo Brunelleschi, Giotto di Bondone, Galileo Galilei, Dante Alighieri, Niccolò Machiavelli és nem utolsó sorban a Medici család városa. Érezni a géniuszok szellemét, itt lebegnek a levegőben. A Föld összes városa közül leginkább Firenze tűnik számomra a mesterek városának. Vajon az ő műveik spontán születtek, vagy minden terv szerint zajlott? A város építői valamit üzenni szerettek volna nekünk? Akik ezt létrehozták, tudták, hogy hagytak itt számunkra valamit a földi paradicsomból?

Az Arno csendesen folydogál, a vénséges vén híd, a Ponte Vecchio oldalaihoz épített ún. "fecskefészkekben" pedig a mai napig ötvösök és aranyművesek munkálkodnak., A széles folyó túloldalán egy másik régi templom kupolája tárul a szemem elé. A Duomo felé veszem az irányt. Lábaim alatt a virágzó város, melyet gazdagon átitat a kultúra. Egy kis utcából érek ki a térre, a monumentális épület megdöbbentően látványos, főleg akkor, amikor az ember életében először pillantja meg. Ez a város legszebb ékköve a firenzei dóm Brunelleschi lenyűgöző kupolájával. A szemem alig tudja befogadni, hát még a fényképezőgépem. Nincs akkora tér, hogy az egészet egyben lássam. Különös és lélegzetelállító, mintha nem ebből a világból származna. Elkészültekor ez volt Európa legnagyobb temploma. Évszázadokon át építették, miközben abban sem voltak biztosak, hogy elkészülnek-e vele valaha. Megdöbbenve közelítek az épület felé. A tér tele emberekkel, de én csak állok ott, és nem tudom levenni a szemem a hatalmas templomról. A külvilág zajai sem tudnak megzavarni.

Érdekesség, ha a dóm bal oldalán sétálunk, akkor hosszas szemlélődés után egy bikafejet fogunk felfedezni. Egy legenda szerint a kőfaragó mester szerelembe esett az építkezés ideje alatt a helyi pék feleségével. A viszony nem maradt titokban, és a felszarvazott férj ezt nem hagyta annyiban. Bíróságra citálta őket hűtlenség vádjával. A két szerelmes története ezzel véget ért, viszont a kőfaragó mester emléket állított szerelmüknek. Egy bikafejet faragott ki és azt a pék házával szemben helyezte el, hogy mindig emlékeztesse őt arra, hogy a felesége kit is szeretett valójában.

Ha megkérdezed az olaszokat, ki a legfontosabb költőjük, minden bizonnyal azt válaszolják: Dante. Kétség kívül, az itáliai irodalom egyik legnagyobb alakja. Életre szóló hatással volt rá, amikor kilencéves korában először megpillantotta élete szerelmét, Beatrice-t. Bár az iránta érzett szerelem nem teljesülhetett be (a hölgy máshoz ment férjhez), Beatrice mindvégig Dante múzsája maradt. A háza előtt állva arra lettem figyelmes, hogy a kőkútnak támaszkodik egy fiatalember, s a Divina Commedia-t olvassa. Nekem az a magyar kiadás van meg, amit Salvador Dalí illusztrált. Talán újra elolvasom. Az Isteni színjáték harmincnégy kőtábláját Firenzében helyezték el, többnyire egyes épületek homlokzatán.

Benvenuto Cellini önéletrajzi írásának egyik legizgalmasabb, a monumentális Perszeusz-szoborról szóló fejezete az, amelyben leírja, hogy I. Cosimo de Medici firenzei nagyherceg megrendelésére készített hatalmas bronzszobor öntésekor majdnem meghalt. A szobor pontosan úgy sikerült, ahogy azt ő előre megígérte a nagyhercegnek. Ha alaposan megnézzük a műalkotást, arra a furcsaságra lehetünk figyelmesek, hogy a mester a saját önarcképét helyezte el a szobron.

Firenze látképe máig őrzi a trecento, a quattrocento és a cinquecento korának nyomait, de távolról sem mondanám azt, hogy egy, a történelembe merevedett várossal lenne dolgunk. Erről tanúskodnak a palazzók aljában egymást érő szebbnél szebb luxus butikok, kézműves termékek, vagy antik dolgokat kínáló üzletek, valamint a toszkán delikátesz termékeket árusító boltok. Lépten-nyomon egymást érik a klasszikus előadások vagy kosztümös történelmi játékok. Bekukkantva egy-egy templomba, világhíres opera áriákat hallunk felcsendülni. Magával ragadó hangulatot nyújtanak a tereken utcakőre rajzoló művészek és rajzaik. Vajon milyen érzés lehet ma itt művésznek lenni?

Lehetőség van Firenze nevezetességeit végigjárni egy 16. század eleji forgatókönyv szerint. A templomok és paloták között sétálva ki kell deríteni, ki ölte meg Lorenzo de' Medici öccsét. Így körvonalazódhat, hogy a bűntényhez összeesküvés vezetett. A gyilkosság felderítéséhez különböző kérdésekre is választ kell találni, például arra, hogy milyen állatok tartják az obeliszket a Santa Maria Novella előtti téren.

Egyszerűségében is lenyűgöző a Santa Croce-templom, mely egyszerre építészeti, művészettörténeti csoda és az itáliai zsenialitás nyughelye. Itt van eltemetve Machiavelli itáliai író, filozófus, politikus, korának egyik legnagyobb hatású gondolkodója. Michelangelo az olasz reneszánsz kimagasló mestere, egyike a képzőművészet legnagyobb alakjainak. Rossini olasz zeneszerző. Ghiberti a korai reneszánsz egyik leghíresebb szobrásza és ötvösművésze. Galilei itáliai fizikus, csillagász, matematikus, természettudós. Alberti olasz humanista művész, építész, festő, költő, régész, filozófus és zenész.

Az Uffizi Képtár gyűjteményéből felsorolni is képtelenség, hogy mi mindent érdemes megnézni. Oldalakat lehetne írni, de semmi nem adja vissza azt az érzést, ami elönt egy általad nagyra tartott művész műalkotása láttán.

Firenzére is vonatkozik az, ami egész Itáliára: aki itt nem talál a fogára valót, az haljon éhen. Az egyik legjobb dolog, ami az emberrel Olaszországban este hat és nyolc óra között megtörténhet: az aperitif. Ez gyakorlatilag nem más, mint egy ital vacsora előtt, némi rágcsálnivaló kíséretében. De ennél azért jóval több: egy életérzés. Kiülni egy teraszra, Aperol Spritzet kortyolgatni, beszélgetni, közben nézni a dolgukra igyekvő helyieket és a bámészkodó turistákat az utcán. Elég csak a kicsiny belváros egy kis keskeny utcájában kikötni ahhoz, hogy érezzük azt a hihetetlen italio-feeling-et, amit ez a város ébreszt az emberben. Nem véletlen diagnosztizálják évente egy tucat emberen a Stendhal- szindrómát, mely a híres francia író után kapta a nevét, aki a Santa Croce templom látogatása után kultúrsokk érzésről számolt be. A Stendhal-szindróma mellett a Dávid-szindrómát is kimutatták. Az abszolút tökéletesség iránti szenvedély nehezen feldolgozható. Egyfajta Dávid-kultusz uralja a várost: mindenhol Dávid szobrok, pólók, képeslapok, figurák.

Méltán kijelenthetem, ha Olaszország, akkor Toszkána, ha pedig Toszkána, akkor Firenze kötelező megálló.

Arrivederci!
Laarka