Milánó

Milánónak megvan a maga különleges varázsa. Elegáns, stílusos, előkelő. Olyan szavak és elismerések ezek, amelyeket ez a város könnyedén meg is nyer magának, magasztos, fenséges épületeivel és tágas tereivel. Nappal ezek az impozáns, díszes építmények büszke dicsőségben tornyosulnak a maguk csodás természetességében, éjszaka pedig jól elhelyezett reflektorokkal ízlésesen megvilágítva újabb, még csábítóbb pózt kölcsönöznek. Milánó egy klasszikus európai színtér. Szakemberek rohangálnak, divatos gyerekek ácsorognak, fiatal tolvajok pedig áldozatukra várva bámészkodnak. 

A Dómnak is helyet adó téren található Galleria Vittorio Emanuele II bevásárlóközpont, ami az Olasz Királyság első királyáról elnevezett hatalmas épület látványos vas- és üvegkupolás tetejével 1865–1877 között épült. Az olasz egyesítés mámorító napjaiban, ez volt az első villanyvilágítással felszerelt épület a városban. Művészete örömteli, amely Olaszország független országgá válását ünnepli. Stílusos luxus butikjai, éttermei és kávézói Milánó divatfővárosának státuszát tükrözik.

Az üveges kupolák alatt figyelem az eseményeket, lassan kortyolgatva egy pohár hagyományos olasz likőrt, a Campari-t, amelyet az 1800-as évek végén szolgáltak fel először egy bárban, ebben a galériában. 

Miközben élvezem a felvonulást, valami mókás zűrzavart észlelek a padló mozaikjánál a bika körül. A milánóiak úgy vélik, hogy szerencsét hoz, ha háromszor megpörgetjük magunkat a jobb sarkunk tengelye körül a bika privát részén – a város riválisának, Torinónak a szimbólumán. Délután ismét elsétálok arra, és látom, hogy az emberek még mindig Fortunát hajszolva forognak azon a szegény bikán.

Este pompás ruhákban a kultúrára éhes rajongók útra kelnek a világ talán legrangosabb operaháza, a La Scala felé. A világ egyik legszebb és legjelentősebb operaháza, több mint 200 éve ad otthont a legismertebb olasz zeneszerzők operáinak, koncertjeinek és balett előadásainak. Az épületben egyszerre 3000 ember ülhet karmazsin színű bársonyszékeken pazar páholyokban. A La Scala Múzeum pedig kiterjedt gyűjteményt tartalmaz olyan tárgyakból, amelyek gyakorlatilag az opera hívei imádatának tárgyai: eredeti partitúrák, mellszobrok, portrék, valamint nagy zeneszerzők halotti maszkjai. Képzeld el: Verdi cilinderét, vagy épp Rossini szemüvegét.

A milánói dóm egy egyedülálló katedrális, amely a hit és a művészet történetét meséli el több évszázadon át. A milánói dóm építési munkálatai 1386-ban kezdődtek és egészen a 19. századig folytatódtak. Az építés hosszú folyamatában számos építész és mérnök vett részt. Mondhatnánk úgy is, emberek és kultúrák keresztútja, élénk hely a legkülönbözőbb ötletek, tapasztalatok és kézi készségek cseréjére a világ minden tájáról érkezett munkások között, akik tudásukkal mind-mind hozzájárultak az építkezéshez. A szobrok gyártása összhangban volt az egyes történelmi pillanatok kulturális klímájával. Valójában ez az egyetlen ilyen jellegű szoborgyűjtemény a világon.

Ez Milano szíve, amely soha nem öregszik, noha közel 600 éves. Szinte minden alkalommal a Dóm egyik része „építés alatt” van. Ennek az az oka, hogy a katedrális egy ritka és értékes márványból készült, melynek ereiben vastartalmú anyagok nyomai vannak, és amikor ezek, vagy a vascsapok, amelyeket évszázadokon keresztül a kövek összekapcsolására helyeztek el, oxidálódnak, kitágulnak, apró darabokra törik a márványt. Ez azt jelenti, hogy a székesegyház a kezdettől fogva „szétesésre” volt ítélve, ezért az elemeit rendszeresen cserélni kell.

A templom szűk csigalépcsőjén felkapaszkodva a köves tornyok erdőjében emelkedhetünk ki a tetőre, ahonnan nagyszerű kilátás nyílik a városra, a térre és tiszta napokon az olasz Alpokra. A templom építészeti részletei folyamatosan lekötik a figyelmemet. Csodálkozom a több évszázaddal ezelőtti márványból faragott számtalan dísztárgyon – minden virág, minden vízköpő, minden szent arca egyedi.

A milánói dóm a kereszténység egyik legfontosabb ereklyéjének ad otthont. Itt található annak a három szögnek az egyike, amellyel Jézust keresztre feszítették. A Szent Szöget 1461. március 20-a óta őrzik itt egy medallionban – melynek helyét piros fény jelöli a Dóm belső boltozatának tetején, egy olyan előkelő helyen, ami - a Nivola nevű egyedülálló „gép” kivételével - mindenki számára megközelíthetetlen. Minden évben szeptemberben, egy háromnapos ünnepély keretében mutatják be a közönségnek ezt az ereklyét.

A milánói dóm tetején található a híres Madonnina, ami egy 4,16 m aranyozott rézszobor, mely 1774-ben került a székesegyház legmagasabb pontja, a főtorony tetejére, és azóta Milánó egyik jelképe. A főtorony megépítésével a Dóm elérte a szédületes 108,5 m magasságot, és Milánóban bevett szokás, hogy a tisztelet jeléül egyetlen épület sem haladhatja meg a Madonnina magasságát. Ez egy íratlan szabály volt, mivel történelmileg a milánói dóm volt egykor a város legmagasabb épülete. Sőt, egészen a 20. század első feléig még egy „törvény” is megtiltotta, hogy az új építmények magasabbak legyenek, mint a 108,5 méter magas Madonnina.  A 20. században azonban felépült a Pirelli-felhőkarcoló, ami magasabb (127 m) lett, ezért, hogy továbbra is Madonnina legyen a legmagasabb pontja a városnak – elhelyeztek egy 85 cm-es másolatot a tetején. Azóta épült még két felhőkarcoló, melyeknek a tetejére szintén Madonnina másolatok kerültek, így őrizve meg ezt a hagyományt. A Madonnina nemcsak vallási jelentőséggel bír. Azt mondják, hogy Madonnina a város védelmezője. Nemzeti ünnepeken zászló kerül a kezébe, és még a két milánói focicsapat (AC Milan és Inter) összecsapását is róla nevezték el, Derby della Madonnina ugyanis a rangadó neve.

A Dóm kétségkívül egyike azon épületeknek, amelyektől leesik az ember álla attól a pillanattól kezdve, hogy kívülről rápillant, egészen addig, amíg elhagyja a barlangos belső teret. Ma felmentem a Dóm tetejére, és csak annyit tudok mondani, hogy eszméletlen kilátás nyílt a városra onnan fentről. Egy egész napot el tudtam volna tölteni ennek a figyelemre méltó építménynek a fotózásával, részben a hely szépsége, részben a megnyugtató hangulata miatt.

Egy milánói látogatás fénypontja lehet Leonardo da Vinci: Az utolsó vacsora eredeti festményének megtekintése, amelyet a művész közvetlenül a Santa Maria delle Grazie-templom refektóriumának falára festett. 1494 és 1498 között alkotta meg a Cenacolót (Utolsó vacsora), amely nagy érzelmi hatással bír. A festmény nagy és valósághű. A nyugati történelem legdrámaibb pillanatát ábrázolja – azt a pillanatot, amikor Jézus azt mondja: „Egyikőtök elárul engem.”
Jézus úgy tűnik, tudja, hogy meg fog halni – az arca szomorú, mindent tud, és elfogadja. Lábait keresztbe teszi egymáson, mintha készen állna a szögre. Leonardo az érzelmek felvillantásával megörökíti minden apostol egyedi reakcióját a kijelentésére – rémületet, megdöbbenést, haragot, szorongást, gyászt, sokkot. Leonardo da Vinci értelmezésében az Eucharisztia születését megörökítő pillanat ez, amikor Jézus a kenyérért és egy pohár borért nyúl, melyek a keresztény szentség kulcsszimbólumai.

Leonardo felhagyott a hagyományos freskótechnikával a híres vallási jelenet ábrázolásakor. E technika helyett temperával és olajjal kísérletezett gipszpreparátumon. Az elkészült remekmű pár éven belül romlásnak indult. A templomot lebombázták a második világháborúban, de – úgy tűnik, csodával határos módon – az utolsó vacsorát tartó fal állva maradt. A megtekintéshez a jegyeket körülbelül 2-3 hónappal korábban kezdik árusítani a hivatalos oldalon, és szinte azonnal elkelnek. Manapság a lehető legjobb megőrzés érdekében a helyiség páratartalmát gondosan szabályozzák – 15 percenként csak 25 embert engednek be. Ez az egyik legcsodáltabb, legtöbbet tanulmányozott és legtöbbször reprodukált festmény, amelyet a világ valaha is ismert.

Leonardo volt az egyik legtermékenyebb mester, akit a világ valaha ismert. Eredetileg a toszkán Vinci városában, 1452-ben született. Valóságos reneszánsz ember, tehetsége messze túlmutat a művészet és a tudomány területein, beleértve a csillagászatot, a térképészetet, a mérnöki tudományokat, a geológiát és még a botanikát is. Tudását Firenzében csiszolta, mielőtt 1482-ben északra költözött, hogy Ludovico Sforzának, Milánó látnoki hercegének dolgozzon, aki Leonardo egyik legfontosabb pártfogója lett. A művész egy produktív időszakot töltött Milánóban, és több mint húsz éven keresztül számos projekten dolgozott a herceg számára. Több mint 500 évvel ezelőtt Ludovico Sforza szőlőültetvényt ajándékozott Leonardonak. Ez az elismerés gesztusa volt „a hercegnek végzett különféle és csodálatra méltó munkáiért”. Leonardo maga is borászcsaládból származott, és nagy gondot fordított a szőlőültetvényre. 1499-ben a francia csapatok megszállták Milánót, Leonardo ekkor elmenekült a városból, a szőlője pedig tönkrement. Az ingatlan számos tüzet, bombázást szenvedett el a második világháború alatt. A szőlőültetvény maradványa a történelem feledésébe merült, mígnem a ingatlan jelenlegi tulajdonosai úgy döntöttek, hogy több évszázad elteltével újrateremtik Leonardo szőlőjét. A gyökerek DNS-vizsgálata alapján újraszaporították és újratelepítették a tőkéket, hogy olyan legyen, mint amilyen Leonardo idejében volt.

A reneszánsz időszakban az uralkodó Sforza család milánói hercegei építették impozáns erődítményüket, hogy megvédjék magukat a rivális támadásoktól. Ma a kastély számos múzeumnak és galériának ad otthont.

A legtöbb ember ősi épületeket, macskaköves utcákat és elhalványuló palotákat keres Olaszországban. Milánó azon kevés helyek egyike az országban, ahol értékelni lehet a modern építészetet és dizájnt. A Piazza Gae Aulenti téren új, modern üveg felhőkarcolók magasodnak. Nagyon nehéz elhinni, hogy ez is ugyanaz a Milánó, ahol eddig sétáltam.

A Bosco Verticale ikertornyai (függőleges erdő) az egész világon híresek és számos díjat nyertek.

Milánó a villamosok városa. Ez volt az egyik első közlekedési eszköz, ami a mai napig szállítja a helyieket és a látogatókat a városban. Sok vonalat még mindig ugyanazok a gyönyörű, nyikorgó és rendkívül robusztus villamosok szolgálnak ki, amelyek éjjel-nappal folyamatosan keresztezik a várost. A régi, zörgő antik villamosokon még mindig fapadok, falépcsők és szárnyas ablakok találhatók. Olyan, mintha visszalépnénk az időben, leszámítva a jegyellenőrt.

Lassan éjfél van, holnapra pedig újabb korai ébresztőt állítottam be, mivel az olaszországi időm lejárt. Az elmúlt napokban ebben a csodálatos országban voltam, és úgy tűnik, minél több időt töltök itt, annál jobban szeretem. Ez az egyike azoknak a búcsúknak, amelyeket szerettem volna későbbre tartogatni, de most talán nem olyan nehéz. Azért nem, mivel biztos vagyok benne, hogy a jövőben valamikor újra visszatérek ebbe a városba. Inkább elköszönés „egy későbbi találkozás reményében”, mint egyfajta búcsú. A világ egy hatalmas hely, és benne sok egyszeri helyszín létezik, Milánóval ez nem így van. Vannak, akik azt mondják, hogy magukból hagynak egy szeletet azokon a helyeken, amelyeket élveztek, de én úgy gondolom, hogy mindig mi viszünk magunkkal egy darabot azokból a helyekből, amelyek örömet okoztak nekünk.