„Gyúrunk, vazze” vs „Cogito ergo sum”

A történelem során fennmaradt képek, szobrok, régi sírok arról mesélnek nekünk, hogy a test szépsége mindig is fontos volt az emberiség számára. A test szerepének felértékelődése az antik görög időkre nyúlik vissza, ahol az ember csak akkor számított tökéletesnek, ha szellemi-lelki műveltsége mellé hibátlanul kiművelt testet is a magáénak tudhatott! A testkultusz egybefonódott a sportok kultuszával. A görög szobrászok csak azután kezdtek hozzá szobraik megformálásához, miután az atléták idomait milliméternyi pontossággal lemérték, így a szobrok valóban az anatómiailag ideális testet jelenítették meg. A test kultuszának megteremtésében, fenntartásában kétségtelenül óriási szerepe volt a köztereken kiállított (sokszor félmeztelen, vagy pucér) szobroknak, amelyek az "átlagemberek" szemét folyamatosan a "kellő" irányba terelték, egyfajta normaként, szépségideálként szolgálva.

A test, szellem és lélek összhangját megtestesítő idea tisztázása után nézzük a valóságot.

Mára a testet minden misztikumától megfosztották. Realisztikus szemlélettel és a szexualitás eldurvulásával szertefoszlott az őt körülvevő titokzatos légkör. Ma már nem „csupán” az emberi individuum része, hanem attól elkülönülten létező tárgy. Talán annyiban emberi mégis, hogy mozog, beszél és meleg. Egyfajta "élő tárgy", amelynek értéke szépségéből és szexuális bájaiból fakad.

Manapság óriásplakátokról, reklámokból, magazinokból és filmekből mosolyognak ránk a „tökéletesre” formált – agyonfogyókúrázott, felvarrt, kitömött, kigyúrt – „nők és férfiak” ha nevezhetők még így egyáltalán. A média egy mesterségesen előállított testképet, azaz példaképet tesz mindenki számára láthatóvá azért, hogy szabályozza, uniformizálja fogyasztóit. A testépítés, plasztikai műtétek, esztétikai beavatkozások, így együtt ma már szinte általánosnak tekinthető reakciók az új ideálok elérését jelentő kihívásokra. A mai fitnesz képet felpumpált testek, szteroidok és drága gépek határozzák meg. Elég ha feltűnő, nem kell hogy működjön, így végtagjaink eredeti funkcióikat elvesztett, beszűkült mozgástartományban működtethető kiállítási darabokká váltak. A test „tökéletesítésére” hatalmas iparágak épültek, amelyek szinte „normalizálják” az önsanyargató „testkontrollt”. A sportolás így ma már nem örömforrásul szolgáló kedvtelésből végzett tevékenység, hanem egyfajta kényszeres, erőltetett, monoton tevékenység. S mint minden hasonló tevékenység nem éppen kedvező irányba hat az amúgy is függőségre hajlamos személyiségre.  

Testünk, emberi mivoltunk, identitásunk elválaszthatatlan része. Az egyén felellősége, szabad választása ennek az identitásnak a kialakítása. Ez az a folyamat, amit identitásprojektnek neveznek.

Most az a trend, hogy aki nem edz, vagy koplal az nem is ember. Ebben a fokozott testkultusz korban sokan elképesztő pénzeket és energiákat fektetnek be abba, hogy olyan formát adjanak testüknek, amely a leginkább megfelel a társadalmi elvárásoknak, ezért a lefogyni vágyók körében egyre többen választják a testmozgást a koplalás helyett, miközben életvitelük átalakul mániákussá. A testmozgás számtalan fajtája lett divatos. Világszerte dúl a fitnesz-őrület. Sorra nyílnak az új edzőtermek, naponta láthatsz egyre újabb és menőbb módszereket. Ez az edzésmánia pedig szép számmal szedi az áldozatait világszerte. Ők azok az emberek, akik nem tudják elfogadni saját magukat, és egy olyan énképet tűznek ki célul maguk elé, amit képtelenek elérni. Ez a kényszeresség előbb-utóbb pedig elszigeteli őket azoktól az ismerőseiktől, barátaiktól, és családtagjaiktól, akik nem csatlakoztak a programjukhoz. Az akár napi többszöri edzés válik a fő tevékenységükké, a köztük lévő időt pedig csak eltöltik valahogy.

A bevezetőben említett antik teljességre, harmóniára valahogy nem törekszünk, inkább csak bizonyos részeket próbálunk meg tökéjre fejleszteni. Aki műveli a szellemét, az eltunyul, mert nem fordít időt a testmozgásra. Aki meg a testedzést fanatizálja, az előbb utóbb felszínessé, üresfejűvé válik, mert nem gondol semmi másra.  Akiben pedig mindez mégis tudatosul, és esetleg zavarja is, na ő az aki a kondi gépen olvas.

Miért van az, hogy az egyetemek bölcsészettudományi karain a legritkább párosítás a testnevelés-könyvtár szak?

Szükségszerű-e az, hogy aki kisportolt az nem lehet egyszerre kiművelt is?

A fogyasztói társadalom kettős szorítása között őrlődnek az emberek: az egyik oldalon a fogyasztás, a másik oldalon a kontroll. Gondold végig, hogy mit üzennek neked. Nincs-e ellentmondás? Mert bármilyen gyorsan is alakul most a tested-szellemed-lelked (valamilyen irányba), mindig lesz benned valami, ami még ezt is túlszárnyalja: a képzelőerőd. Ha a szépségről/ideálokról alkotott felfogás állandóan változott, miért elégednél meg az épp aktuális ideállal?

Laarka