...

Különös világban élünk.

Érzéketlen, keményszívű, nyereségarcú. Néha mégis fel-feltörnek az érzékenység hamis illúziói. Hajlamosak vagyunk meghatódni dolgokon, melyekről utóbb mégis kiderül, hogy hatásvadász délibábok. Miközben e felismeréshez eljutunk, gondolkodásunk és viselkedésünk napról-napra változik.

Gyakrabban érezzük, hogy más emberként ébredünk, mint ahogyan lefeküdtünk. 
Találgatjuk, hogy ugyan mi is történik velünk, mi zajlik bennünk, miért változnak meg a gondolataink, az ízlésünk, a viselkedésünk. Miért vesznek körül minket más emberek, mint korábban, miért érezzük magunkat jól ott, ahova eddig esetleg be sem léptünk, s miért távolodunk el emberektől, akik eddig életünk szerves részét képezték?

Ezekbe a változásokba aztán lassan beleszokunk, természetesnek is vesszük őket. Amiről tegnap még azt hittük, hogy helyénvaló, azt a dolgot mára már egészen másképp látjuk.

Nagyra becsüljük az őszinteséget.
Főleg amikor hazugságot, csalást, képmutatást leplez le. Ha egy eleve őszinte, nyílt és jóindulatú élettel találkozunk, azt már meglehetősen unalmasnak találhatjuk.

A botrányoktól mentes őszinteség pedig már nem is létezhet a valóságban?!

Rajongunk a vallomásokért.

Főleg amikor valami kétes, furcsa, különös, szokatlan, bizarr derül ki. Ha például bevallja valaki, hogy hazudott magának és hazudott másoknak. Vásárolta az érettségijét. Lopta a diplomáját. Csalja a párját - nem eggyel és nem egyet - agyban vagy ágyban, esetleg mindkét nemmel. Nem apja a gyermekének. Vagy épp fordítva. Gazdagnak látszik, de szegény...

A vallomások idejét éljük.

Jobban mondva a be-vállalások és fel-vállalások idejét. Mert aki „vall”, az őszintén elmondja, hogy ártott, bántott, hazudott. Hogy mindvégig mindenben, ami fontos, őszintétlen volt. Többekben az ilyen cselekedet csodálatot válthat ki, mert nyíltszívűséggel azonosítják a „nyíltszájúságot”. Ők a nyíltságot ilyennek látják: tisztességes és egyenes. Ebből következőleg eleve jó is. Pedig kevés rosszabb dolgot tudok az életben: mint a „nyílt törés”. Miközben tele vagyunk magánéleti és közéleti „nyílt törésekkel”, melyeket aztán, egy idő elteltével igyekszünk mindenáron eltitkolni. Ezeknek a nagy bevallásoknak aztán szeretjük az emberi motivációit keresni másokban.

Miért is tette?

Vajon mit érzett akkor, amikor azt mondta, hogy…?

Így feledjük el, azt, amiről valójában szó van.

Azt vettem észre, hogy az emberek egész életükben szerepeket játszanak.
Ez nem azt jelenti, hogy meg-játszák magukat, csak azt, hogy determináltak a szerepeink. Mindannyiunknak megvannak azon szerepei, amelyek a színkép egyik felére, és vannak olyan szerepek, amelyek a színkép másik felére helyeznek bennünket.

Laarka