Lima

Korán értünk ki a reptérre, bőven volt időnk felkészülni. A felszállás előtt ittam egy kávét, gondolatban pedig próbáltam felkészíteni magam a nagy útra. Két óra múlva már a Brüsszeli reptéren találtuk magunkat. Innen a forgatókönyv a következő volt: kiszállás, mosdó, végre reggeli, rohanás majdnem lekésve a csatlakozást, a légiutas kísérő erélyesen fel is rótta ezt nekünk. Az American Airlines gépe felülmúlta a várakozásainkat. Megkönnyebbültem. Sokkal nagyobb gép, és kényelmesebb. A felszállást meg se éreztük. Párnát, takarót, fülhallgatót és finom ebédet kaptunk, hiszen 8 órás út várt ránk.  A második átszállás Newarkban volt. Az amerikaiak ellenőrizték az útleveleinket és az ESTA - beutazási engedélyeinket. Ujjlenyomatot vettek, retinát szkenneltek, átvilágítottak, áttapogattak. A felszállás előtt egy kérdezz-felelek kontroll, majd feladtuk a csomagjainkat. Újra becsekkoltunk, mivel újabb nyolc óra repülés várt ránk. Egy ilyen hosszas repülés után az embernek a fogalmai teljesen megváltoznak a távolságról és időről. A türelmünk fogytán volt, és úgy éreztük, hogy még egy nyolc órás repülőútba biztosan „belehalunk”. De az idő csak eltelt valahogy, és éjfélkor csodás látvány tárult a szemünk elé, mikor a gép ablakából megpillantottuk az esti sötétségben kivilágított Limát, mely kárpótolt mindenért.

Izgatottan, felélénkülve szálltunk le a gépről, naivan azt gondolva, hogy innen fogunk egy taxit, és már robogunk is szállodánkhoz. Egy forró zuhany és ágy hiányzott már nagyon. Fárasztó volt az összesen 18 óra repülés, a ki-, és be csekkolás. Ráadásul az időeltolódás is bezavart. Ehhez képest kilométeres sor, háromórás várakozás a limai reptéren, belépés előtt újabb ujjlenyomatvétel, retinaszkennelés, csomagfelvétel, pénzváltás. Már épp elhagytuk volna a repteret, amikor pillanatok alatt kutyás rendőrök zárták el a kijáratokat, bombariadó miatt, amit egy néhány percre őrizetlenül hagyott bőrönd miatt rendeltek el. Erre ott nagyon figyelnek, és nagyon komolyan veszik. 

Szomjamat oltva egy italautomatánál próbálkoztam vizet vásárolni, ugyanis Peruban a csapvíz nem iható. A fáradtság miatt az automatán elütöttem a kódot, és ásványvíz helyett egy Inca Kola-t kaptam. Íze, mint a rágógumi és neonsárga színű. Számomra ihatatlan, sem ízében, sem színében nem hasonlít a nálunk oly népszerű Cola termékekhez. 

Peru hivatalos pénzneme a perui sol (PEN), amely spanyolul napot jelent. Az amerikai dollár pedig a második fizetőeszközük. 1 sol körülbelül 90,- forint. 

A reptéren taxitársaságok működnek, mindegyik külön pulttal és hostesekkel, akikkel előre egyeztettük úti célunkat, és fizetni is náluk kell előre. Ők elkísértek bennünket az épület előtt várakozó autóhoz nehogy útközben elcsábítson bennünket valamelyik  konkurens társaság. Elegánsan öltözött sofőr, tiszta autóban vitt el minket a szállodánkba, a fuvarért, ami körülbelül 40 perces út volt, 25 sol-t (2250.-Ft) fizettünk. Első döbbenet az volt, hogy milyen olcsó itt a taxi. Otthon ennyiért szóba sem állnának velünk.

Lima Peru fővárosa. A várost Francisco Pizarro konkvisztádor alapította 1535-ben. Tipikus dél-amerikai nagyváros, hatalmas társadalmi különbségekkel. Ez az első állomása minden Peruba utazó látogatónak. Több, mint tízmillió ember él a fővárosban összesen 44 kerületben. Ez az ország lakosságának egyharmada. A kerületek mindegyike saját egyedi légkörrel és karakterrel rendelkezik. A városra jellemző, hogy nincs csapadék, magas a páratartalma és állandó felhőtakaró van a trópusi fekvés ellenére. Az éves átlaghőmérséklet 19°C, a nyári átlag decembertől-áprilisig napközben 29°C körül mozog, éjszaka 21°C. Lima hatalmas tempóban fejlődő nagyváros, modern, ugyanakkor történelmi emlékekben rendkívül gazdag. A kolostorok és a gyarmati időkből megmaradt házak ma is megtartották eredetiségüket, Lima óvárosi része pedig az UNESCO kulturális világörökség része.

Az 1930-as években a tehetős limaiak főleg tengerparti üdülőhelynek és kellemes vidéki menedéknek használták Miraflores-t. A kerület tele van szállodákkal, kávézókkal, kocsmákkal, éttermekkel és üzletekkel. Itt kezdtük meg a perui kultúra magunkba szívását.

Nagyon fontos szabály, hogy amikor belépünk egy üzletbe, mindig, köszönjünk. Buenos días! (Jó napot) Buenas noches! (vagyis Jó éjszakát). Hasonlóképpen távozáskor is udvarias búcsút mondani (Adios vagy Hasta luego). Ezután már azonnal közvetlenebb a hangulat, akár ismernek, akár nem, mégis ismerősként kezelnek bennünket, és örülnek, ha az utazó megpróbál velük közös nyelvet beszélni.

Ezt ki is próbáltuk a szállodánkat elhagyva, és bizony működött. Az első kihívás az volt, hogy szert tegyünk egy perui SIM kártyára annak érdekében, hogy útközben is legyen internet elérhetőségünk, és tudjunk életjelet küldeni az otthoniaknak.  Az utcán megállított, nagyon kedves rendőrnők irányítottak minket a helyi mobiltelefon szolgáltatóhoz, ahol meg tudtuk vásárolni a kártyát. A 30 napig érvényes, 5 GB adatforgalommal rendelkező kártya ára 24 sol volt (2160.-Ft). Szerződést kellett kötnünk, az egész procedúra ugyanolyan volt, mint a hazai telefonszolgáltatóknál, azzal a különbséggel, hogy nem volt órákig tartó sorban állás és várakozás.

Az első sétánk állomása a Parque Kennedy volt. A Kennedy-park a Mirafroles-negyed egyik legnépszerűbb parkja, ahol a helyi festőművészek találkoznak egymással, és műveiket ízlésesen festőállványokra helyezve kínálják azokat megvételre. A mini amfiteátrumban különböző rendezvényeket is szerveznek szinte minden este. A park mindig nyitva áll, hétfőtől szombatig. Gyönyörűen tiszta és rendezett és jobban körülnézve békésen szundikáló macskákra leltünk mindenhol. Ott tanyáztak a fák alatt, a fűben, az ülések alatt. Egyébként van is egy, a Kennedy-park macskáinak támogatására és örökbefogadására létrejött jótékonysági szervezet. Ami még szembetűnő volt, az a parkok tisztasága, bármerre is jártunk a fővárosban. Viszont a parkokban nem a nálunk megszokott „Kutyát bevinni tilos” tiltótábla van elhelyezve, hanem a - „Fűre pisilni tilos!”.

Az utcák menti falakon graffiti festmények járulnak hozzá a város imázsához. Vidám, merész, színes.

Jártunkban-keltünkben nagyon sok piaci árussal találkoztunk. Egy-egy utcasarkon mindig találtunk gyümölccsel megrakott húzós kocsikat, melyeken változatosabbnál változatosabb déli gyümölcsöket láthattunk. Ismeretlen banánfélék, kimondottan sütnivaló zöld és piros színű banán, melyből találtunk egész kis rövid fajtát, és hosszút is, chipsznek valót, nyersen ehetőt, legalább 10 különböző fajtát. A nagy piacokon még ennél is nagyobb a kínálat, a burgonyák változatos típusait pedig már nem is tudtuk követni, ahogy elvesztünk a déli gyümölcsök sokaságában is. 

Maradandó élményt jelentett hallani az utcákon, éttermekben zajló állandó duruzsolást, nagyjából mindenütt. A perui emberek mindenhol szeretnek beszélgetni, csevegni és tárgyalni. Emellett minden beülős helyen szól az ősi indián muzsika, a perui népzene mellett a salsa, és a mambo dallamok.

A Larcomar, a Csendes-óceán partjára néző bevásárlóközpont Miraflores-ben nagyon népszerű a turisták, a fiatalok, valamint a közép - és felső osztálybeli helyi lakosok körében. Itt is vannak éttermek, luxus üzletek, élelmiszerboltok, fagylaltozók, játéktermek, bowling pályák, éjszakai klubok, bárok és itt található Lima legmodernebb mozija és nem utolsó sorban csodálatos kilátás nyílik az óceánra.

A negyedben található az organikus piacok legjobbja, - a Bioferia. Az ország fő terménye a burgonya, és a kukorica, melyből oly sok fajtát leltünk a piacon, hogy vágyakozva tekintettünk a bőséges kínálatra, és szomorúan tettük fel magunknak a kérdést, hogy nálunk miért nincs belőlük ekkora választék? Ami meglepett minket az az volt, hogy a nyers húsok, nyers halak szabadon, mindenféle hűtés nélkül lefedetlenül várták a nagy melegben a vásárlót. Igaz, léggyel sehol nem találkoztunk, mégis elszörnyedtünk a látványtól.  

Vásárláskor alkudni kötelező. Mikor valamilyen portékáról megkérdeztük, hogy mennyibe kerül (Quanto questo?), akkor már szinte előre jeleztük is, hogy nagyon drágának találjuk (muy caro). Nehéz volt ezt megszokni, mert látva az ott élők mindennapjait, a szívünk szakadt meg, de sokszor akár a feléért is hozzájuthattunk az áhított termékhez. Néha az volt az érzésem, hogy nincs bölcsőde és óvoda az országban, mert a gyerekek ott voltak a szüleikkel a piacon. Szívszorító volt látni, hogy ők cipelik a gazdagabbak nehéz szatyrát-kosarát. Természetesen vannak olyan üzletek is, ahol megkérik az árát mindennek, és alkudozni sem lehet, mintha otthon vásárolnánk. Sőt van, ami még drágábbnak is tűnik, mint nálunk, a hozzánk képest egyébként általában olcsó országban.

Lima közlekedése számunkra egy káosz. Mindenki dudál, sávot vált. Dudál, aki gyorsabb, mint az előtte lévő. Dudálnak kanyarodáskor, dudálnak amikor bevágnak a másik elé. Szóval, dudál az egész város, mintha a nagy nyugalmukat az autóban elvesztenék. Ám egy karambolt sem láttunk. De tényleg mindenki tülköl, annak ellenére, hogy a rendőrök mindenhol ott vannak és folyamatosan sípolnak. Az egész városi életkép egy óriási ricsajos, nyüzsgő kavalkád. Olyan mintha nem is lennének szabályok, és ahogy abban sem láttunk semmiféle rendszert, hogy mikor dudálnak, abban sem, hogy a rendőr mikor, és miért sípol. Ami a közlekedésükre még nagyon jellemző, hogy bár a sofőrök lába végig a fékpedál felett van, mindig csak az utolsó pillanatban fékeznek, akkor, amikor már egészen biztos, hogy az áthaladó gyalogos nem tud előlük elugrani, vagy az útjukat keresztező másik autó nem tud kitérni.   

Bár nekünk semmilyen rossz tapasztalatunk nem volt, biztonsággal tudtunk tényleg nagyon olcsón, a taxissal előre megállapodott áron közlekedni. Rengeteg taxissal utaztunk, de az mindegyikben közös volt, hogy az első kérdésük felénk az volt, hogy honnan érkeztünk, majd mikor elárultuk nekik, hogy magyarok vagyunk, hazánkról mindegyiküknek Puskás Pancho jutott eszébe.

Peruban becsülendő, hogy aki dolgozni szeretne, azt az állam támogatja. Azért, hogy ne az utcán kéregessenek, vagy lopjanak, hanem lehetőséget adnak arra, hogy taxisofőrként pénzt keressenek. Sőt, taxiórát sem kell beszereltetniük az autóba, így saját tarifa szerint dolgoznak, ami lényegesen kedvezőbb az utas számára, mint a hivatalos, államilag ellenőrzött sárga taxi. Sőt, ha többen is igénybe vesszük, akkor még a busszal való közlekedésnél is jóval kedvezőbb és gyorsabb. Ezért a helyiek által is szívesen használt közlekedési eszköz. A buszokra a buszmegállón kívül az utcasarkokon is fel lehet szállni, mindössze annyi a dolgunk, hogy időben le kell intenünk a gyorsan száguldozó buszt. Felszálláskor gyorsan fel kell ugrani rájuk, mert szinte alig állnak meg. Irányjelzésként pedig vagy a sofőr integet ki az ablakon, ha balra akar sávot váltani, vagy befordulni, vagy a kalauz lóg ki a busz jobb oldalán, jelezve a többi közlekedőnek, hogy a jármű jobbra tart. Fontos, hogy aprópénz mindig legyen nálunk, mert a kalauznak kell odaadnunk leszálláskor az útiköltséget. Jegyre cserébe ne várjunk, azt a legritkább esetben sem kapunk. Peruban dübörög a fekete gazdaság. A fejünkre vigyázzunk, mert a buszok, - a modernebbek kivételével - nem a mi méreteinkhez vannak szabva, túl alacsonyak. Ellenben kellemes latin zene szól rajtuk, vidám, jó hangulatot biztosítva így az utazóközönség számára. 

A város szíve a Plaza de Armas (Hősök tere), ami egyidős a várossal. A tér számos jelentős történelmi esemény helyszíne: itt volt az első bikaviadal, itt végezték ki a spanyol inkvizíció által halálra ítélteket, és itt kiáltották ki Peru függetlenségét 1821-ben. 

A téren helyi művészek árulják rajzaikat, festményeiket antiknak tűnő impozáns bőrmappáikból. A Henry nevű művésztől én is vettem egy szénrajzot, és alkudtam a mappájára is. Henry az üzletre ugyan nyitott volt, de végül is az árában nem tudtunk megegyezni, így nem lettem tulajdonosa a tetszetős, patinás rajztartónak. Kicsivel később meglepődve láttam, hogy a téren előforduló összes művésznek Henry-éhez hasonló "antik " rajztartó bőrmappája van.  

Egy inka asszonytól lámás kulcstartót vásároltunk.  

Szemtanúi voltunk egy helyi esküvőnek is. A templomok neonfényben pompáznak. 

A téren cipőpucolók fényesítik a lábbelijük tisztaságára gondot fordítók cipőit.

A Pisco Souer minden étterem belépője. A nálunk is kapható törkölypálinkából, lime levéből, és tojásfehérjéből készül, cukor hozzáadásával. A másik nemzeti italuk, a fekete vagy lila kukorica kifőtt leve, a Chicha. A Coca Cola és Pepsi Cola nem keresett ital. Helyette a saját üdítőjük, a már korábban említett Inca Kola a népszerű, mely különböző kiszerelésben kapható. És ne feledkezzünk meg a frissen facsart déli gyümölcsökből készült üdítőkről, hiszen a peruiak számára elképzelhetetlen, hogy ne egy jó nagy pohár frissen készült déli gyümölcs italegyveleggel kezdjék a reggelt. A szállodában mindig ezzel vártak bennünket. A szállás és étkezés viszonylag olcsó, lehet enni láma és alpakahúst, és az igazán bátraknak tengerimalacot (cuy). Legálisan rághatunk cocalevelet, csak arra kell vigyázni, hogy ne maradjunk nálunk belőle az ország elhagyásakor.

Meglepően erős a rendőri jelenlét. Minden utcasarkon fess, ápolt rendőrnők és férfiak pompáznak, kifejezetten csinos egyenruhában. Sípolnak, irányítanak, mégis nagyon kulturált megjelenést  kölcsönöztek, forgótáras revolverjeikkel az oldalukon.

Peru napjainkban is őrzi múltját. Az Európából és Amerikából érkező fehér bőrű telepesek, a betelepült kínaiak, fekete afrikaiak és az ausztráliaiak mellett, mi is ott találtuk magunkat az indiánok között. A városban a globalizációnak köszönthetően már szinte elvegyülnek az embertömegben, mégis felismerhetőek. A jellegzetes vonásaikat a mai modern öltözködés sem rejti el. Apró alakjuk, kreol bőrük, koromfekete hajuk, lefele álló sűrű szempillájuk, mely az erős naptól védi a szemüket, érzékelteti velünk, hogy itt vannak, köztük vagyunk. 

Laarka