Fröccsentéssel, vagy öléssel?

Tegnap befűtöttünk. Hamarosan hozzánk is beköszönt az igazi tél. Lassan előkerülnek a hólapátok, sapka-sál-kesztyű triók, régi forralt boros receptek, a mély, testesebb, fűszeresebb, nehezebb illatok, és természetesen tömjük magunkba a multivitaminokat. A tél a visszavonulás, a befelé fordulás időszaka (legalábbis nálam). A mai blog bejegyzésemet bolygónk elfelejtett áldozatainak szentelem.

Kiskoromban a szüleim mindig azt mondták, hogy cipőből csak valódi bőrt érdemes venni, mert strapabíróbb, praktikusabb, szebb (igen, ez is egy szempont), természetes, nem kapsz tőlük kiütést, és bár megfizeted az árát, de feltehetően jobban is vigyázol rá. Minden, ami „természetes”, legyen az bőrcipő, bőrtáska, bőröv, bőrdzseki, szőrmék, bundák és tollkabátok kiváló minőségben, egy életen át kiszolgálnak.

Réges-rég, az ősember az elejtett állatok húsából élt. A nagy hideg ellen az volt a természetes, hogy magára vette elejtett vadjai bőrét és bundáját, hogy védje a testét. Viselte, a legyőzött állat bundáját, bőrét. Amíg kevesen voltunk, és megküzdöttünk az állatokkal, csak akkor öltük meg őket, ha muszáj volt, aztán kiengeszteltük az elejtett állat szellemét. Akkor még nem volt ennyire súlyos a helyzet. De ma ez már nem csupán etikátlan, hanem fenntarthatatlan is.

Ezen a bolygón a biológia, fizika és kémia törvényei vannak érvényben. Minden élőlény táplálék. Előbb-utóbb elfogyasztja egy másik élőlény. Minket például a lebontó baktériumok. Ez így van rendjén.

Az egy dolog, hogy az ember mérhetetlen felfuvalkodottságában kitalálta, hogy ő áll a táplálékpiramis csúcsán, pedig dehogy.

Az meg egy másik dolog, hogy hol húzzuk meg a határvonalat: mi az, amit/akit megeszünk... és mi az amit magunkra öltünk.

Manapság megnőtt a fogyasztás és termelés. Túltermelünk és túlfogyasztunk. Raktározunk, felhalmozunk. Ha ráuntunk eldobjuk, és újat veszünk.

Tudatában vagyok, hogy az emberiség történetét végigkísérte a húsfogyasztás és hogy igen, én is ettem nem is olyan régen, és szerettem is. Ha a húsfeldolgozás után fennmaradt bőrt és szőrt nem hasznosítanák, akkor az is nagyon nagymértékű pazarlás lenne.

Egyetlen esetben tudnám elfogadni egy állat megölését, mint legvégső eszközt. Ha ez az emberiség fennmaradásához, az alapvető emberi szükséglet kielégítéséhez elengedhetetlenül szükséges lenne. Az állatok nem jókedvükből ölnek, hanem ösztönösen, mert így fejlődtek ki, és csak akkor ha az ölés a létfenntartásukhoz feltétlenül szükséges... De vajon mi emberek ölésre fejlődtünk? Mi is csak végső esetben a fennmaradásunkért ölünk?

Helyzet a következő: a kettősség mindenütt megtapasztalható a bolygón, pláne emberi szinten. A polaritás, mondhatni. Vannak szocialisták és demokraták. Liberálisok és konzervatívok. Racionalisták és idealisták. Ateisták és teisták. Húsevők és vegák. Bőrt és műbőrt, szőrmét és műszőrmét viselők.

Valamennyi ideológiai színezetű csoportosulás meglátásom szerint csak egyvalamire jó: hogy mélyítse a szakadékot a két ellentábor között. "Ti hülyék vagytok, mi meg nem..."

Azt gondolom, bundát és bőrt hordani státuszszimbólum volt mindig is: gazdag vagyok, jómódú, erős és független. De vajon tényleg? Azt gondolom a szőrmebundák ideje lejárt, felesleges luxuscikké váltak, viselésük nem indokolt. Ma már a sarkköri expedíciókra indulók sem viselnek efféle ruhadarabokat, hiszen léteznek sokkal melegebb, könnyebb megoldások. Ezek pedig ha lehet, még drágábbak, mint a korábbi valódi bőr és szőrme társaik, így viselésük sznob vágyainkat sem hagyja kielégítetlenül.

Persze nem beszéltünk a textilipari alapanyagok, műbőr készítmények mérgező hatásáról, gyengébb minőségéről. Úgy tűnik tehát, hogy egyik sem tökéletes választás, egyik sem jobb a másiknál.

Most nyitok egy zárójelet.

Ebben a fenekestül felfordult világban nagyon nehéz szépen élni. Pár évvel ezelőtt még olyan voltam, mint bárki más. Fogyasztottam húst, tejterméket, viseltem bőrcipőt/csizmát/táskát/övet/kesztyűt, toll volt a párnámban, paplanomban és a kabátomban. Aztán történt valami, és egyik reggel úgy ébredtem, hogy kérdőre vontam a társadalmi hitrendszert.

Ma már minden bőrben és szőrmében a megölt állatokat látom. Nem tagadom, néha eláll a lélegzetem, és beleremeg a lábam egy egy gyönyörű darabba, de jó ideje elvből nem hordok állatit. Bocsánatkérően simogatom meg őket, mert már tudom, hogy csak egy valakinek van joga ezt viselni. Az állatnak önmagán.

Zárójel bezárva.

Laarka