2014. január 20., hétfő

Mellbevágó gondolatok, avagy „mell” a lelke mindennek?


Az ideális nő képe a világról alkotott képzeteinkkel együtt változik. Egyszer ilyen, máskor olyan – talán nincs is olyan női alkat, amely ne lett volna valaha ideálisnak elismert. Az öltözködés története pedig pontosan megmutatja, hogy az eltakarásra, kivillantásra, manipulálásra szánt női testrészek a történelem során állandóan változtak. Az érdeklődést mindig jobban felcsigázta az, ami sejtelmesen el volt tüntetve, hiszen az erotika lényege a halasztás, a beteljesülés fel-felvillantása, de mindenképpen a folyamat lelassítása. Ehhez képest nap, mint nap szembesülünk a média által csodás, vagy kevésbé csodás, leginkább csupasz domborulatokkal. Azt a képet kapjuk általa, hogy a melleink legyenek feszesek, kerek formájúak, és lehetőleg nagyobb méretűek (mint amekkorával megáldottak bennünket), a mellbimbóink legyenek aprók, és az egész mellünket hibátlan bőr fedje. Természetesen, akik gyermeket hoztak a világra, azoknak a szoptatást követően is legyen a mellük teljesen szimmetrikus, formás, hibátlan.
Jelenleg ilyennek képzeli az európai társadalom a tökéletes mellet.
A valóság pedig az, hogy a nők 98%-nak nem ilyen.

Hiába, ez a szépség demokratizmusának és nárcizmusának kora. Akié kicsi, nagyobbat szeretne, akié nagy, az feszesebbet, akié túl nagy, az kissebet, bár utóbbi példa ritka kivétel. Mellünk ellenáll a mai kontrollmániás világnak, mert jóformán semmilyen ráhatásunk nincsen az állapotára. Sem krém, sem torna nem tudja javítani a méretét, formáját, elhelyezkedését. Életünk, életmódunk, gondolataink és tetteink viszont nagyon is nyomot hagynak rajta.

Rögtön itt az elején szeretném leszögezni, hogy megértettem és elfogadtam, hogy korunkban a mellplasztika olyan természetes dolog, mint a belélegzett levegő. A leggyakoribb beavatkozás lett, és ma már pénz sem lehet kifogás, mert bárhol lehet cicisedni hitelre és akár részletre is!

Sok nővel és férfivel beszélgettem erről a témáról. Leginkább a miértekről. Miért vették a felmenőink – lelki traumák nélkül – tudomásul, hogy a testük változik, öregszik? És miért viselik – a fiatalság eszményének lázában égő társadalmunkban – ezt manapság sokan nehezen? Vajon miért?

Meglepődve vettem tudomásul azokat a kijelentéseket, miszerint többen azért fordultak plasztikai sebészhez, mert a párjuk/barátjuk/férjük kívánsága volt az új idom.
(Tény, hogy a férfiak nagyobb mellméretet tartanak ideálisnak, mint a nők. A nagy mell pedig még fontosabb. Csakhogy ez azért bajos, mert mondjuk egy hosszú távú kapcsolatban, ez a felfokozott mellmánia hova vezet? Vagy ha „anyuci” melle megereszkedik, jöhet egy másik „anyuci”? Vagy akkor majd kap szülinapra mellplasztikát? Ha létezik egy nő, aki okos, művelt, szellemi-lelki társ, gyönyörű, ízléses, szinte tökéletes, csak épp nem elég nagy a melle, akkor őt csak emiatt le kell cserélni, vagy ennyi erény mellett esetleg elférhet egy kisebb mell?)
Vajon hány férfi menne el pénisznövelésre, ha a párja arra kérné, mert nem elégedett a méretével, formájával?

Nem kevesen azért választják a mellplasztikát, hogy ismét felkeltsék a szexuális vágyat. Ők abban bízhatnak, hogy az új „köbcentik” egy új életszakaszt is jelentenek majd a már jócskán szürkévé vált életükben – és hát legkevésbé sem azok választják, akik csak az eredeti méretet szerették volna visszakapni.

Akadt olyan is, aki kerek perec kijelentette, hogy egy magára valamit is adó nő megcsináltatja a mellét. Csak nagyon halkan jegyzem meg, vajon az anyukáink, sőt tovább megyek, nagymamáink ezek szerint nem adtak magukra (eleget)?

Régen, a szimbolikus gondolkodásban a mellhez elsősorban az anyaságot, a táplálást, illetve az életben tartást társították. Most, az ősjelentések elfelejtésének korában, a mell mára teljesen profanizálódott. Manapság leginkább dekoráció, játékszer, vagy kellék, (leg)ritkábban ékszer. Ha pornográfia, akkor legyen nagy, hatalmas, túlzó, ha finomkodóan esztétizáló művészet, akkor legyen kicsi, sőt apró.

Ha visszaemlékszem a művészettörténet és divattörténet óráimra, és emlékeim nem csalnak, akkor a kis mellhez évszázadok óta olyan képzetek kötődnek, mint: elegancia, előkelőség, sőt: intelligencia. A báj és kecsesség eleve nem összeegyeztethető a nagy dudákkal.
Az haute couture modellek többsége is lapos, vagy nagyon lapos. Ez lenne az elegancia aranyszabálya? Mert a laposság nagyon jól áll a racionális, hiperintelligens, magas végzettségű nőkhöz, míg a bögyösek „egyszerűek”, „nincs ízlésük”, „butuskák”, legalábbis ebben a gondolatmenetben.
A napokban több felmérést átböngészve arra jutottam, hogy ha a nők intelligenciáját kell, mondjuk fénykép alapján megtippelni a férfiaknak, akkor a nagy részük a mellméret alapján fog dönteni. A kisebb mellűek pedig törvényszerűen magasabb IQ pontszámot fognak kapni.

De hogy mikor is indult be ez a dúsulás igazán? És hogyan történhetett meg az, hogy az eredetileg kizárólag egészségügyi okokból vállalt mellműtét napjainkra az egyik legfontosabb és legnépszerűbb státusszimbólummá vált, mely művi beavatkozást ma már a nők nagy többsége nem hogy megelőzni, elkerülni igyekezne, hanem sóvárogva vágyik rá?

A 80-as évek aerobik és fitneszőrületén túl ehhez a korszakhoz tartozik a szilikonmellek tömeges megjelenése is, illetve a pornóipar látványos fellendülése. A legelső melldúsító szilikon alkalmazások Japánban történtek, akkor még injekció formájában fecskendezték a mellekbe. A technológiát később az USA-ban tökéletesítették, és kifejlesztették a szilikon-betétek beültetését. A tehetős hölgyek szoláriumra, műkörömre és szilikonra költhették párjuk szinte összes pénzét, hogy minél inkább hasonlítsanak a férfiak villámgyors kielégülését szolgáló felfújható műanyag segédeszközre.
Mára már az elérhetetlennek tűnő „kiváltságosok” luxusából, a mindennapok elérhető művi beavatkozása lett, amit rohamosan csökkenő gyártósori felelőtlen minőség váltott fel, mely a női testet ízléstelenül és felelőtlenül eltorzítja. A méret felső határa tulajdonképpen a csillagos ég, de legalábbis Lolo Ferrari. Még a gyerekeknek szánt képregények és számítógépes játékok akcióhősnői is szinte kötelező módon dús keblűek, gondoljunk csak a nagyon népszerű Lara Croft-ra.

Meglátásom szerint a hazai mellplasztikák nagy részénél szó sincs esztétikai korrekcióról. A maguk előtt cipelő, széttömött, kőkemény, a testtől teljesen függetlenül „létező” szilikon dudák, vagy nevezhetnénk szexuális erődítményeknek is, egy cseppet sem esztétikusak, és legkevésbé sem nőiesek. Újraalkotott „nőiességükkel?!” mára már elveszítették a finomságukat és átléptek egy határt, melynek eredményeként a mellek a testtől külön életet élő játékszerekké, a testtől élesen elhatárolható fétis objektummá váltak.

A magam részéről hiszek abban, hogy nem a méret a lényeg.
Ha mégis, akkor a megfelelő, vagy épp túlzó, már-már tolakodó méret kiválasztása egyenes arányban van a nő gondolataival, értékrendjével, intelligenciájával és ízlésével. A plasztikai sebészet tökéletesedésével (picit ironikusan) ma már a „természetes mell” felvarrtan, átszabva, zsírral töltve újra hódítani kezdett.

Laarka



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése