Neum

 

Azon a reggelen, amikor elhagytam Mostart, az egyetlen látható víz a Neretva folyó smaragd folyása volt, ami a város híres, 16. századi Stari Most (Régi híd) alatt folyik. A város körüli táj sziklás és éppoly zord és könyörtelen, mint az a történelem, amely nem is olyan régen lángra lobbantotta ezt a földet és népét. A busz kifelé indult a városból és tartott dél felé, de ekkor az Adria pezsgő vize még messze volt. A Balkánon továbbra is kötelező az útlevél-ellenőrzés a határátkelőhelyeken. Míg Európa nagy része a szabadon átjárható határok világa felé mozdult el, a Balkán még mindig olyan régió, ahol a be- és kilépést szorosan figyelemmel kísérik. Számos emlékeztetőt kaptam a határok és az útlevél-ellenőrzés furcsaságairól a Mostarból Dubrovnikba -Splitbe tartó buszon. Itt még nem omlottak le a határok. Még mindig vannak látható jelei a háborúnak, például a félig lerombolt, golyó ütötte lyukakkal tarkított házak. Ahogy elkezdtem utazni a városok és vidékek között, romos épületek és tömegsírok látványával szembesültem mindenütt. Soha életemben nem láttam még ilyen nyers módon a háborús konfliktus következményeit. Nyilvánvaló volt, hogy az ország harci sebei még frissek. A szépséges, de a háború maradványaitól és az erős oszmán befolyástól átitatott tájakon áthaladva folyamatosan emlékeztetnem kellett magam arra, hogy Európában vagyok. Európát gazdagnak, hatékonynak és jól fejlettnek ábrázolt kontinensnek szokás tekinteni. A kátyús utakon a vidék mélyére haladva egyre inkább rájöttem arra, hogy milyen hosszú utat kell még megtennie ennek az országnak, hogy csatlakozzon a fejlett világhoz. Az utakon közlekedő összes jármű például több évtizedes volt, újszerűnek tűnő autót szinte nem is láttunk.  Az iskolás korú gyerekek a félig szétrombolt házak előtt üldögéltek az iskolapad helyett, a férfiak pedig sehol. A családok bádogtetős parasztházakban laktak. Mindenki maga termesztette a zöldségeit, és nem azért, mert menő önellátónak lenni, hanem azért, mert az élelmiszer máshonnan nem volt beszerezhető. Itt mintha megállt volna az idő, miközben Európa többi része tovább haladt. Hálás voltam és vagyok, hogy nem osztottak nekem ilyen nehéz lapokat az univerzumból.

Utam következő állomása Bosznia-Hercegovina egyetlen tengerparti városa. Ha elképzelitek a térképen, talán még vissza is kérdeztek, hogy nem hülyültem-e meg, és van egyáltalán ennek az országnak tengerpartja. Igen van, Neum.

Neum nagyon közel van Mostarhoz, valamint Dubrovnikhoz, ami mindkét várost közkedvelt célponttá teszi egynapos kirándulásokhoz. A város idomul a természeti adottságokhoz, így a házak, villák szabályszerűen hozzá vannak igazítva a hegyoldalhoz. Meg kell szokni, hogy az utcák folyamatosan lefelé és felfelé haladnak. A városban már Tito idején is óriási építkezésekbe kezdtek, ennek köszönhetően a szállodák gombamód szaporodtak. Ahol korábban a párt emberei üdültek, ott ma a napozni vágyó vendégek keresik fel a strandokat. A szállodákból a partra gyalogoslépcső vezet lefelé. Ahol én megszálltam, onnan például 215 lépcsőn át lehet lejutni, pedig nem is tartozott az igazán magasan fekvő épületek közé.

Egyébként a városka jelenleg is fejlődik, sok az épülő új ház és szálloda. Szinte minden épület egyben szálláshely is, a kisebbekben 2-3 szoba, a nagyobbakban akár 6-8 apartman is van. Az utcák és épületek mind közművesítve vannak, még a csapadékvíznek is vannak csatornái. Azokban a házakban ahol helyi lakosok élnek, ott minden négyzetcentiméter hasznosítva van, ki virágot, ki pedig fűszernövényt ültet a cserépnyi szabad helyre. Az utcák tele vannak virágzó leanderekkel, sok helyen pedig pálmák adnak árnyékot és szőlőlugasok törik meg a kőrengeteget. Számos kisebb-nagyobb vendéglátóhely – étterem, cukrászda, pizzéria, kávézó, söröző – várja itt a vendégeket, és szolgálja ki őket először vendégként, másodjára pedig már jó ismerősként. A szálloda, ahol több napot eltöltöttem még a „boldog jugoszláv” időkben épült. Külső megjelenésében tipikusan a szocreál építészet stílusjegyeit hordozza. Az épület 7 emeletes, a fogadószint az 5. emeleten van. A bejáraton belépve egy impozáns belső térben elhelyezett recepciónál intézhetik a vendégek a be-, és kijelentkezéshez szükséges formaságokat és azért, hogy eközben szomjukat olthassák – pár lépésnyire már helyet is foglalhatnak a hall részét képező eszpresszó-drinkbár kényelmes foteljeiben.

A bejelentkezés után lementem a 3. emeleti szobámba, amit pillanatok alatt birtokba is vettem. Praktikusan berendezett szoba zuhanyozóval. Az étterem fölött egy részben nyitott terasz helyezkedik el. Az étterem szép nagy, tágas, ami, ha teljesen megtelik, akkor sem tűnik zsúfoltnak. A felszolgálók rendkívül figyelmesek, és igyekeznek maximálisan kiszolgálni a vendégeket. A reggelik svédasztalos önkiszolgáló rendszerben zajlottak, míg a vacsoránkat a felszolgálók szervírozták. A már említett hall drinkbárjához egy terasz is tartozott, ahol esténként élő zene szórakoztatta a vendégeket.

Mint említettem, a szobám a harmadik emeleten volt, miként a szálloda úszómedencéje is, melyet tengervízzel töltöttek fel és tartottak állandóan frissen. Természetesen napozó terasz is volt a medence körül egy kis drinkpulttal. A medence egyik fele benyúlt az épületbe – ahol a tető és az üvegfalak némi árnyékot adtak a legnagyobb melegben is -, míg a másik fele a szabad ég alatt volt. Így aztán, ha lustaság fél egészség alapon a kedves vendégnek nem volt kedve „levándorolni” a tengerpartra, akkor is tengervízben hűsölhetett.

Apropó tengerpart. Innen aztán még jó néhány lépcsőt kellett lefelé haladni, és már meg is érkeztem a plázsra. Itt a hétvégi napokon akkora a zsúfoltság, mint egy heringes dobozban. Diákkorom budapesti villamosozásait juttatta eszembe a tömeg. Meglepő, hogy amikor a tömeg este elvonult, alig maradt szemét utána, pedig sokak szerint ez a „balkán”. A hét más napjain sokkal kényelmesebb, bár akkor is ajánlatos minél hamarabb lemenni az árnyékos helyek miatt. A strand teljesen kavicsos, némi időbe telt amíg az ember megtalálta a megfelelő pózt a napozáshoz. Sajnos nagyon kevés a fa, és ha nem megy le időben az ember a partra, árnyékos helyet már véletlenül sem talál. A víz nagyon tiszta és kellemes hőmérsékletű volt, olyan, mint a legdélibb horvátországi strandoké. A tisztasága azért volt meglepő, mert tulajdonképpen egy mélyen benyúló öbölben van és az ilyen helyeken általában nem olyan intenzív a víz öntisztulása, mint a nyitott partszakaszokon. És hogy mennyire fontos a vendég, a turista, talán mi sem példázza jobban, mint az, hogy alig néhány métert kell csak megtenni ahhoz, hogy éhségét vagy szomját csillapítsa a strandoló.

Ugyan vittem a laptopomat, de egyszer sem kapcsoltam be, inkább magamat próbáltam kikapcsolni. Lementem a tengerhez, a víz mellett ücsörögve élveztem a napsütést, a meleget. Az elmúlt napok és események láncolata arra késztetett, hogy mélyen elgondolkozzam. Utazásaim az elmúlt években nem voltak előre megtervezettek, és gyakran véletlenül találtam magam egy új országban, ezért szinte kivétel nélkül mindig olyan helyre érkeztem, ahol kevés, vagy semmilyen elvárásom nem volt, és úgy gondolom, hogy így nyújthatta számomra azt az élményt, amit én az utazás lényegének gondolok. A legjobb utazási lehetőségek ugyanis szerintem azok, amelyek felnyitják a szemedet és kiszélesítik a látóteredet. Bosznia-Hercegovina nekem egy ilyen utazási élmény volt. Az ott eltöltött időt alatt, a feje tetejére állt a felfogásom az öreg kontinensről, amelyen egész életemben éltem. Hálás vagyok, hogy láthattam, mert nagyban hozzájárult ahhoz, hogy sokkal jobban megértsem magam, és az emberiséget.