La Punta del Callao

Hát elérkezett ez a nap is, elindultunk „haza”. Fájó szívvel pötyögöm most e sorokat az amerikai reptérről, ahol 11 órát kell várakoznunk az átszállásra.

Egy utolsó „pánsípos, El Pasa Condoros” svédasztalos reggeli. Egy utolsó Adiós és Gracias a recepciósnak. Egy utolsó pillantás a recepción lévő oxigénpalacknak aki várja a magasságot nehezen viselő turistákat. Egy utolsó taxizás a cuzcoi reptérre. Helyi járattal másfél óra alatt repültünk át az Andokon keresztül Limába. A mellettem helyet foglaló kanadai házaspár „boldogított” a másfél órás út alatt. Élményeiket ecsetelgették kissé illuminált állapotban, engem cseppet sem érdekelve.

Limában még maradt pár óránk, így taxival elmentünk La Punta del Callaoba, mely az óceánparton egy előkelő oázis, sziklás strandokkal és lenyűgöző kilátással. La Punta az 1800-as évek végén eredetileg olasz bevándorlók által létrejött gyöngyszem, mely hamarosan beleolvadt a növekvő városi környezetbe. Manapság a perui felső középosztályé, tiszta, rendezett, nyugodt, amely szürreális érzés, miután áthaladtunk az ehhez képest kaotikusnak tűnő limai fővároson. 

Lakói örökségének köszönhetően nem meglepő, hogy az ultramodern kúriák a 19. századi spanyol és olasz építészettel találkoztak. A tengerészek, jachtklubok és csónakázók királyi helyszíne. Négy nagy regatta klub hajói is indulnak La Puntaból. A legtöbb társaságot az 1800-as évek utolsó negyedévében alapították az elit sportklubjaként. 

A La Puntában található éttermek többsége tenger gyümölcseire koncentrál, de mivel vegetáriánus vagyok, addig keresgéltünk, amíg sikerült egy bájos, családi tulajdonban lévő olasz éttermet találnunk (Taller Razeto), amely házi készítésű olasz ételekkel gazdagítja Perut. 

Lehetőségünk volt arra is, hogy ott ücsörögve a nyitott konyha koncepcióterületén megfigyelhessük az elkészítésre kerülő pizzákat, a sütőbe be- és kimenő lasagnákat és desszerteket, valamint a konyha életét általában. 

A mellettünk lévő asztalnál ülő enyhén túlsúlyos párocska pedig vagy ételkritikus volt, vagy olaszimádó kényszerevő, mert az étlapon fellelhető összes ételt végig ették. A feledhetetlen íz élményt azt hittem már nem lehet felülmúlni, de délután az utcákat barangolva szóba elegyedtünk egy végtelenül kedves kutyát sétáltató helyi lakossal, aki mesélt nekünk az életéről, az országukról, politikáról, vallásról, korrupcióról, egyszóval a perui valóságról. 

És ezzel még nem volt vége a napnak. Utolsó perui taxileintésünk eredményeként a legviccesebb és legharsányabb sofőrt sikerült kifognunk. Végül becsekkoltunk és felszálltunk a gépre. Egy utolsó pillantás - és titkon remélem nem utolsó - a gép ablakából a Jorge Chavez reptérre.

Ha Peru nem létezne, ki kellene találni. Az ellentétek országa. Ezt jól mutatta utunk során számos példa. A városi indiánok öltönyben, nyakkendőben és a hegyekben a teraszos földművelést végző indiánok kézi kapával. A zsúfolt modern városok, az átláthatatlan esőerdő vagy a végtelen sivatag. Az inka rítusok és katolikus misék. Sámánok és Szűz Mária szobrok. Roncs tömegközlekedési eszközök és luxusautók. A modern szórakozóhelyeken is szóló pánsípos latin dallamokkal vegyített tuc-tuc zene, és az utcai karneválokon népviseletbe öltözött indiánok. Az éttermekbe invitáló tulajdonosok, a luxus éttermek, és az út mellett egyedül ülő indián asszony, aki burgonyát vagy kukoricát árul csekély összegért. És nem ritka a húzókocsis gyümölcsárus sem. Az elveszett városok, az ősi romok, az andoki hegycsúcsok és napsütötte strandok világa. És ne feledkezzünk el a cipőpucolókról. Mintha az egész világot zsúfolták volna bele.

Annyi új emberrel találkoztam. Láttam megannyi kultúrát és világszemléletet. Sohasem fogom elfelejteni a három kanadai kislányt, akik eredetileg mexikóiak, és akikkel együtt indultunk Limából a nagy felfedezésre. El Catadorban a lengyel házaspárt, (akinek férfi tagja kísértetiesen emlékeztetett a balatoni német szomszédunkra) a négy fős ír csapatot, a svéd tizenéveseket pálinkakóstolás közben. Punoban a shanghai fiút, aki szintén a fejfájásával küzdött, ahogy én. A pécsi párt, akikkel legelőször a Newark reptéren találkoztunk, majd Limában és rá pár napra teljesen véletlenül Arequipában az egyik utcasarkon. Pont ott és pont akkor. A német magányos farkast, az olasz kalandort, és a perui topmodellel enyelgő enyhén korosodó szlovák adoniszt a sámán szertartáson. A három-hetes Peru-Bolíviai körutazást egyetlen közepes méretű hátizsákkal letoló spanyol szakon végzett magyar bohém fiút és utastársát.  Az amerikai reptéren megismert humoros cseh világutazót, akiről messziről virít, hogy kelet-európai és akivel nagyon értettük egymást, mert hasonló múltból érkeztünk, és hasonló akcentussal beszéltük az angolt. 

Minden utazásban az a jó, hogy jössz-mész, látsz, informálódsz, idegenekkel találkozol, új ízeket és illatokat érzel, különleges, más nézőpontokat, élethelyzeteket ismerhetsz meg. Ráadásul szabadságérzetet kapsz, olyat, amilyet otthon ritkán élhet át az ember. Szeretem otthon hagyni a szürke hétköznapokat, és átadni magam sok új érzésnek, amiben feloldódhatok. Furcsa dolog hazaérkezni. Minden ugyanúgy néz ki. Változatlan. Az egyetlen dolog, ami változott, saját magam, az élménytáram.

Adiós, Laarka