Machu Picchu - „Öreg csúcs”

Hajnali 5 órakor arra ébredtem, hogy a szállodaszoba ablakán hűvös levegő áramlott be, magamra is húztam a takarót. Kopogott az eső, végigfutott rajtam a hideg. Majd 10 perc elteltével megszólalt az ébresztő a mobilon, kelni kellett. Álmosan kászálódtam ki az ágyból és álltam a zuhany alá. A csobogó víz alatt elmerültem az elmúlt napok eseményeiben. Igaz lehet a történet, hogy amikor Isten eltervezte, hogy megteremti a Földet, Peruban kísérletezett és mindent kipróbált. E „főpróba” hozta el a sivatagok, erdők, őserdők, folyók, a tengerszint felett a hatezer méterre emelkedő hegyek sokszínűségét. Majd eszembe jutott az egyik egyetemi órám: a hegyekhez számos szimbólum is kapcsolódik. A hegységek zöld növényzetbe burkolódzó lába, a felhők fölé törő csúcsok látványa sugallja a föld és menny, a materiális és lelki, a profán és szent párhuzamokat. A hegy az, amely kapcsolatot teremt az isteni és az evilági dolgok között.

Peruba a legtöbben azért utaznak, hogy eljussanak Machu Picchuhoz. 1911-ben Hiram Bingham, a Yale Egyetem tanára azért utazott Peruba, hogy felkutassa Vilcabamba-t, az inkák utolsó menedékének pontos helyét. Cuzcoból kiindulva járta be a környező vidéket, és találkozott egy emberrel, aki elvezette a hegy ormán található romokhoz. Áthatolhatatlan dzsungelen és kötélből készült, ingatag függőhidakon át vezetett az expedíció útja a ma oly népszerű romhoz. Bár sűrű növényzet fedte, a kutató felismerte, hogy nem mindennapi emlékre bukkant. Azt hitte megtalálta a keresett Vilcabamba-t, de tévedett. Így tárult fel a mai világ számára Machu Picchu csodálatos fellegvára.

Temetkezési hely, közigazgatási központ, üdülőfalu, netán végső menedék?

Egyes feltételezések szerint elég bizonyíték van arra, hogy nem igazi városról van szó. Machu Picchut - csakúgy, mint a fáraók az egyiptomi piramisokat - Pachacuti inka uralkodó temetkezési helynek szánta. Mások szerint az inka nemesség üdülőhelynek használta az itteni épületeket, miképp a tehetős ókori rómaiak villákat építettek, hogy kipihenjék a dolgos hétköznapok fáradalmait. Megint mások szerint az inka birodalom közigazgatási központja, és egyben az inka arisztokrácia menedéke volt arra az esetre, ha támadás érte az országot. A leletek mindenesetre arról tanúskodnak, hogy időszakos vallási és csillagászati szerepe is volt a helynek. A városhoz hatalmas mezőgazdasági területek is tartoztak, a földeken haszonnövényként kukoricát és kokacserjét termesztettek, ezek mellett dísznövényeket is neveltek. A botanikusok több száz fajta orchideát számoltak össze a környéken.

A tudósok még a mai napig sem tudják biztosan, hogy milyen céllal épült Machu Picchu. Ez máig egy rejtély. Egy dolog azonban biztos, minden évben turisták százezrei látogatják meg, hogy megtapasztalják atmoszféráját. A 13 négyzetkilométeres területen mindenütt, ameddig a szem ellát, hihetetlen precizitással faragott és illesztett kövekből épített hatalmas falak, teraszok, csatornák, utak találhatók. Szinte az az érzése az ide látogatónak, hogy az évszázadokkal ezelőtt az indiánok, akik e felülmúlhatatlan szépségű környéket felfedezték, közvetlenül a hegy meredek lejtőin alakították ki lenyűgöző felhővárosukat, hogy abban boldogan éljenek.

Az inka város akár egy nap alatt is megjárható. Ekkor viszont számolnunk kell azzal, hogy ez nagyon fárasztó, hiszen összesen hat órát utazással kell töltenünk, és ebben még nincs benne a hegyen tett látogatás. Mivel a napi látogatók száma limitált, ezért ide is előre meg kellett venni a belépőjegyet. Mi ezt még Arequipaban szereztük be egy jegyirodában, a teljes oda és vissza út a buszra, vonatra, és a hegyre való belépőjeggyel együtt 176 dollárba került/fő. Naponta 2200 látogatót fogadnak, ezért a belépővel maximum négy órát tölthetünk a város területén. A belépéshez a kinyomtatott jegyet és az útlevelünket is magunkkal kellett vinnünk. Érdemes figyelembe venni, hogy a túra jó fizikai erőnlétet igényel, és a magaslati betegség tüneteivel (többek között fejfájás, légszomj, szédülés) itt is számolni kell. Egy jó esőkabát bármikor jól jöhet a Machu Picchun, mivel a hatalmas záporok bármikor előfordulhatnak a hegyekben. Ottlétünkkor is lezúdult egy olyan eső, amilyet én még nem láttam.

Cuzcoból a kora reggel induló busszal érkeztünk meg Ollantaytamboba. Innen vonattal utazhattunk tovább.

Az Urubamba folyó világosbarnán hömpölygött, hegyek és völgyek váltották egymást a vonatozás során, a térerő megszűnt. Minél távolabb kerültünk a civilizációtól, annál mélyebbre merültem abban a gondtalan tudatállapotban, amit az érintetlen természet közelsége nyújtott. Ma egyetlen gombnyomással felvehetjük a kapcsolatot bárkivel. Félelmetes, hogy mennyi erőfeszítéstől mentesítettük magunkat az évszázadok során, hogy mennyire elkényelmesedtünk, és közben mennyire eltávolodtunk a természettől és attól az életviteltől, ami a fennmaradásunkat szolgálta. Az emberiség történetét évezredeken keresztül szoros kapcsolat fűzte a természethez, és ez idő alatt kultúrától, időtől, és földrajzi helyzettől függetlenül mindig érzékelte az anyagi világ alatt áramló életet. A modern ember már annyira eltávolodott mindentől, hogy sem átélni, sem elképzelni nem tudja ezt a kapcsolatot. Az Univerzum határait fürkészi, de csak érzi, valami még sincs rendben. Mert végtelenül elhagyatottnak, magányosnak, szeretetlennek és boldogtalannak érzi magát. Valami elveszett, ami az ősöknek még megvolt. Talán ezért is fordul ma egyre több figyelem a Föld őslakosainak és a természeti népek, még megmaradt maroknyi csoportjai felé, talán ők még ismerik a titkot.

Az Aguas Calientas nevű végállomástól busz vitt fel minket a hegynyeregre. Az „elveszett városban” sétálva elképzeltem, hogyan élhették itt mindennapjaikat az egykori inka uralkodók, a magas rangú nemesek, a papok, a kézművesek és parasztok. Elképzeltem az ünnepeket, a csillagászati megfigyeléseket, a szertartásokat, a kukorica és burgonya ültetvényeket. Mintha azok a mesterművekként megépített falak meséltek volna az emlékeikről. 

A város építésének részletei azonban jócskán a múlt ködébe vesztek. A kereket és a habarcsot nem ismerő, fémeszközöket nem használó inkák egészen különleges építési módszereket dolgozhattak ki a kétezer méteres magasságban felépítendő városhoz. Hogy mi volt ez a módszer? - az a mai napig titok, a területen békésen legelésző lámák pedig hallgatnak róla.

Délben aztán elkezdett felszakadozni a felhőzet és egyszer csak ott volt Machu Picchu. Pontosan úgy, ahogy a képeken. Machu Picchu olyan, mint egy külön világ. Alulról nem látszik, a busszal lefelé haladva pedig már az út negyedénél teljesen eltűnt a szemünk elől. Maradt az emlék. Az inkák elveszett városáról nehéz írni, ezt látni, a hely szellemét érezni kell.

Laarka