Puno, Lago Titicaca

Arequipát a reggeli órákban hagytuk el. Az úti cél Puno városa és a Titicaca-tó. Az autóbusz hét órán keresztül tekergett a kopár sziklák között. A köztük megbúvó legelőkön fel-fel tűntek láma, alpaca és vikunya nyájak. Ezek az állatok kizárólag 4000 méter felett élnek, többnyire ichu füvet legelnek.

Útközben megálltunk 4444 méter magasan fekvő Lagunillas-tónál, ahonnan remek kilátás nyílik a környékre. Az út szélén inka árusok árulják gyönyörű kézműves portékáikat. Még élvezni is lehetett volna a remek panorámát, ha nem lett volna kutya hideg. Leszálltam a buszról, alig tettem meg az első lépéseket, máris szédülés fogott el. Még mindig nem szokott hozzá a szervezetem a magaslati levegőhöz. Egyre jobban erősödött a fejfájásom, szédültem, fáradtságot, gyengeséget éreztem, a halántékom majd szét robbant a fájdalomtól. Napok óta fogyasztottam a coca levelekből áztatott teát, de úgy tűnt, nem használ. Azért még ilyen kótyagosan is lealkudtam egy baby alpaca sálat az árustól.

Puno városa előtt nem sokkal feltűnt a hegyek között a Titicaca-tó, ami a világ legmagasabban fekvő hajózható tava. Tizennégyszer férne bele a mi Balatonunk, de mivel magashegyi környezetben található, hőmérséklete nem éppen balatoni, így aztán senki sem strandol a vízben. 

Puno városa kevesebb, mint fél nap alatt felfedezhető. A város nevezetességei nem annyira figyelemre méltóak, mint Limáé, vagy Arequipáé. Megnéztük az itteni katedrálist, utána maradt még időnk a cocamúzeum meglátogatására. Itt egy rövid kisfilmben ismertették a cocalevelek történetét. Az inkák sok dolgot szentként tiszteltek, és a cocával sem volt ez másként. Két ősi andoki civilizáció olvadt itt egybe, a déli ajmara és az északi kecsua. Az eredmény a különböző, hagyományos népviseletbe öltözött indián törzsek színes össznépi fesztiválja, hangulatos, zenés felvonulása.

Mivel Puno magas tengerszint feletti magasságban fekszik, szélsőségesebb időjárási viszonyok jellemzik. Az átlagos évi középhőmérséklet 25°C. Éjszaka azonban egész évben 0°C alatt van. Hűvös van, fáztam és a fejfájásom nem múlt el, pedig tudtam, hogy pár óra múlva ki fogunk hajózni a szigetekre. Egy pihenőponton várakoztunk addig is, és a rosszulléttel nem voltam egyedül, többen szédültünk. A coca tea továbbra sem akart hatni. 

Feküdtem a kanapén, forgott a világ, miközben arra gondoltam, gyerekkoromban a szüleim sok mitológiai történetet meséltek nekem, és az inkák mítosza is köztük volt. Az inka mitológia szerint a Nagy Árvizet követően Viracocha Isten itt teremtette meg a földet, itt született a Nap, és itt alkotta meg az első emberpárt - hogy benépesítsék a világot. Így a Titicaca tó az inkák szülőföldje, de egyben lelkük lakhelye is, mert úgy tartják, hogy haláluk után a lelkek visszatérnek az eredethez, a tó mélyére.

Majd később, általános iskolás koromban német órán hallottam a Titicaca-tóról ismét egy német versben, és már akkor elhatároztam, egyszer meg fogom majd nézni ezt a tavat. Győzködtem magam, össze kellett szednem minden energiámat, az nem lehetett, hogy pont most, amikor eljutottam ide, meghiúsuljon a régi álmom azért, mert nem vagyok jól. A kikötőbe autóval vittek le minket, többen még mindig rosszul voltak. Nem segített az sem, hogy újabb rémisztő tapasztalatokat szerezhettünk a sajátos perui közlekedési morálról. A minket szállító kisbusz ugyanis fékezés nélkül hajtott be az éneklő felvonulva fesztiválozó tömegbe, akik mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga sorra ugráltak el a dudálva robogó járművünk elől. Peruban a folyamatosan dudáló autó az utak királya, és minden más közlekedő másodlagos hozzá képest. Szóval nem éppen Hollandia.

Beszálltunk a hajóba, és ahogy vízre szálltunk és „lebegtünk” addigra a fejfájásom alábbhagyott.

A Titicaca-tó egy hihetetlenül egyedi kultúra otthona. Az Andok-hegyvidéken helyezkedik el Peru és Bolívia határán. 1978-ban nyilvánították természetvédelmi területté, azzal a céllal, hogy megőrizzék a vadon élő növény-, és állatvilágot, valamint a táj eredeti szépségét. Ahogy haladtunk a csónakkal egyszer csak megláttuk az első szigeteket.

Összesen 120 úszó sziget van, és ez a szám folyamatosan növekszik, minden szigeten több család él. A szigeteket egy kicsi indián törzs, az Uros törzs alakította ki évszázadokkal ezelőtt azért, hogy megvédje és elszigetelje magát az ellenséges Collas és Inka törzsektől. Számos szigeten hagyományőrző indiánok élnek, akik történelmüket és tradícióikat mutatják be a turistáknak. Uros-szigetek meglátogatásakor a hajóvezető kifizette a szigetekre való belépés díját. A szigetek turizmusát az urosok irányítják, akik minden reggel megnézik, hogy hány turista érkezett, és elosztják őket azok között a szigetek között, ahol fogadnak látogatókat.  A turistákat szállító hajót ezután azon szigetek egyikére irányítják, amelyek nyitva állnak a látogatók számára. Minden család csak kéthetente fogad látogatókat, közben pedig élik mindennapi életüket.

Amikor közelebb értünk a szigethez, a család már felsorakozott a sziget szélén, és integettek, amikor megérkeztünk, akkor pedig még énekeltek is nekünk. Látszott, hogy az egész óramű pontos forgatókönyv szerint zajlik, de valahogy mégis annyira aranyosak, természetesek  voltak. A család néhány tagja üdvözölt minket a törzsi ajmara nyelven, majd spanyolul és angolul is. A szigeten való séta olyan, mint egy matracon sétálás. Ruganyosan lépkedsz, és a lábaid kissé megsüllyedhetnek, ingoványos a talaj. Azon a szigeten, ahol mi vendégeskedtünk 3 család él, és mi két órát töltöttünk velük. Minden sziget közössége választ magának egy „főnököt”. Az idegenvezetőnk elmagyarázta, illetve kis maketteken a törzs tagjai be is mutatták számunka, hogy a szigetek hogyan készülnek. 

Először nádkötegeket rétegeznek a nádtorzsák tetejére, az így kialakított, alig egy méterrel a vízfelszín fölé emelkedő apró nádszigetek lebegnek a vízen, és ezekre építik nádkunyhóikat. A sziget felszínére hetente friss nádat terítenek, mert az alsó réteg elrohad a vízben. Az alap a gyökérzet, erre szövik nádból az újabb és újabb rétegeket, amelyeket folyamatosan cserélni kell a rothadás miatt. A nádszigeteket kötéllel rögzítik, de nagyobb viharok után megtörténhet, hogy az indiánok arra ébrednek fel reggel, hogy a szigetük darabokra hullott. Egy sziget elkészítése 2 évig tart.

Nemcsak a szigetek készülnek ebből a nádból, hanem otthonaik, bútoraik, csónakjaik, tutajaik és a kézműves termékeik nagy része is. A férfiak szinte egész nap nádat szednek, s azt rakják az úszó szigetük tetejére. A nők a gyerekekkel foglalkoznak, főznek, és ajándéktárgyakat készítenek a vendégségbe érkezőknek. 

Az egész élettér nem nagyobb 30-50 négyzetméternél a 3 család számára. A szigetek lakosai elsősorban halászatból és kézművességből tartják fenn magukat számunkra elképzelhetetlenül szerény életkörülmények között. Döbbenetes volt megtapasztalni, hogy miként élnek, és jó volt látni a családok kisgyermekeit. Nehezebb életet aligha lehet elképzelni, mint amilyen nekik jutott, mégis felhőtlenül boldogok.

Volt a szigeten egy pici fiú (mi Bambinónak hívtuk), aki kacagott, bukfencezett a nádban. Ruhácskája szakadt volt és piszkos, mégis a mérhetetlen jókedv sugárzott belőle, olyan önfeledt és mélyen őszinte derű, amilyet otthon Magyarországon sohasem láttam gyermeken.  Anyukája nem féltette, hogy beesik a szigetről a vízbe. Nem követte minden lépését, és nem törölgette, fertőtlenítette minden percben. Nem csinosítgatta, és nem leste minden kívánságát. Hogyan is leshette volna, hiszen, ha nem tudnak lőni egy két madarat, akkor nincs mit megsütniük, vagy ha nem tudnak venni a piacon tojást, akkor nincs rántotta. Ha nincs hal, se madár, se tojás, akkor marad a totora nád, ezt rágcsálják, mert komoly cukortartalma van. Én is megkóstoltam, szivacsos, édeskés és nagyon rágós. Nyoma sincs a nyugati kultúra túlgörcsölésének, túlaggódásának, túlkontrollálásának.

Viszont, a modern világ ide is kezd beszivárogni. A legtöbb szigeten megjelentek a napelemek, televíziók, rádiók és mobiltelefonok (nem a legújabb kütyüket kell elképzelni, olyanok, mint amik nálunk voltak 20 évvel ezelőtt). A sziget közösségének van saját általános iskolája, de az idősebb gyermekek Puno középiskolájába és főiskolájába járnak.

A szigeten élők nádhajói elsősorban kiállításra szolgálnak, a hajók orrán két puma alakja jelenik meg szimbólumként. A civilizációt ezek az emberek sem kerülhették el teljesen, és árulkodó a humorérzékükről, hogy nádhajóikat típustól függően különböző, nálunk „menő” autómárkákról keresztelték el, a legdíszesebb a Mercedes Benz nevet kapta, a Tesla még nem tört be hozzájuk.  Egyébként ha valamiért be kell utazniuk Punoba, akkor kis motorcsónakokkal teszik meg az utat. A fiatal tanult urosiak közül pedig sokan az iskolát követően Punoban kapnak állást egy „jobb élet” reményében.

Mindenkinek feltűnt, hogy a sziget összes lakója olyan, mintha fel lenne puffadva. A vezető elmondta, hogy ez a szegényes étrend, a mozgás hiánya, és a víz közelségéből adódó állandó nedvesség meglehetősen rossz életminőséget eredményez, erre vezethető vissza, hogy  jellemzően már ötven évesen alig tudnak járni a reumától. Néhányan ezért megpróbálnak kiköltözni a szárazföldre, de ott előítéletekkel találják szembe magukat. Rögtön felismerni az urosokat az alakjukról és imbolygó, nem  szilárd talajhoz szokott járásukról. Így sokan inkább hamar visszaköltöznek a szigetekre, ahol egyébként saját kórházuk is van.

Egykor valóban így élhettek, de ma már látszik, hogy a fő bevételi forrásuk a turizmus. Látogatásunk végeztével a „Vamos a la playa” című slágert énekelve intettek búcsút nekünk. A Titicaca tó lakóival való megismerkedés fantasztikus volt. Utazásaim közül valószínűleg sokáig az egyik legemlékezetesebb élmény lesz.

Laarka