El Catador

A Haciendát elhagyva utunk következő állomása az "El Catador" nevű, családi vállalkozásként működtetett szőlészetbe érkeztünk, melynek ódon hangulatától olyan érzésünk támadt mintha egy időutazáson vennénk részt. A hely egy kicsit olyan, mint egy kis falu, ahol van maga a lepárló üzem, étteremmel és különböző, a termékre jellemző szuvenírboltokkal. Egy túracsoporttal jártam ott, hogy megnézzük, hogyan készül Peru jellegzetes itala a Pisco, ami egy tiszta szőlőpálinka. A túra rövid, de annál tanulságosabb volt. A túravezetők rendkívül felkészültek voltak, és kiválóan beszéltek angolul, minden kérdésünkre gond nélkül válaszoltak. Külön érdekes volt a túravezető által feltett „Ki honnan érkezett” kérdése után azzal szembesülni, hogy a mintegy huszonöt főből álló kis csatapunk a legkülönfélébb nemzetiségű túristákból állt, akiknek mind-mind más fogalma volt a pálinkáról. Az ismertető után körülbelül hét különféle szeszesitalt kóstolhattunk meg, beleértve a klasszikus Pisco-t, valamint a különböző bor- és likőr alapú Pisco-kat. 

Aki ismer, az tudja rólam, hogy nálam zéró alkoholtolerancia van. Nemcsak egy ideje nem iszom, hanem soha nem is ittam alkoholt. Nyilván sok oka van annak, hogy tizenévesen nem vonzott a kortársaim körében oly népszerű, - tévesen - a felnőtté váláshoz vezető út kihagyhatatlan állomásának tekintett „piálgatás”.

De most itt vagyunk a világ másik pontján és ismerkedünk egy másik kultúrával, mely kultúra megismeréséhez és megértéséhez szervesen hozzátartozik e csodálatos és sokszínű ország nemzeti italának megízlelése, és útitársaim vonakodásom láttán finoman rám szóltak, hogy vissza ne utasítsam a kóstolót. 

Az "El Catador" megőrizte a Pisco készítés hagyományait. A 100 évesnél idősebb pincében ugyanúgy látható a kezdeti sajtológép, ahogy megmaradtak a különféle méretű terrakotta edények, melyeket a mai napig az ital erjesztésére használnak. 

A hagyományőrzés és annak bemutatása fontos a peruiak számára. Kultúrájukhoz a spanyol hódítók öröksége éppúgy hozzátartozik, mint az inka kultúra, és éppen ezen értékek keveredése adja az ország rendkívüli sokszínűségét, amit büszkén tárnak a kíváncsi látogató elé. Hiszen ne feledjük, hogy az inkák nem tudtak a szőlőről, egészen addig, amíg Francisco Pizarro meghódította Peruban az Inka birodalmat, és mindent magával hozott, amit a szőlőről és a borászatról tudni lehetett. Tehát az igazi Pisco története ott kezdődött. És hogy hogyan koccint egy igazi perui? 

A kupicát tartó kezét lendíti miközben az alábbi szavakat mondja: „Arriba” (fel), majd „Abajo” (le), „a Centro” (középre), ekkor koccintunk, majd „a Dentro” (be), és elfogyasztjuk a poharunkban lévő italkülönlegességet.

Azt is megtudhatjuk, hogy az „egyre lehúzás” az tipikus otthoni disznótoros vállalás, melynek célja gyorsan lenyelni, hogy ne fájjon. A finom perui Pisco-t azonban nem emiatt fogyasztjuk, hanem a gyümölcs ízéért, amit a párlatmester nagy gonddal átmentett az italba, ennek kiélvezéséhez pedig ízlelni, a szájpadlásban tartani kell a nedűt. Italaik egyébként nagyon édesek. 

Laarka