A Haciendát elhagyva utunk következő
állomása az "El Catador" nevű, családi vállalkozásként működtetett szőlészetbe
érkeztünk, melynek ódon hangulatától olyan érzésünk támadt mintha egy időutazáson
vennénk részt. A hely egy kicsit olyan, mint egy kis falu, ahol van maga a
lepárló üzem, étteremmel és különböző, a termékre jellemző szuvenírboltokkal. Egy
túracsoporttal jártam ott, hogy megnézzük, hogyan készül Peru jellegzetes itala
a Pisco, ami egy tiszta szőlőpálinka. A túra rövid, de annál tanulságosabb volt.
A túravezetők rendkívül felkészültek voltak, és kiválóan beszéltek angolul, minden
kérdésünkre gond nélkül válaszoltak. Külön érdekes volt a
túravezető által feltett „Ki honnan érkezett” kérdése után azzal szembesülni,
hogy a mintegy huszonöt főből álló kis csatapunk a legkülönfélébb nemzetiségű túristákból állt, akiknek mind-mind más fogalma volt a pálinkáról. Az ismertető után körülbelül hét különféle szeszesitalt kóstolhattunk meg, beleértve a klasszikus Pisco-t, valamint a különböző bor- és likőr alapú Pisco-kat.
Aki ismer, az tudja rólam, hogy nálam zéró
alkoholtolerancia van. Nemcsak egy ideje nem iszom, hanem soha nem is ittam
alkoholt. Nyilván sok oka van annak, hogy tizenévesen nem vonzott a kortársaim körében
oly népszerű, - tévesen - a felnőtté váláshoz vezető út kihagyhatatlan
állomásának tekintett „piálgatás”.
De most itt vagyunk a világ másik pontján és ismerkedünk egy másik kultúrával,
mely kultúra megismeréséhez és megértéséhez szervesen hozzátartozik e
csodálatos és sokszínű ország nemzeti italának megízlelése, és útitársaim vonakodásom
láttán finoman rám szóltak, hogy vissza ne utasítsam a kóstolót.
Az "El Catador" megőrizte a Pisco készítés hagyományait. A 100 évesnél idősebb pincében ugyanúgy látható a kezdeti sajtológép, ahogy megmaradtak a különféle méretű terrakotta edények, melyeket a mai napig az ital erjesztésére használnak.
Az "El Catador" megőrizte a Pisco készítés hagyományait. A 100 évesnél idősebb pincében ugyanúgy látható a kezdeti sajtológép, ahogy megmaradtak a különféle méretű terrakotta edények, melyeket a mai napig az ital erjesztésére használnak.
A hagyományőrzés és annak bemutatása fontos a
peruiak számára. Kultúrájukhoz a spanyol hódítók öröksége éppúgy hozzátartozik,
mint az inka kultúra, és éppen ezen értékek keveredése adja az ország rendkívüli
sokszínűségét, amit büszkén tárnak a kíváncsi látogató elé. Hiszen ne feledjük,
hogy az inkák nem tudtak a szőlőről, egészen addig, amíg Francisco
Pizarro meghódította Peruban az Inka birodalmat, és mindent magával hozott,
amit a szőlőről és a borászatról tudni lehetett. Tehát az igazi Pisco története
ott kezdődött. És hogy hogyan koccint egy igazi perui?
A kupicát tartó kezét lendíti
miközben az alábbi szavakat mondja: „Arriba” (fel), majd „Abajo” (le), „a Centro”
(középre), ekkor koccintunk, majd „a Dentro” (be), és elfogyasztjuk a poharunkban
lévő italkülönlegességet.
Azt is megtudhatjuk, hogy az „egyre
lehúzás” az tipikus otthoni disznótoros vállalás, melynek célja gyorsan lenyelni,
hogy ne fájjon. A finom perui Pisco-t azonban
nem emiatt fogyasztjuk, hanem a gyümölcs ízéért, amit a párlatmester nagy
gonddal átmentett az italba, ennek kiélvezéséhez pedig ízlelni, a szájpadlásban
tartani kell a nedűt. Italaik egyébként nagyon édesek.
Laarka
Laarka
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése