Verona

Nemrég Veronába utaztam, és bár már másodszor jártam ott, a korábbi látogatásom óta eltelt hosszú idő miatt nem pontosan emlékeztem minden részletre. Verona a történelem előtti időkből származik. Kr. e. I. században római municípiummá vált, majd gyorsan megnőtt a jelentősége. A Római Birodalom bukása után Veronát többször is meghódították. Az 5. században az osztrogótok, később a longobardok, 774-ben pedig Nagy Károly foglalta el. A 12. század elején önálló várossá alakult. A Scaliger család uralma alatt a település virágzott. A család megerősítette Veronát, és tovább bővítette befolyását. A béke, a jólét és a művészet rövid időszaka kezdődött. Dante, Petrarca és Giotto jó okkal találta e kulturális központot otthonának. A családi viszályok végül megtették hatásukat, Verona, 1405-ben velencei uralom alá került. Napóleon hódítása után pedig Ausztriának adták hadi trófeaként. A város 1866-ban csatlakozott az Olasz Királysághoz. A 19. század végén egy szörnyű árvíz elpusztította a történelmi központ nagy részét. Ezután Verona jobb védelme érdekében városfalat emeltek. Sajnos a falak nem tudtak ellenállni a második világháború bombáinak. Még a hidak is elpusztultak, amikor a német megszállók kivonultak. A rekonstrukciós és helyreállítási munkák végül sokáig tartottak, de a végeredmény mindenképpen magáért beszél. Verona ősidők óta a különböző kultúrájú és történelemmel rendelkező emberek konvergenciájának helye. Gyakran kis Rómának is hívják, de nem a légkör hasonlóságai miatt, hanem a centrumában található római amfiteátrum miatt. Kulturálisan Verona számomra inkább Firenzére hasonlít.

A már említett római amfiteátrum (Arena di Verona), amely a város történelmi központjának szívében található, a város fő látnivalói közé tartozik. De ide tartozik a Giardino Giusti, ami barlangok és lenyűgöző labirintusok kertje, vagy a Piazza delle Erbe - a régi római tér, egykor találkozási hely, ahol a város számos fontos eseményére került sor az ókorban, és amely ma egy rendkívül forgalmas és nyüzsgő szabadtéri piac. Meg kell említenünk a Lamberti tornyot – ahová felkapaszkodva megcsodálhatod Verona városának csodás panorámáját. Fontos építészeti emlékek a régi templomok és katedrálisok is, mint a San Zeno Maggiore, amelyet a 12. században építettek veronai kövekből, Castelvecchio ősi kastélya, amely egykor a Scaliger családé volt, ma pedig már múzeum, amely számos értékes régiséget, festményeket és szobrokat mutat be.

Szabadidőm nagy részét csak bolyongással töltöttem. Színekben gazdag épületek, dekadens márványok, buja növényvilág a csendes utcákon, szépen elrejtett hangulatos kávézók és éttermek. Még a legegyszerűbb lakóház is olyannyira meg tudta ragadni a figyelmem, hogy legszívesebben minden erkélyt és ablakot hazahoztam volna a memóriakártyámon. Mégis a római amfiteátrum az egyik olyan építészeti alkotás, amely tényleg ellopja a show-t. Ezután a Piazza delle Erbe felé vettem az irányt, a Via Mazzini-n, Verona legjobb bevásárlóutcáján keresztül. Útközben a város egymásba nyíló utcáin bekukkanthattam számos kis templomba. A Piazza delle Erbe tér érdekessége, hogy a homlokzatokon található építészeti stílusok sokfélesége keveredik.

A Piazza dei Signori Verona másik fontos tere, ami a középkorban a Scaligeri család hatalmi központja volt. A teret Scaligeri paloták veszik körül. Dante térnek is nevezik, mert a tér közepén szobor áll Dante tiszteletére. Ő az olasz nyelv atyja, aki hosszú ideig ebben a városban élt a firenzei száműzetése után. Veronában írta meg az Isteni színjáték egy részét, amelyben sok utalás található a városra és annak történelmi szereplőire.

Bármerre nézel, mindenhol megtalálható egy darab történelem. Irodalmi hírnevével ellentétben Verona nem a szerelem vad forgatagába ragadt város, hanem a régi idők romantikájától csöpögő.  Nyári operái, világhírű erkélye és reneszánsz galériái hívogatják a turistákat, de titkos kertjei, föld alatti maradványai és rejtett templomai kínálják a legtöbb misztikumot. Még Verona lakói is rendíthetetlenül szerelmesek városukba.

Az Adige folyó mellett fekvő bájos Verona minden bizonnyal sokat köszönhet William Shakespeare angol költőnek. A Via Cappellon haladva nehéz eltéveszteni következő úticélomat, ugyanis az összes étterem, kávézó és shop Shakespeare tragikus sorsú szerelmes párjának a nevét viseli minden létező variációban. A 23-as szám alatt található hangulatos udvarba belépve turisták szerény tömege hódol Júlia lábai előtt. Mivel már jártam itt, sok évvel ezelőtt, tudtam, mire számíthatok. Egy férfi és felesége állt Júlia bronzszobránál. A feleség Júlia mellére tette a kezét, amelyet az évek során reménykedő romantikusok ezrei fosztottak meg arany árnyalatától, míg a férje a saját kezét a felesége mellére tette. Biztos vagyok benne, hogy nagyszerű fotó készült otthonra. A helyi legenda szerint, ha megérintjük Júlia mellét, boldog és tartós szerelemmel leszünk megáldva, amelyet Rómeó és Júlia képtelen volt élvezni. Részükről az „örök szerelem tapi” letudva. A magam részéről én - ahogy korábbi látogatásomkor is - most is kihagytam ezt a különös hagyományt, amit legalább olyan bizarrnak találok, mint Victor Noir nadrágjának kidudorodó részének érintését a párizsi Pére Lachaise temetőben.

Közben egy fiatal lány egy darabka papírcetlit dugott be egy kőfal hasadékába. A falat borító több ezer üzenet egyike lesz az övé, alig észrevehető. Itt hagyta a Casa di Giuliettában, abban az otthonban, ahol Shakespeare tragikus szerelmi története játszódik.  A sokak szívében dobogó szeretettel vagy fájdalommal megrajzolt kőfal minden centiméterét emberek sokaságának üzenetei borítják be a világ minden tájáról. Szerelmi jegyzetek tanúskodnak elveszett szerelmekről, jelenlegi szerelmekről és jövőbeli szerelmekről az erkély alatti udvar több helyén. És mindennek a középpontjában egy emléktábla áll Shakespeare munkásságának örökéül. A szavai talán szebben vannak megírva, mint a falra írt firkák, de végső soron mindannyian költők vagyunk, ha szerelemről van szó. 

Bevallom, elolvastam néhány levelet. Egyszerűen nem bírtam magammal. Természetesen sok levelet írtak olaszul és más nyelveken is, de nyilván nem mondok el semmit, azoknak a leveleknek a tartalmából, amiket sikerült megértenem. Annyit elárulhatok, hogy nagyon kedves levelek voltak, tele élethittel és szeretettel.

Mi más lehetne jobb színtere egy nagy szerelmi történetnek, mint Olaszország? Az amore és a la dolce vita országa volt a színhelye a nagy olasz költőnek Danténak és szeretett Beatricenek, a 14. századi költőnek Petrarcának és Laurához fűződő viszonzatlan szerelmének, valamint Shakespeare szerelmeseinek. Veronában van egy Casa di Giulietta nevű ház, ahol Júlia soha nem lakott. Rómeó állítólagos háza, ami ma magánépület, nem olyan drámai, mint Júlia erkélye és szobra, de megvan a maga szépsége. A ház homlokzatán Shakespeare versei mellett megtalálható az Isteni színjáték rejtélyes sorainak idézete, amelyben Dante Montecchiről és Cappellettiről (Montagues és Capulets) beszél. Sokan úgy vélik, hogy ez a mondat az Isteni színjátékból bizonyíték arra, hogy a Rómeó és Júlia nem csak egy legenda. Mások azonban úgy gondolják, hogy ez ihlette a történetet Luigi da Porto számára, aki elsőként írta meg a cselekményt, úgy, ahogyan mi ismerjük. Ugyanis, Rómeó és Júlia cselekménye nem William Shakespeare fantáziája. A történet egyik változata - amely akkoriban Olaszországban és Európában keringett – ihlette meg az írót.  A konfliktusos szerelem története, amely egy félreértés miatt tragédiával végződik, egyetemes téma.

Júlia és Rómeó a valóságban soha nem léteztek, William Shakespeare egyszer sem járt Veronában, és a híres erkélyt csak a 20. században építették. De láttad azt az erkélyt? Ez az, amiből az álmok születnek. A legenda olyan erősen kötődött az épülethez, hogy 1907-ben Verona városa megvásárolta az ingatlan egy részét azért, hogy a nagy szerelmi történetnek szentelt múzeumot és házat hozzon létre.

Akár hiszed, akár nem, a „Levelek Júliának” című filmben szereplő levélírók valódiak. Most, hogy a technológia tereiben lebegünk, miközben ujjaink mindig a telefon vagy a számítógép billentyűzete fölött lebegnek, ahogy most én is pötyögöm e sorokat, a levélírás lassan elveszett művészetté válik. Mikor írtál utoljára kézzel levelet egy általad szeretett személynek vagy barátnak? Sokkal gyorsabb most egy SMS-t küldeni, vagy felhívni az illetőt. Legutóbb 13 évesen írtam meg egy képeslapot, fenntartva azt a hagyományt, hogy a legjobb barátaimmal minden évben küldjünk egymásnak egy pár soros beszámolót nyaraláskor. Megosztasz egy szeletet magadból, amit érzel, és egy jól megírt levélben nagy erő rejlik. De ahogy az idő múlik, a szokásokat feladod a modern kényelem érdekében.

Hosszú évek óta az a hagyomány, hogy az emberek Júliának leveleket küldenek saját szerelemi történeteikről, legyen szó akár fájdalomról akár reménytelen vágyakozásról. Levelek érkeznek szívszorító válásokról, rég elveszett szerelmekről, határozatlanságról a maradással vagy távozással kapcsolatban, terhességről, házasságról, halálról, gyötrődésről. A válaszadás hagyománya az 1930-as években kezdődött, amikor Júlia sírjának őrzője elkezdte gyűjteni a látogatók által hagyott leveleket, és annyira meghatódott, hogy úgy döntött, válaszol rájuk.

Az évek során ez a hagyomány csak nőtt és nőtt, mígnem 1972-ben hivatalosan megalakították a Júlia Klubot. A Klub olyan titkárok önkéntes szervezete, akik válaszolnak a világ minden tájáról Júliának küldött levelekre. A szervezet azt állítja, hogy megalakulásuk óta több mint 50 000 levélre válaszoltak. A titkárok tanácsokkal, bátorító szavakkal és reményekkel teli személyes válaszleveleket küldenek a levélíróknak. A Júlia Klub a szerelem, a remény és a barátság szimbólumává vált. Nem számít, hogy Júlia valódi vagy kitalált személy, a levelek és a problémák valódiak.

Létezik „Szerelmes Verona” fesztivál is, amelyre minden év februárjában, a Valentin-nap hetében kerül sor. A fesztivál szlogenje: "Ha szeretsz valakit, hozd el Veronába." Ilyenkor a várost szívek díszítik (mindenhol), az éttermek különleges páros menüt szolgálnak fel, csokoládéárusok lepik el az utcákat, a párok kéz a kézben sétálnak, este 6 órakor pedig az egész város megáll egy perc csókra.
Vágyhat ennél több „giccsre” az ember?

Késő délután van. A nap egy szempillantás alatt eltelt. Az alkonyat aranyozott fényében fürdőző terek megtelnek fröccsivó párokkal és idős helyiekkel a vacsora előtt. A Piazza delle Erbe téren megszólalnak a harangok, koccannak a poharak, és Verona valóban életre kel. Megálltam, hogy vegyek magamnak édességet, amit Rómeó és Júlia csókjainak neveznek. Noha ez nem egy hagyományos veronai desszert, hanem a modern kor történelmi ihletésű terméke, mégis ezek a kis mogyorós és mandulás sütemények finom kiegészítői a veronai ételeknek. És ezzel véget is ért a szép veronai napom.