Como - Brunate

Buongiorno ismét Olaszországból! Szerencsémre az univerzum Olaszországba hívott (egy éven belül már másodszor!), ezért úgy döntöttem, hogy összepakolom a kis csomagjaimat és elutaztam egy hosszú hétvégére a Comói-tóhoz.

Az utazást megelőző pár éjszakám a szokásos forgatókönyv szerint zajlott. Feküdtem az ágyamban és agyaltam. Vajon ismét ellopják mindenemet, mint legutóbb Rómában? Akkor, ott elvesztettem egy kicsit a világba vetett hitemet. Azt szokták mondani, a tapasztalat nem megy teljesen kárba. Nos, a tapasztalatom fájdalmas és költséges volt, de sokkal gazdagabban tértem akkor haza. Visszagondolva azt mondhatom, baromi szerencsés voltam, még akkor is, ha akkor úgy tűnt, a dolgok rosszra fordultak. Ha valami elromlik, az élet csak gyorsabban kezd haladni. A személyes okmányaim, hitelkártyám ellopása volt a citrom, amit Olaszország adott nekem. Most pedig előjöhetek ezzel a limonádé történettel, ami önmagában felfedi az utazás meglepetéseit. De miről is szól az utazás? Számomra a tapasztalatokról. Kudarcokról és sikerekről egyaránt. Leginkább arról, hogy kilépjek a komfortzónámból, és megtaláljam a csodát új és megmagyarázhatatlan körülmények között. El kellett döntenem, hogy szembenézek-e a félelmeimmel, vagy biztonságban és kényelmesen otthon maradok, és csak egy könyvben olvashatok róluk. Döntöttem, egy újabb olaszországi megálló következik.

Egy napsütötte októberi napon a Milan Bergamo repülőtérről buszra szálltam, hogy eljussak a Milano Centrale vasúti pályaudvarra. Az út körülbelül 50 percet vett igénybe és 12 euróba került. A buszpályaudvar közvetlenül a vasútállomás mellett van, így sokat nem kell keresgélnem.

A pályaudvar a legnagyobb és legforgalmasabb Milánóban, homlokzata 200 méter széles, boltozata pedig 72 méter magas, ami rekordnak számított akkor, amikor épült. Az állomásnak 24 peronja van és naponta mintegy 330.000 utas használja, hozzávetőlegesen 120 millióan évente. Olaszországban csak a Roma termini előzi meg. Az épületnek nincs határozott építészeti stílusa, hanem különböző stílusok keveréke. Homlokzatát számos szobor és dombormű díszíti, mintha nem is egy közlekedési csomópont, hanem egy hatalmas modern katedrális lenne. Jegyet váltottam a Milano centrale-ból induló Eurocity vonatra, ami körülbelül 40 perc alatt ért a Como San Giovanni állomásra. A táskámat mindvégig magamhoz szorítottam, hiába a korábbi „tapasztalat” még dolgozott. 

Kisétálva a pályaudvarról egy erőteljes köztéri szobor volt az első dolog, amivel találkoztam, ami a Como feletti főpályaudvar és a város központja között található. A fogyatékkal élők számára készült. Nem találtam sem a készítő szobrász nevét, sem az emlékmű dátumát.

A szállodába való bejelentkezés után kipróbáltam a helyi buszjáratot, amely levitt a tóhoz. Az esti hazajutást nem részletezem, maradjunk annyiban, még az életben ennyit buszra nem vártam, mint Como belvárosában.

Másnap reggel van. A vízbe csúszó hegyek még mindig mélykék árnyékban rejtőznek, kivéve a magasban lévő csúcsokat. Az éghajlat enyhe, a levegő tiszta, az emberek barátságosak. A korán kelők csapatába sorolom magam, a reggeli órákat egy felfedező túrára használtam az óvárosban. Szombat van, ami a város főterén található piac napja. Itt kézművesek árusítják műalkotásaikat és más termékeiket. Valószínűleg ugyanazokon az utcákon találhatom magam, ahol Julius Cesar és serege vonult egykor. A falakat tornyok választják el egymástól, amelyek a középkor óta figyelik Como belvárosát. A leghíresebb a Torre di Porta Vittoria, mely a 12. században épült 40 méter magas erődtorony az egykori városfal része.

Sétám során felfedezem Como szívét. A főtér a Piazza Duomo, amely az impozáns comói katedrálisnak (Duomo di Como) ad otthont. Ez egy eklektikus épület, amely ötvözi a gótikus, a reneszánsz és a barokk stílust.

Közvetlenül a katedrális és a harangtornya között található a Broletto, az egykori városháza, amely ma gyakran ad otthont művészeti kiállításoknak.

A katedrális mögött található a Teatro Sociale di Como, az operaház, amely a múltban olyan illusztris zenészeket látott vendégül, mint Niccolò Paganini és Liszt Ferenc. A Piazza Duomo tértől mindössze 3 perces sétára található a Piazza San Fedele tér, amely eredetileg gabonapiac volt, amely otthont ad egy gyönyörű, román stílusú templomnak: a San Fedele-bazilikának. A Piazza Volta egy nyüzsgő és hangulatos tér, ahol kávézók, üzletek és történelmi épületek sorakoznak, így a helyiek és a látogatók kedvelt találkozóhelye. A tér nemcsak Volta hagyatékát tiszteli, hanem élénk csomópontként is szolgál a városon belül. A téren látható szobor Alessandro Volta, a híres fizikus, Como szülötte előtt tiszteleg, akit az elektromos akkumulátor feltalálásáért ünnepelnek. Az 1838-ban felállított szobor Voltát szemlélődő pózban ábrázolja, a kezében forradalmi találmányának modelljével, amely a tudományhoz való óriási hozzájárulását jelképezi.

Céltalanul bolyongtam a történelmi központ labirintusszerű sikátoraiban. Minden kanyarnál találtam egy-egy szebb utcát az előzőnél. Időnként találkoztam egy újabb romantikus Piazzával, aperitifet kortyolgató emberekkel, felszolgáló pincérek érkeztek egy-egy tányér gőzölgő spagettivel. A jelenetek közül a legolaszabb, ahogy az asztalok és székek ömlenek a kávézókból a gyönyörű terekre.

A történelmi központ a tópartra néz, a Piazza Cavour térrel, ahol a hajójegy-vásárlási iroda található. Nevét Olaszország első miniszterelnökéről, Cavour grófjáról kapta.

A tóparton sétálva megpillantottam a Life Electric emlékművét, amely egy avantgárd alkotás és egyben ismét tisztelgés Alessandro Volta előtt.

Ha Voltáról beszélek, nem hagyhatom ki a közeli Volta múzeumot sem. A múzeum mellett található a tóra néző kert, amely a turisták és a helyiek kedvelt helye. A sétány nyugati oldalán a nézelődők az I. világháború áldozatainak szentelt comói Elesettek emlékművébe futnak be. Érdemes végig sétálni a Via Vittorio Emanuele utcán, amely a divat és a helyi kézművesség központja. A sikátort fényűző butikok ölelik körül, amelyekben bármilyen olasz márka iránti szomjadat olthatod. A comói selyem kedvelőknek számos lehetőségük van kíváncsiságuk kielégítésére. Ha a selyem iránti érdeklődésed pusztán tudományos, akkor érdemes ellátogatnia a Selyemmúzeumba. Ha szeretsz olasz selyemsálat és ruhát viselni, akkor valószínűleg hallottál már az olyan híres márkákról, mint a Mantero, Ratti, Clerici és Frey.

Amikor elhaladtam a Piazza Alcide de Gasperi mellett, egy különleges faházra lettem figyelmes egy szabadtéri kávézó, a városi kerékpártartók és egy fantáziátlan modern épület között. A faház annyira kifutottnak tűnt, hogy közelebbről is meg kellett vizsgálnom, és a belseje sem volt kevésbé meglepő. Volt egy jegypénztár, egy kiállítófal megsárgult, fekete-fehér fényképekkel a Comóból Brunatéba tartó siklóról különböző időkből, valamint egy peron az egyik legmeredekebb emelkedővel, amit valaha láttam. A teljes oda-vissza jegy ára 5,70 euró.

Jegyet váltottam és felszálltam. 7 perc múlva Brunate központjába találtam magam. Azalatt a pár perc alatt kicsit szardíniának éreztem magam, annyian voltunk a siklóban. Az út felfelé meredek, 55%-os a lejtő, így jöttek a kérdések: vajon hogyan utaztak az emberek a sikló megépítése előtt? Tulajdonképpen Brunate miért épült ilyen megközelíthetetlen helyre? A 19. század végéig csak egy régi öszvérösvényen vagy két különösen kanyargós autóúton lehetett elérni Brunate-t. A felvonót egyébként nem a lakosságnak, hanem a turizmus népszerűsítésének szánták.

A siklótól alig 100 méterre Brunate egyik főutcája, a Via Roma közelében található a Campari-kút, amely az olasz aperitif ikonikus italának szentelt emlékmű.

Története az 1930-as évekbe repít vissza, amikor is a Campari cég megbízta a firenzei Giuseppe Gronchi szobrászt, hogy készítsen szökőkutakat a cég reklámozására. A cél az volt, hogy népszerűsítsék a márkát a vidéki területeken, összekapcsolva a híres vörös ital jóságát a víz egyszerűségével. Ez egy olyan emlékmű, amely egy igazi háromdimenziós reklámplakát. A hagyományos kampányoktól eltérően a bécsi szecesszióra utaló deco stílusa ellenére biztosan nem a legegyszerűbbek közé tartozik, viszont mindenki számára elérhető, és egy évszázaddal később is időtálló. A szökőkutat számos groteszk elem díszíti, amelyek közé három csap van beépítve. A kútból továbbra is lehet inni: a kifolyó víz valóban friss és tiszta, és sok turista gyakran veszi igénybe azért, hogy felfrissüljön, különösen a forró nyári napokon. Érdekesség, hogy a közel 100 éve épült 12 szökőkútból úgy tűnik, csak három maradt meg. Ez egy igazi műalkotás, valamint a reklámozás számomra egyik legegyedibb példája, amely ajándék is egyben a közösség számára.

Brunate-t városnak nevezni kissé túlzás. Kommunaként kezdte életét, manapság mindössze 1800 lakosnak ad otthont. A 750 méterrel Como fölé magasodó domb tetején lévő házakban főként nyáron laknak, a település az észak-olasz nagyvárosokból érkező gazdag családok menedékhelyeként szolgál. A téli hónapokban, amikor vastag hószőnyeg borítja a hegyeket, kevés állandó lakos van a szecesziós-stílusú házakban. A környékén jónéhány túraútvonal van, ezek egyikén én is elindultam a népszerű 30 perces túrára a Faro Voltiano világítótoronyhoz. Az útvonal mentén több fatábla található, amelyeken költők versei olvashatók olasz és angol nyelven. Felfedező utam a falu történelmi központjában kezdődik, a Pissarottino, Roma, Attilio Pirotta és Giacomo Scalini utcák mentén kanyargó útvonalon. Azonnal érezhető az építészet egyedisége a Comói-tóra és az Alpokra nyíló panorámával. Valóban itt kezdődik egy utazás, amely elmeríthet bennünket a felső középosztály fényűző életébe, akik itt éltek vagy nyaraltak az 1800-as évek végén és az 1900-as évek elején. Érezhető a fejlődés, az innováció és a pompa, ami minden bizonnyal ezen utcák között lebeg, miközben szecessziós és eklektikus villák mellett sétálok el.

A főtérről felfelé az első lépcsőn a templomon kívüli kis macskaköves térre értem, ahol először pillanthatjuk meg a kilátást, amely az észak-olaszországi és svájci Alpok felé néz. Mögöttem a Chiesa Sant' Andrea Apostolo kis templom.

Innentől jön a neheze, egy gyalogos ösvényen lehet feljutni a világítótoronyhoz. Egyes helyeken választhatsz, hogy egy rövid, meredek, egyenetlen ösvényen haladsz felfelé, vagy az utat követő enyhébb emelkedőt részesíted előnyben. Mindkettő érdekes látnivalót ad útközben, a döntés pusztán az erőnléti szinteden alapul. A világítótorony ugyancsak Alessandro Volta olasz fizikus emlékének és tudományos munkájának tiszteletére épült. Ez a nyolcszögletű, 29 méter magas torony, nem a leglenyűgözőbb kinézetű épület, pedig nagy reményeket fűztem hozzá. A kilátás természetesen szép, és lenézve a tóra – ahol épp a Bellagioba tartó gyors komp úszott a vízen - Como városa olyan kicsinek, rendezettnek és kevésbé frenetikusnak tűnt. Semmi sem jut eszedbe az utcákon zajló izgalomról, az elfogyasztott aperitifekről és a több száz emberről, akik a tóparton sétálnak.

Eljött az idő, hogy elhagyjam a véget nem érő panorámát. Lefelé menet betértem egy kávézóba és elárulom, hogy itt kóstoltam meg életem második legfinomabb kávéját, a ginzeng kávét (olaszul „Caffè al ginseng”), amely egy tipikus olasz eszpresszó ginzeng gyökér kivonattal, amely különleges édeskés diós ízt ad az italnak.

Kora délután fáradtan, izomlázzal a lábaimban értem vissza a városba és már alig vártam a késői ebédet. Hiszen, ha ismersz tudod, hogy az egyik kedvenc dolgom az életben a jó étel, és számomra Olaszország a jó ételek „Mekkája”. Ezért miden nap megajándékoztam magam egy finom étellel. Pizza, spagetti, lasagne, tiramisu, bruschetta megunhatatlan. Bármerre nézel, éttermek sokasága, és bizony csak a Jóisten a megmondhatója, melyik jobb, és melyik kevésbé. Mindegyik előtt egy lelkes pincér ácsorog az ajtóban, és int, hogy térj be hozzájuk. Teszi mindezt olyan jókedvvel, hogy az embert menekülési kényszer szállja meg, még mielőtt megnézné a menüt. Ha már ételek, akkor megosztom az árakat is. Az egész városban élelmiszerboltot nagyon nehéz találni. Szinte minden termék minimum ára 2,5 eurónál kezdődik. A belvárosi éttermekben a megszokott árak vannak, egy pizza vagy pasta 10-12 euró, a főételek többnyire 14 és 25 euró között mozognak. Ami állandó, az az Aperol, ami 8-10 euró.

Jóllakottan sétálgattam még a városban egy picit, aztán hirtelen besötétedett, ezért ideje volt visszatérni a szállodába. Ekkor már biztos voltam benne, hogy a buszmegálló egy elátkozott hely. Ma ismét megváratott, majd 45 perces körutazással jutottam csak vissza a szállásomra. Sok volt még a tennivaló: útvonaltervezés, utánajárások/olvasások, vásárlás és ami még eszembe jut. Következő nap viszont, bármennyire is hihetetlen, ismét belecsapok a közepébe.