"Today single, call me"

Bevallom, semmiben sem különbözöm a többi nőtől. Amióta elmúltam 30, jóval többet foglalkozom a külsőmmel. Ha magamtól nem is jutna eszembe, hogy a testsúlyom, testtömeg-indexem, bőrstruktúrám vagy az izomtónusaim változásai aggodalommal töltsenek el, azért számos olyan információ jut el hozzám, ami nap mint nap erre hívja fel a figyelmemet.

Pedig nincs tévém, évekkel ezelőtt megszabadultam tőle, és magazinokat is egyre kevesebbszer veszek a kezembe. Ebből kifolyólag egyre ritkábban tör be az életembe az agymosó manipulatív külvilág, de még így sem vagyok teljesen immúnis a hatalmas elvárásokkal szemben. Az üzenet minden esetben kristálytisztán átjön: „egy magára valamit is adó nőnek tizenéves üde kamaszlányhoz hasonlóan illene kinéznie, azaz formás, feszes mellek és fenék, lapos has és makulátlan bőr, és persze mindezt úgy érheted el, ha soha nem leszel tökéletesen elégedett magaddal”.

Ilyen és az ehhez hasonló tudatmódosítók hatására nem is csodálkozom, hogy a legtöbb nő komoly önértékelési problémákkal küzd, ami természetesen a külső megjelenésükben, öltözködésükben is megmutatkozik.

Mindannyian várjuk a nyár kezdetét, amikor a vastag kabátoktól és pulóverektől megszabadulva reflektorfénybe kerülhet takargatott testünk. Ha beállt a jó idő, változik mindenki outfitje. Nem vagyok kivétel ez alól én sem. Hiába fogadtam meg, hogy ezen túl minden szabadidőmet az edzésnek szentelem, az idei nyár is úgy köszöntött rám, hogy ismét képtelen voltam a magazinok által „elvárt” tökéletes idomokat megvalósítani.

A nyaram nagy részét a Balaton partján töltöttem. Jöttem-mentem, napoztam, és sokszínű „strand életképekbe” pillanthattam bele. Nem néztem ki se jobban, se rosszabbul, mint a nagy átlag. Persze már rég nem hozom a 20 évesek feszes báját.

A napszemüvegem mögül méregettem a terepet, és ami szinte egyből feltűnt, hogy sokan úgy gondolnak a strandra, mint egy divatbemutatóra a kifutón, mely eseményre egész évben készülnek annak érdekében, hogy a megfelelő pillanatban a legjobb formájukat mutassák. Azok számára pedig, akiknek „az éves felkészülése” valamilyen oknál fogva nem sikerült tökéletesen, komoly kihívást jelent, hogy jól nézzenek ki, hiszen a strandon nem tudnak „trükközni” különböző ruhadarabokkal.

Megállapíthatjuk, hogy jellemzően azért járnak a nők és férfiak strandolni, hogy szemlélődjenek, ismerkedjenek, tetszelegjenek. Figyeljük meg, hogy hogyan tetszelegnek a nők, és hogyan udvarolnak a férfiak!

A magyar nő szeret vetkőzni, és szeret sokat megmutatni a testéből (függetlenül attól, hogy az esztétikus-e vagy sem). A magyar férfi pedig szereti, ha a nő le van vetkőzve, és sokat mutat magából (de csak addig, amíg az adott nő, nem a barátnője vagy a felesége!).

A magyar nő általában kihívó, ami önmagában még nem is lenne baj, csak akkor, ha ez közönségességgel is párosul. Az ilyen magamutogatás hátterében legtöbbször azonban nem tudatosság, hanem komoly önbizalomhiány húzódik.

Szerintem azonban nem feltétlenül kell szépnek, tökéletesnek lenni ahhoz, hogy az embernek helyén legyen az önértékelése és nőként tudjon viselkedni a szó klasszikus értelmében.

De térjünk vissza a konkrét nyári élményre, ami a téma felvetésére késztetett. Ahogy a strandon pásztáztam a terepet, és nézegettem az embereket, feltűnt egy gyönyörű lány. Olyan 17 éves lehetett, szexi bikini felső, alatta, közötte, fölötte, mellette „frissen ropogósan” kibuggyanó 80D. Sötétbarna szempár, csinos pofi, fekete tépett hajzuhatag, formás fenék, lapos has, csokibarna bőr, ízléses szandál. A kezében egy telefon volt (helyette egy könyv talán még vonzóbbá tette volna) s fel alá járt kelt, tette vette magát, mintha valami fontos elintézni valója lenne. A szándékolt hatást elérte ugyan, hisz unatkozó szingli (és unalmas párkapcsolatban élő) fiúk/férfiak szájtátva nézegették, mégsem szólította meg senki.

Ahogy ment le a nap, úgy változtak az öltözékek, beleértve a csinos fiatal lányét is, aki kisvártatva egy feliratos pólóban jelent meg, mely a következő információt hozta az angol nyelven valamelyest értő izmos és izmosnak látszani akaró hímnemű strandegyedek számára: „TODAY SINGLE, CALL ME”

A felirat találó, frappáns, akár még jó poén is lehetett volna, (bár miután elhaladt előttem, a pólója hátulján hiába kerestem a telefonszámot) de...

Elismerem, hogy finom taktikázás és provokálás megadhatja a megismerkedéshez szükséges gyújtószikrát és segíthet ezáltal leküzdeni a kezdeti nehézségeket, ha szükséges. Mindenki próbálkozik, ki így, ki úgy.

Felmerül bennem azonban a kérdés, hogy hová tűntek a klasszikus női jelek?

Miért hisszük azt manapság, hogy a férfiak elvárják, hogy a nők kezdeményezzenek?

A finom, diszkrét, a nemi szerepeket tiszteletben tartó játékos jellegű ismerkedésből, hogyan jutottunk el az ilyen és ehhez hasonló, a nőiességünk feladását jelentő, egyértelmű és provokatív feliratú ruhadarabokig?

Vajon összefügg ez az önbecsülésünk elvesztésével? És ha igen, hogy történhet ez meg egy 17 év körüli gyönyörű lány esetében?

És mi lesz, ha az idő elszáll… öreg leszel... és talán „csúnya” is, és már senkinek sem fogsz kelleni pusztán a testedért. Önbecsülés híján azonban a lelkedért se fogsz kelleni senkinek, hiába provokatív póló vagy más hasonló manipulatív eszköz, ha önmagaddal nem vagy jóban. Nem lesz önbecsülésed, mert az önbecsülésnek benned kell lennie (és nem olyan értelemben benned), hisz egyetlen férfi sem adhatja azt meg neked.

Laarka