Barátok jöttek, én mentem

 

Valaha sok barátom volt. Mármint tényleg sok. És ezek a barátságok fontosak voltak! Meghatározóak! Eltelt jópár év, évtized. Ma már nem kérdezem meg senkitől, hogy szerintük vegyek-e új cipőt, vagy írjak-e annak a bizonyos férfinak. Megdöbbentő felismerés: egyedül is tudok dönteni. És nem is rosszul.

Persze néha eszembe jutnak. Ahogy együtt ülünk a padon, kávézunk, vagy vitatkozunk valami jelentéktelen dolgon, amit akkor úgy éreztünk, hogy a világ tengelye. És mosolygok. Aztán rájövök, hogy nem is ők hiányoznak, hanem az az ember, aki akkor voltam velük.

Arisztotelész háromféle barátságot különböztetett meg. Haszonelvűt, élvezetit és az igazit. A haszonelvű barátság például remek vizsgaidőszakban, mert ő hozza a jegyzetet, te viszed a kávét, egyikőtök sem alszik. Az élvezeti barátság: „vele lehet jókat bulizni”, egészen addig, amíg nem hív meg az esküvőjére. Az igazi pedig? Hát az olyan, mint az eredeti Tiffany nyaklánc egy turkálóban - lehet, hogy létezik, de sosem fogod megtalálni.

A gyerekkori barátokkal még őszinték voltunk. Az óvónéni szerint mindenkinek kellett, hogy legyen barátja. Ezért volt, hogy három nap után örök barátságot fogadtunk. Aztán jött az iskola, ahol a barátság már státuszszimbólum lett. Az egyetemen pedig minden jóval bonyolultabb.

Most már nem kérdezek. Nem küldök körüzenetet, hogy „te mit tennél a helyemben?” Nem várok tanácsokat. Egyszerűen döntök. Néha rosszul. Néha zseniálisan. De legalább gyorsan. Mert amit akkor barátságnak hívtam, az sokszor csak a bizonytalanságom hangja volt, visszhangozva valaki más szájából.

A barátok eltűnése nem egy drámai csúcsponttal történik, mint a romantikus filmekben, ahol a főhős könnyes szemmel nézi, ahogy a másik becsukja maga mögött az ajtót, és még egyszer, utoljára hátrapillant. Nem. A valóságban a barátok inkább úgy tűnnek el, mint egy rosszul beállított értesítés: egyszer csak már nem világít a nevük a kijelzőn, de te ezt hetekig észre sem veszed. Aztán egy hónap múlva már azon kapod magad, hogy learchiváltad a beszélgetéseteket, mert úgysem írt semmit. És amikor mégis feltűnik, új profilképpel, egy távol-keleti templom előtt állva egy jógaoktatóval, akkor azt gondolod: „Ó, hát mégis életben van.”

De nem írsz rá. Inkább csak mosolyogsz. Kicsit nosztalgiázol. Aztán tovább görgetsz. Mert közben már nem fáj, hogy nincs ott. Mert te sem vagy ugyanaz az ember, akivel ő annak idején barátkozott. A barátok ugyanis nem mindig emberek, néha korszakok. Nem feltétlenül rosszabbak vagy jobbak, csak nem tartanak örökké.

Igazából, barátságok jönnek-mennek, de felnőttként az a legfontosabb dolog, hogy már nem érezzük úgy, hogy szükség van rájuk. Szeretünk magunkkal lenni. De néha azért elgondolkozom rajta: ha mindenki ugyanúgy megpróbálná felnőttkorban a „barátok” címkével újra feltölteni a telefonját, biztosan ugyanúgy megtalálnánk egymást, mint régen, amikor egy buliban két percet beszélgettünk, és már is éreztük, hogy valami közös szál van.

A tanulság talán az, hogy a barátságok, mint minden más, változnak. Felnőttként megtanuljuk, hogy nem mindig szükséges állandóan új kapcsolatokat építeni, hanem inkább azokat értékelni, amelyek valóban hozzáadnak az életünkhöz. Az igazi barátok nem mindig ott vannak, ahol várnánk őket – és nem is minden kapcsolatnak kell folytatódnia örökké. De az élet igazán akkor válik értékessé, amikor egyedül is jól tudjuk érezni magunkat, miközben tisztában vagyunk azzal, hogy a barátok és kapcsolatok nem mindig a legnagyobb prioritás a felnőttkorban. Az igazság pedig, hogy ha szükség van rájuk, akkor ott lesznek. És ha nem, akkor valószínűleg mi magunk is erősebbek lettünk attól, hogy egyszerűen csak mi vagyunk.

A barátságok és a bennük szerzett tanulságok az életem elválaszthatatlan részeivé váltak. Két fontos felismerés kísér végig: 1. A vonzalmat nem lehet szabályozni. 2. Nincsenek igazságok, csak érzések. Örök hálával tartozom ezekért, mert nélkülük más lenne a világom – és talán más lennék én magam is.