Pálferi - kedd esték

Volt egy időszak az életemben 2011 és 2013 között, amikor rendszeresen jártunk Pálferi előadásaira a Millenáris Teátrumba. Hetente. Keddenként. Mint egy titkos társaság, ahol a belépő egy kis belső szomjúság, némi kíváncsiság, és persze a barátság. Például az, akivel én először mentem oda, neki az előadások a háttérzaj szerepét töltötték be, míg a célkeresztjében mindig valami „értelmes arcú, intelligens kinézetű, biztosan érzékeny” lány ült. Ez is egy motiváció, na. Legalább eljött. Később olyan barátokkal mentem, akikkel akkoriban sok mindent megéltünk.  

Nem tudom pontosan, mi történt ott azokban az években. Talán az, hogy egy helyen és időben összeért bennem sok minden: mélység, nevetés, gondolatok, empátia, pszichológiai bizalom. A képesség, hogy más szemszögéből is meg tudjam nézni a dolgokat és ne mindig magamból induljak ki. Akkor még csak annyit éreztem: történik bennem valami. Valami jó.

Pálferi kiváló előadó. Ezen nincs mit szépíteni. Nem is értem, miért pap. De ez az ő keresztje. Pontosan az az ember, aki minden sztereotípiát felborít. Nem emel ki magából semmit, nem hirdet erkölcsi fölényt, nem beszél leereszkedően. Nevet, mesél, önironikus, érzékeny, néha végtelenül szomorú. Pap, de emberből van. És ez nem zavaró, hanem felszabadító. És hát... mindig volt egy kóla az asztalon. Ez fontos. Ez valahogy mindig megnyugtatott. Hogy ugyanaz az ember beszél ott hétről hétre, aki szomjas is lehet, aki néha megáll, iszik egyet, majd visszatér a legmélyebb emberi kérdésekhez. A végére általában már csak egy korty maradt benne. A kólában volt valami rituális is. Mint egy halk, hétköznapi Ámen.

Egyszer elhangzott egy történet, ami azóta is bennem lakik:

Szombat volt. Egy protestáns lelkész készült a vasárnapi prédikációjára. A felesége elment otthonról, a gyereke pedig otthon maradt vele. Nem volt már egész kicsi, de még elég kicsi ahhoz, hogy teljes hatékonysággal zavarja meg az apját. A lelkész egy ideig próbált türelmes lenni, de a jegyzetei nem haladtak, a szent gondolatok elmaradtak, viszont az idegszálak egyre jobban elpattantak.

Ekkor jött a zseniális apai túlélőmanőver: előkapott egy színes magazint, átlapozta, és kiszúrt benne egy hatalmas, részletes világtérképet. Kitépte, apró darabokra vagdosta, jól összekeverte, és odaszórta a gyerek elé:

- Na, fiam. Ha kirakod a térképet, kapsz ajándékot.

Majd visszaült írni. A gyerek viszont meglepően gyorsan vitte vissza a kész térképet.
- Ennyi idő alatt?! Hogy csináltad? - kérdezte az apja, aki maga sem tudta volna összerakni negyedóra alatt.

A fiú csak ennyit mondott:

- Hát, a másik oldalán volt egy emberi arc. Azt raktam ki. És amikor kész lett, csak megfordítottam. Mert ha az embert rendbe teszem, a világ is kijön.

És akkor a lelkész abbahagyta a prédikáció írását. Mert az lett a prédikáció.

A történet után nem tudom, mit mondott Pálferi, de én ott, abban a sötét nézőtéren, valami nagyon fontosat értettem meg:

Hogy lehet, hogy tényleg nem kívül kell kezdeni.

Hogy lehet, hogy nem kell megjavítanom a világot, csak meg kell próbálnom kibogozni azt, aki én vagyok benne. Lehet, hogy egy gyerek jobban tudja, hogy a rend belülről indul. És lehet, hogy nekem akkor kezdett el összeállni a térkép. Ha az embert rendbe teszem, a világ is kijön. 

Nemrég voltam egy előadásán, kíváncsiságból. Nem volt ugyanolyan. Talán én nem vagyok már ugyanolyan. Talán akkor ott, a Millenárison, volt valami csúcspont. Valami, ami egyszer történik meg, és nem ismételhető. De emlékszem mindenre. Azokra a keddekre. A sötét nézőtérre. A hangjára. A gesztusaira. A humorára. A kólájára.

Az ottani estéken volt valami különös elegye a belső munkának és a közösségi gyógyulásnak. Megtanultam akkor, hogy nem baj, ha az ember nem tökéletes – csak legyen benne hajlandóság változni, figyelni, elfogadni, és néha elengedni.