Huacachina

Huacachina egy sivatagi oázis, amely 5 órányira délre található Limától és 3 órányira északra Nazca-tól. Állandó lakossága mintegy 100 fő, de évente sok ezer turista látogat ide. Egész évben 25–30 fok a hőmérséklet. A lagúnát körülvevő, buja-zöld pálmafákkal rendelkező apró falu egyaránt alkalmas adrenalin növelő tevékenységekre és idilli környezetben pihentető kikapcsolódásra. A homokdűne tetejére felmászva érdemes naplementét nézni, túrázni, sandboardozni, buggyt bérelni, vagy lent maradva csónakázni a tavon. 

A lagúna körül rengeteg bár van és mindenütt kellemes zene szól. Feltűnően sok a kóbor kutya, ők szelídek, nagyon barátságosak, bejáratosak az éttermekbe, ahol mindig szívesen látott vendégek. A homokdűne megmászásakor hozzánk is csapódott egy kedves eb. Könnyedén ugrándozva előttünk folyamatosan a bakancsunk cipőfűzőjével játszott, mintha csak azon mosolyogna közben, hogy mi hatalmas erőfeszítések árán, a homokban térdig süppedve – egy idő után cipőinktől is megszabadulva - próbálunk feljutni a csúcsra. Félúton feladtuk és visszafordultunk. Ő pedig jó házigazda módjára visszakísért minket, hogy aztán a következő csoportnak is támasza legyen a feljutásban. 

Az itt eltöltött idő alatt sajnos sokat esett az eső, így kénytelenek voltunk többször behúzódni, ezért a legtöbb programot nem tudtuk kipróbálni. A lagúna közepén nádas található, melyben madarak rejtőznek, a part menti buja növényzetben kolibrik repkednek százával, lefotózásuk komoly kihívás, azonban látványuk lenyűgöző. 

A város egy kicsi természetes tó köré épült és az oázishoz többféle legenda is kapcsolódik. A legelterjedtebb történet a következő:

„Egyszer egy Huacca China nevű lány beleszeretett egy harcos férfiba, aki egy csatában hősi halált halt. Amikor ezt a lány megtudta, felkereste azt a napraforgómezőt, ahol először találkoztak, és nagy szomorúságában sírni kezdett, és addig-addig sírt, amíg könnyeiből egy kis tó nem alakult ki. Egy este egy másik fiatal harcos járt arra, és távolról leste a lányt, aki azonban észrevette, hogy figyelik, és futni kezdett. A fiú a nyomába eredt, és amikor már majdnem utolérte, a lány a tóba vetette magát, és olyan sokáig a víz alatt maradt, hogy szirénné változott. A legenda szerint ma is minden újholdkor a felszínre jön és siratja elhunyt kedvesét.”

Laarka