Paracas

Otthon január van, hideg és sötét napok követik egymást egyhangúan, itt pedig a végtelen nyári napsütés, a kék ég pompázik, a fű pedig hihetetlen módon még a szomszéd fűjénél is zöldebb. Paracas egy turisztikai jellegű kisváros az óceán partján.  Egy bűbájos vízparti sétánnyal és egy élénk színű halászhajókkal meghintett öböllel büszkélkedhet. A város központja mindössze néhány utcából áll, tartozik hozzá egy pálmafákkal szegélyezett tengerparti sétány, és az Avenida Paracas főút.

Mérete miatt nem tart sokáig feltérképezni a teljes városkát. Homokos utcákra és szőrtelen perui kutyákra lehet itt bukkanni, de érdekes megfigyelés, hogy a város méreteihez képest viszonylag nagy számú Volkswagen bogárhátú autóval lehet találkozni, szinte érthetetlen módon. Furcsa jellegzetesség volt még, hogy az egyszintes házak lapos tetején tanyáztak a háziak kutyái, tehát ők olyan házőrzők, akik az ég felől őrzik a házat, melynek okát ugyancsak nem sikerült megfejtenünk. Mindenesetre a szállásunk erkélyéről jól megfigyelhettük a szemben lévő lakóház tetején tanyázó négylábúak boldog csaholó, rohangáló hétköznapjait. Viccesek.

Sok utazó számára a helyi finomságok kipróbálása szerves része a tapasztalatnak, nem gondolom ezt én sem másképp. Megéheztünk és nagyon örültem, hogy egy vegán éttermet találtunk Paracasban. A Vegano Peruano egy közvetlen a parton álló több szintes étterem negyedik emeletén található. Lifttel közelíthető meg, és nyitott teraszáról lenyűgöző panoráma tárul az éhes betérő szeme elé.

Kijelenthetem, hogy életem eddigi legjobb vegán hamburgerét fogyaszthattam el itt, ami mind ízében, mind tálalásában remek gasztronómiai élményt nyújtott. Ez a hely abszolút fénypontja a vegán ételeknek. A „húspogácsaként” tálalt lencse és fekete bab finom kombináció valódi perui ízvilágot képviselt. A légkör nyugodt, a figyelem és a kedvesség verhetetlen (ezúton is köszönjük Edu), és a zene is remek volt. 

Bónuszként egy csodás naplementét is megcsodálhatunk a teraszon. 

Még csak pár napja voltunk az országban, de olyan érzés támadt rám újra és újra, mintha visszautaztam volna az időben. Peruban az ember közelebb kerül a természethez. Nincs stressz, nincs feszültség és nincs rohanás. Ebben bizonyára közrejátszik az is, hogy nincs akkora technológia robbanás. Az emberek nem a mobiljukba temetkeznek. Ráérősek, nyugodtan sétálnak, ücsörögnek, a civilizáció okozta stressz úgy tűnt itt ismeretlen fogalom. Jól szemlélteti ezt, az a jelenet, amikor a szálláshelyünkként szolgáló kis családi szálloda tulajdonosai az érkezésünket követő reggelen csak akkor jöttek ki a saját lakosztályukból és láttak neki reggelit készíteni, amikor mi már a reggelizőasztalnál ülve azon izgultunk, hogy lekéssük a következő programra tervezett csoporttalálkozó időpontját. Izgalmunkat látva ők nem is értették, hogy hova ez a nagy sietség. Ez annyira jellemző, hogy néhány óra elteltével az ide látogató turista is átveszi ezt a hangulatot. Európa ebből a szempontból nagyon más. Csak az anyagiakra koncentrálunk, a pénzt hajtjuk, rohanunk, sietünk, kapkodunk. Peruban ezzel szemben egymásról szól az élet. Nyitottak az idegenek felé, szívesen kommunikálnák az odatévedővel még akkor is, ha ez, a közös ismert nyelv híján nehézkes. Ami nagyon kellemes meglepetés volt, hogy az étteremben felszolgáló Eduardo-tól kaptunk 1-1 perui motívumokkal dísztett szerencsehozó nyakláncot ajándékba. Pedig nem ismertük egymást, mindössze beszélgettünk néhány órán át, amíg az általa szervírozott ételkölteményeket elfogyasztottuk. Ilyen Magyarországon - sajnos - elképzelhetetlen számomra. 

Ez a nagyon barátságos, élhető kis kikötőváros egyébként a Ballestas-szigetekre és a Paracasi Nemzeti Rezervátumba tett túrák kiindulópontjaként is szolgál. A holnapi életjel erről a két helyszínről fog szólni.

Laarka