Fonyód

 

A fonyódi villasor felé vezető úton a bicikli kerekét pörgetve kapaszkodtam fel a Sipos-hegyre. Mögöttem maradt a város, előttem pedig a kék Balaton. A villasor felé vezető kaptató a helyiek szerint csak enyhén emelkedik. Ezek valószínűleg sétakocsikázó grófok leszármazottai, mert nekem ott, a nyári melegben, kézzel tolt biciklimmel, inkább a Tour de France Pireneusok-szakasza ugrott be. Ahogy toltam felfelé a biciklit, egy krémszínű Jaguár kabrió suhant el mellettem. A volánnál egy idős úr, mellette egy hölgy, akinek selyemsála olyan drámai lobogással repült a szélben, hogy egy pillanatra biztos voltam benne, statiszta vagyok egy eltévedt európai művészfilmben. Végül, mikor már a combizmaim felmondták a szolgálatot, lehuppantam egy kőpadra.

Van valami egészen különös abban, amikor az ember először meglátja Fonyód kőpadjait. Ott állnak a Panoráma-sétányon, mintha csak a múltból kerültek volna elő. Díszesek, karfájukon mitikus állatok – talán oroszlánok, talán griffek – mindenesetre tekintélyt parancsolnak. A padra leülve az ember úgy érzi, valami történelmi zarándoklat részese lett. Ahogy kisimult a légzésem, úgy kezdett kisimulni a tér is körülöttem – mármint fejben. A jelen elhalványult, és egyszer csak ott voltam a múltban.

A századfordulón járunk, az 1890-es évek vége felé. Fonyód ekkoriban még épp csak ébredezett nyaralóhelyként, de volt egy ember, aki nagy jövőt látott benne: Szaplonczay Manó, Somogy vármegye tisztifőorvosa. A neve olyan, mintha egy bohókás bábszínházból szalasztották volna, de komoly ember volt, komoly elképzelésekkel. Ő győzte meg gróf Zichy Bélát, akinek itt volt néhány hold földje, meg némi beleszólása a dolgokba, hogy parcellázzák föl a birtokait, és hozzanak létre egy üdülőtelepet. Így született meg Bélatelep, ahol már nemcsak a tihanyi apátság halászai fordultak meg, hanem a századelő aranyifjai, tehetős családjai is.

A villák stílusa eklektikus: volt itt svájci nyaralóra hajazó faerkélyes csoda, neoreneszánsz díszítésű kispalota, és art deco jegyeket hordozó geometrikus ház is. Egyes források szerint még az is előfordult, hogy valaki csak azért vett itt telket, mert a balatoni levegő “kifejezetten jót tett a melankóliának”. A hangulat? Mintha egy elegáns, balatoni Downton Abbey elevenedett volna meg. A férfiak háromrészes öltönyt viseltek még július közepén is, izzadság helyett tartással. A hölgyek csipkés napernyő alól néztek feddően a kalapjukat túl hetykén viselő cselédlányokra. A gyerekek matrózruhában kergetőztek a sétányon, vagy franciatanárnő kíséretében olvasták Maupassant-t az árnyékban.

A nyarak akkoriban másként teltek. Voltak teázások a teraszon, estélyek zongoraszóval, és délutáni szieszta, amikor még a leghevesebb vitorlások is megpihentek. Az egyik villa tornácán állítólag Liszt Ferenc tanítványa is játszott néha – igaz, csak ha volt elég hideg limonádé. És persze voltak szerelmek is.

Ahogy tovább tekertem a fák között egyszer csak felderengett a Kripta Villa, és mint valami baljós kulissza, új fejezetet nyitott a sétafilmemben. A történet szerint, a villa egy bizonyos Abrudbányai-Rédiger Ödön nevéhez fűződik. Ő volt az a jólfésült gyógyszerész, aki annyira szerette menyasszonyát, Magdust, hogy mikor az a házasság előtt tragikusan elhunyt, nem csupán egy síremléket állíttatott neki, hanem felépítette a szerelmük emlékét is: a Kripta Villát, aminek alagsorában – na itt kezd a történet egyszerre romantikussá és hátborzongatóvá válni – a márványból készült hitvesi ágyon ott fekszik a két szerető szobra, mintha csak elszundikáltak volna egy különösen hosszú ebéd után. 

Nem tudni pontosan, mi vitte el Magdust – tüdőgyulladás, influenza, vagy egyszerűen csak a 20. század eleji orvostudomány szomorú határai –, de Ödön nem hagyta, hogy a szerelmük csak úgy szertefoszoljon. Ő inkább bebetonozta. Szó szerint. A villa alatti kripta nemcsak emlékhely, hanem szobros-szívfacsaró installáció, egy szeretetből emelt mementó, amit azóta is látogatnak a romantikus lelkek és a kellően felkészületlen turisták.

A Kripta Villa ma már kávézóként működik. A múlt árnyai mellett most barista illat lengi be az épületet – kicsit morbid, de kifejezetten stílusos. Beültem a teraszra, rendeltem egy nagy lattét, mert hát egy ilyen történet után az ember nem nyúlhat csak úgy jeges limonádéhoz. Néztem a hegyoldalt, a Balaton kékjét, és azon gondolkodtam: vajon mit szólna ma Ödön úr az online párkereséshez? Vajon Magdust jobbra húzta volna a Tinderen? Lehet-e ma úgy szeretni, hogy abból villa szülessen? Egy biztos: ilyen szerelem ma már ritka, mint a csendes balatoni este szúnyog nélkül.

Miután a lattémat megittam erőt vettem magamon. A nap már ferdébben sütött, a szél is barátibban fújt, talán azért, mert látta, hogy az előző mászás után alig maradt méltóságom. Felpattantam hát a biciklire. Illetve… felültem, és kicsit görnyedten, meg-megállva gurultam lefelé a Sipos-hegy oldalán. Amikor a Panoráma-sétányhoz értem, megint le kellett szállnom. Leültem hát újra, és az utolsó kép is visszasuhant.

Századelő. Délutáni zongoraszó szűrődik ki az egyik villa nyitott erkélyajtaján, Chopin vagy talán valami saját szerzemény egy rózsás arcú kisasszonytól. A parton kabinajtók nyikorgása hallatszik, némelyik mögött egy-egy matróna verejtékes tusával próbálkozik, míg a férfiak kackiás bajusszal és még kackiásabb csíkos fürdődresszben próbálnak komolyan belesétálni a sekély vízbe. És ott van ő is. A fiatal gyógyszerész, ahogy ott sétál a kertben, kezében virággal, amit soha nem fog átadni…

És most én ülök itt, száz évvel később, egy bicikli mellett, zöld kulacs társaságában, és próbálom értelmezni, amit ők átéltek. A lábam előtt a Balaton, a szemem előtt a kék ég. A háttérben a villasor sziluettje, mint egy kifakult festmény. A tanulság az, hogy bármi történhet, bárhol, bárkivel – a legjobb, ha élvezzük a pillanatot.

A pad egy kedves, kissé anakronisztikus csavar a történetben. Nem a Monarchia idején faragták. Hanem a 2000-es évek elején. Egy lengyeltóti kőfaragó munkái. Újak. Korszerű cementtel. A legnagyobb jó szándékkal, de történelmi hitelesítés nélkül. Egyes fonyódiak pedig nem voltak elragadtatva tőlük. Viták, cikkek, morgolódások – ki ezt mondta, ki azt. A pad giccses, túl sok, nem illik a városképbe. A pad szép, végre valami, ami megállítja az embereket. Mindenesetre ott maradtak, szépen, sorban, kicsit mohásan, kicsit bedőlve, de szilárdan. Mi pedig, akik már ezek után ismertük meg Fonyódot, már nem is tudnánk elképzelni máshogy. És hogy végül oroszlán van-e rajtuk vagy griff? Ki tudja. Talán egyik sem, talán mindkettő. Talán épp ez a lényeg. A pad ugyanis nem magyarázatot kér. Csak annyit: ülj le egy kicsit. Nézd a naplementét. Képzeld el, milyen lehetett – vagy lehetne – az a bizonyos békebeli világ. És ha közben mosolyogsz egyet az egész szép kis megtévesztésen, hát akkor már megérte.