San Fruttuoso

Pezsgő nyári délelőtt, tikkasztó a hőség. Camogli szűk kikötőjében tömött sorokban várakoznak az utazók, köztük én is. Várjuk a sétahajót, pedig már elmúlt dél, talán késik. Az izzasztó térköveken messzibe révedő tekintetek és a feszülten csattogó legyezők és prospektusok sem segítenek hűsíteni a kedélyeket. Gyilkos hőség, a nap, amely elől nincs menekvés, a sós halszagú levegő, amelynek hatására orrunk-szánk pillanatok alatt kiszárad, folyton inni vágyunk, mint a sivatagi utazók. Hajónk végre előtűnik a kanyarban. Sietős beszállás, a következő úti célom San Fruttuoso lesz. Ez a hely nem érhető el autóval, csak gyalogösvényen vagy óránként közlekedő komppal. A hajó végében ülve külön élmény az utazás. Hosszú, fehér csíkot húzunk magunk után, mely éles kontrasztot ad a mélykék tengeren. Augusztus közepe van, arcomat égeti a nap, - mint egy tűzforró csók a nyártól, csak a menetszél és a néha felcsapódó vízcseppek hoznak némi enyhülést. Kattognak a mobilok és fényképezőgépek, fészkelődő fiatalok, a kapitány véget nem érő történeteivel bombázza az utasokat. Különös érzés fog el, a zsúfolt hajón itt az egész világ? Mindenféle nyelven beszélnek körülöttem. Közvetlenül mellettem japán utazók ülnek, mögöttem mexikóiak, előttem egy amerikai házaspár, bal felől francia turisták, de a sor végéről német szavakat hallani, s valahonnan messziről 8 vidám olasz tinédzser csacsogására figyelek fel.

Megérkezéskor tömeg várja a komphajót, ismerősök köszöntik egymást, ismeretlenek bámészkodnak. Nehéz a kiszállás, amikor kilépek a hajóból, valahogy bizonytalannak érzem a lábam. A matróz átvezet a lépcsőkön, árnyékba próbálok húzódni, de nincsen árnyék. Akármilyen hosszú és széles is a kikötő, annyi rajta a várakozó, hogy majdnem belesodródunk a tengerbe.

Álomszerű vízió tárul elém San Fruttuoso türkizkék öbléről. Itt, mintha megállt volna az idő, lassan elszáll az élet, csak nyáron zavarják meg a kirándulók. Próbálom befogadni és megörökíteni a látványt, mind az elmém, mind a technika segítségével. A természet és a történelem egy egyedi tájba keveredik, a mediterrán cserje illata és a kabócák szüntelen éneke teszi teljessé a díszletet. Az öbölbe belépve az volt az első benyomásom, hogy ez egy valószerűtlen hely. Gutaütött eukaliptuszok és pálmafák ájuldoznak a hőségben. Az apátságon és a templomon kívül található itt még három kissé romos ház, egy kávézó, két étterem, néhány kiadó szobával és egy 16. századi őrtorony, egy zsúfoltságig megtelt kavicsos strand és a kristálytiszta víz. Ez most így nem tűnik soknak, az igazság azonban az, hogy San Fruttuosonak több élete volt, mint egy macskának.

Mint minden helyszínnek, ennek is megvan a maga története. Az apátságot Saint Fructuosus püspökének szentelték, aki Valerian római császár üldöztetései miatt mártírhalált halt. A 8. században Fructuosus ereklyéit görög szerzetesek szállították ide, hamvait még mindig az apátságban őrzik. Az apátságot a Szent Benedek-rend alapította, épületeinek többsége a 10. és 11. századból származik. Az eredeti templomtorony bizánci stílusú gömbtetővel rendelkezett, ezt később a jelenlegi nyolcszögletű torony váltotta fel. A tengerre néző épület a 13. században épült. A kolostort a Doria család építtette át a 16. században. Az apátság fölé egy őrtornyot emeltek 1562-ben Andrea Doria admirális családja kérésére, hogy megvédje az apátságot és annak édesvízellátását a barbár kalózoktól. A 17. században az apátság hanyatlásnak indult, egyes részeit juhtartásra használták. 1730-ban Camillo Doria helyreállította az apátságot, és visszaadta a templomot liturgikus használatra. Az épületek egy részét 1915-ben árvíz károsította, ezeket az olasz állam 1933-ban helyreállította. 1983-ban a Doria család a komplexumot a Fondo Ambiente Italiano örökségvédelmi szervezetnek adományozta. Az épületek helyreállítása 1985-ben kezdődött és 2017-ben fejeződött be.

Kéken csillog a víz, nézzem a hullámokat, pici hajók úsznak el. A tenger verte zajról az jut eszembe, hogy a cédrusok és pálmák közül nem szabadna hazatérnem, itt kellene maradnom az örök napsütésben. Mellettem olasz asszonyok megállás nélkül duruzsolnak. Többen úsznak a vízben. Egy tökéletes testű „adonisz” tűnik ki a habokból, intenzíven live-ozik. A világ minden tájáról összeverődött idegenek vannak itt, mintha valami oázis lakói volnánk.

Próbálok rendelni egy latte macchiatot. A kávézó alkalmazottai nem értik sem az angol, sem a spanyol kéréseimet. Telefonomon olyan szavakat keresek olaszul, hogy ”sok tejjel” vagy „nagy pohárba”, de nem értem, amit válaszolnak rá. Van itt egy üzletvezetőnek tűnő Signora, aki annyit tud angolul, hogy jó reggelt-napot-estét. Egy fiatal lány pár olasz szót ismételget, azt például, hogy tiramisu, Birra Moretti és insalata. Ennyi a külvilággal való kapcsolatom. Az elkészült kávé bizarr piccolo macchiato eredménnyel zárt, elnevetem magam.

A lépcsőkön sétálva egy Jézust ábrázoló táblára bukkanok. A Cristo degli abissi (A mélység Krisztusa) a tengeröböl fenekén elhelyezett műalkotás. A szobrot 1954-ben helyezték el 17 méter mélységben. A 2,5 méter magas alkotás Jézust a vízfelszín felé emelt fejjel és kitárt karokkal ábrázolja. Ily módon oltalmazza a tengerrel kapcsolatba lépő embereket: a halászokat, tengerészeket és a búvárokat. A bronzból készült szobor elkészítéséhez különböző érméket, hajóelemeket és templomharangokat olvasztottak be. Minden év július utolsó szombatjának éjjelén víz alatti szertartás zajlik az alkotásnál: egy pap megáldja a tengert, a helyi búvárok pedig zseblámpák segítségével koszorút "fonnak" belőlük a Krisztus-szobor feje köré.

A hajókürt beszállásra szólít fel. Indulok. Kalap, napszemüveg, legyező. Irány Portofino!