Madrid

Madridban később kel fel a nap. Bár az is lehet, hogy csak én érzem így. A reggelt egy jó kis tejeskávéval kezdem - café con leche - mellé természetesen tortilla érkezik, amire csak a balga turista vágja rá, hogy „rántotta". A spanyolok, ha ezt értenék, valószínűleg sértetten kapnák fel a fejüket: ugyan kérem! A tortilla ugyanis intézmény, aminek az elkészítését eredeti spanyol séfek tanítják ráérő unatkozó háziasszonyoknak. Mert nem mindegy, hogy milyen serpenyőben, milyen sűrűre és milyen fakanállal… Piacon járva azon áhítozom, hogy de jó is lenne, ha nálunk is ilyen lenne bármelyik piac. Szűk macskaköves utcák, zsúfolt tapas bárok, világszínvonalú múzeumok, melyek tele vannak remekművekkel. Melyik híres nevezetesség reprezentálja legjobban Madridot? Sokak számára ez lenne a Cibeles-kút, mások számára a Prado Múzeum, vagy talán a Medve és az eperfa, esetleg Picasso Guernicája?

Számomra az első döbbenetet a spanyolországi léttel kapcsolatban a könnyed tempó okozta. Minden lassú és késik, de végül a dolgok csak elkészülnek. Minden később történik, a munkába lépéstől az étkezésen át az éjszakai elalvásig. Az ebéd általában csak 14 órakor kezdődik, és sok étteremben csak este 21 órától zajlanak a népes vacsoraestek. Utána pedig jöhet az ÉLET, csupa nagybetűvel. A madridiak egyik beceneve a gatos, azaz macskák. Ez részben arra utal, hogy a macskákhoz hasonlóan a madridiak is későn fekszenek le esténként. Ha a madridi éjszaka életre kel, zúg az energiától, amíg fel nem jön a nap. Ha hajnali 3-4 órakor érsz haza, az azt jelenti, hogy lemaradtál a buliról. Itt az élet az utcán zajlik, mert a spanyol kultúra lelkes és szenvedélyes.

Mire a délelőtti séta és a művészeti körút végére értem, éreztem, lassan rám férne némi ebéd. De ne kapkodjak, Spanyolországban vagyok, nem követhetek el olyan égbekiáltó hibát, hogy már 12 órakor berohanjak egy étterembe. A pincérek értetlen tekintetét és a bezárt ajtókat látva hamar megértettem, ahogy a nap, úgy az ebéd is jóval később kezdődik, mint amihez korábban hozzászoktam.

Legyen szó hagyományos vasárnapi ebédről a családdal, tapastúrákról a barátokkal, vagy a piacokon eltöltött órákról a legfrissebb helyi termékek felvásárlásával, Madrid kultúrája erősen a gasztronómia körül forog, gyakorlatilag minden sarkon van egy étterem. Mivel az ország rendhagyó étkezési szokásokkal rendelkezik, további étkezéseket is beépítettek egy napba. A legtöbb helyi lakos gyakran eszik két könnyű reggelit – az egyiket „reggel” (ami nekem jelenti a reggelt, na az itt nem a reggel), a másikat pedig 11 óra körül –, hogy kitartsanak a késői ebédig. Ha pedig  ebéd és vacsora között is megéheznének, a merienda – a hagyományos spanyol délutáni snack, melyet 17 és 19 óra között szolgálnak fel.

A spanyol ételek jellemzően nagyon egyszerűek, gyakran paraszti étkeken alapulnak, és a lélek melegítésére szolgálnak. A legelterjedtebb a tapas, ami kis adag étel, és amit a legtöbb tipikus madridi bárban és étteremben felszolgálnak, és ez az egyik legegyszerűbb és legautentikusabb módja annak, hogy kipróbáljuk a főváros tradicionális konyháját.

A tortilla de patata (burgonya omlett), a patatas bravas (sült burgonya fűszeres szósszal), a huevos rotos  (sült tojás burgonyával, vagy sonkával), a bacalao rebozado (panírozott sült tőkehal), pimientos de Padrón (sült kis zöldpaprika), és  egy könnyű kedvenc, a  croquetas  (sonkával vagy tőkehallal töltött krokett). A legtöbben a Madrileños tapast eszik egy pohár sör, vagy vörösbor kíséretében. A nagyobb méretű ración kényelmesen megosztható több ember között.

A sertéshús is az első számú kedvencek közé tartozik ezen a területen, az ország legjobb sonkája vitathatatlanul az Ibérico de Bellota sonka, amely a fekete Ibérico sertésből származik, melynek étrendje a vad tölgy makkból áll. Ez a sonka kétszer annyiba kerül, mint az átlagos disznó húsából készült.

Madrid legismertebb étterme a Sobrino de Botín, amelyet gyakran egyszerűen Botínra rövidítenek. Állítólag a világ legrégebbi működő étterme, mely 1725-ben nyílt meg. A Botin még mindig öntöttvas fatüzelésű kályhában süti híres húsait – ugyanabban, amelyet az 1725-ös nyitáskor is használtak. A közel 300 éves sütő nagy vendégkört vonzott az évek alatt. Francisco Goya spanyol festő, Ernest Hemingway amerikai író, európai királyok és spanyol politikusok léptek be ennek a világ legrégebbi étteremnek az ajtaján. Ma a hely a Madridba látogató turisták kötelező látnivalója, de a helyiek körében is nagyon népszerű. Az étterem specialitásai: a sült szopós malac és a sült bárány.

Az összes helyi finomság megtalálható a Mercado De San Miguel-ben. Ez a történelmi piac az óvárosban tökéletes a spanyol konyha bemutatására – vermut, pintxos, osztriga, olajbogyó, paella, kaviár is kapható, de a lista még hosszasan folytatható.

A Sangria gyökerei az Ibériai-félsziget római koráig nyúlnak vissza, amikor az emberek gyakran alkoholt adtak a vízhez, hogy biztonságosabbá tegyék az ivást. A rómaiak hamarosan kreatívkodni kezdtek: vizet, bort, gyümölcsöt és gyógynövényeket kevertek össze, hogy megalkossák a sangria kezdeti változatait. Manapság ez az ital általában vörösbort, citruslevet, likőrt (vermut vagy pálinka), cukrot, jeget és apróra vágott gyümölcsöt tartalmaz. A legtöbb madridi sangria ezen a recepten alapul.

A városban sétálgatva rengeteg csempereklámmal találkozhat az ember. A 20. század elején gyakran használták őket különösen az üzletek, ahol szerepük hasonló volt a mai kirakatokéhoz.

Számomra Madridnak van egyfajta régi világ varázsa, összehasonlítva más európai fővárosokkal. Csodálatos történelmi helyszínek, múzeumok, éttermek, bevásárlónegyedek és parkok találhatók, ahol tanulhat, pihenhet és egy jót étkezhet az ember.

A városnak van egy kihagyhatatlan látnivalója, a Prado Múzeum. Kétségtelenül itt található a világ egyik legnagyobb művészeti gyűjteménye – több mint 2000 festmény (és több száz szobor, nyomat és rajz) amit nehéz elmesélni. Hol kezdjem?

A világon egyetlen múzeum sem ér fel az itt található Velázquez-festménygyűjteménnyel. A sevillai mester, akit széles körben minden idők legfontosabb spanyol festőjének tartanak a realizmus forradalmi megközelítésével örökre megváltoztatta a festészetet. Festményeit impresszionista lazaság és intimitás jellemzi, amely művésznemzedékeket inspirált. Az olasz és flamand művészet, valamint szülőföldje Sevilla hatásaiból merítve Velázquez valami igazán spanyolt alkotott.

Az egyetemen tanulva Velázquez spanyol mester munkásságáról, vízválasztó pillanat volt leghíresebb képét élőben megpillantani, ami még mindig egy rejtély. Minél tovább nézi az ember a Las Meninas-t (Udvarhölgyek), annál több kérdés merül fel vele kapcsolatban. A szakemberek több, mint három évszázada elemzik a festményt, és még mindig nem fejtették meg egyértelműen a mondanivalóját.

Mielőtt tovább mennék, egy kis háttértörténet: a meninák nemesi származású lányok voltak, akiket azért küldtek a palotába, hogy a királynőt vagy lányait szolgálják. A leghíresebb meninákat Velázquez festménye ábrázolja, amely róluk kapta a nevét. Ezek a lányok idővel a város ikonjaivá váltak, és ma számos madridi műhely és művész valódi múzsájaként működnek. Megtöltik a város tereit, utcáit. 

November közepén a városban kúp alakú műkarácsonyfák és fényfüzérbe tekert pálmafák árulkodnak arról, hogy közeleg a karácsony. Nemcsak a napsütés, hanem a lottóláz is hevíti a levegőt, ugyanis ami másoknak a Jingle Bells, az a spanyoloknak az El Gordo. A legelső karácsonyi sorsolás 1812-ben volt. A kormány így gyűjtött adományokat a Napóleon seregei ellen harcoló spanyol csapatok számára. December 22-én reggel 9 órakor minden spanyol szem a tévére szegeződik, akkor kezdődik ugyanis a sorsolás, ami szintén nem szokványos. A számokat egy helyi iskola tanulói húzzák ki, és kántálva teszik közzé. Egyébként a spanyolok lottóimádata egészen 1763-ig nyúlik vissza, amikor III. Károly király kezdeményezte az ország első királyi lottójátékának elindítását.

A karácsonyi időszak főszereplői itt a Betlehemek, amelyek minden városban helyet kapnak advent kezdetén. Helyi kézművesek építik fel a falut és az istállót, ahol a Messiás született. Körülötte helyet kapnak Betlehem lakói és persze a háromkirályok is. A magyar szokásoktól eltérően itt nem a szenteste a karácsonyi időszak csúcspontja. A gyerekeknek vízkeresztig kell várniuk az ajándékokra, amelyeket nem a kis Jézus, hanem a Három Királyok hoznak el nekik. A jók ajándékot, a rosszak széndarabhoz hasonlító cukorkát kapnak. Az ünnepség fénypontja pedig a királyok felvonulása. Minden városban ezrek gyűlnek ilyenkor össze, hogy élőben nézzék a napkeleti bölcsek érkezését. 

Spanyolországban az a szokás, hogy december 31-én, mielőtt 12-t üt az óra, az utolsó 12 másodpercben, minden gongütésnél be kell kapni egy-egy szem szőlőt. Ne kérdezzétek, hogy miért, állítólag szerencsét hoz.
Hát annak a pár embernek biztosan nem hozott szerencsét, akik egyik évben félrenyelték a szőlőt és megfulladtak, szegények, túl gyorsra volt beállítva az óra. Az óramestert persze kirúgták. Egyébként az emberi leleményesség határtalan. Ma már kis dobozban árulnak 12 szem hámozott- kimagozott szőlőszemet, és ezt veszik az emberek s kapkodják be másodpercenként.

A spanyol nőknek nagyon szép alakjuk van. A hajuk általában nagyon szép, sűrű, igazi mediterrán haj. Egy biztos, rengeteget beszélnek, de ez úgy általában igaz a spanyolokra. Az is igaz, hogy nem tudnak igényesen öltözködni: össze-vissza válogatják a ruhákat, ami azért is döbbenetes, mert aki Madridban nem tud igényeset és jót jó áron vásárolni, az sehol sem tud. Itt minden adva van ahhoz, hogy kevés pénzből jól nézz ki. És az is igaz, hogy a hangjuk sokszor inkább egy férfiéhoz hasonlít, de igazából ez csak elsőre szembetűnő (illetve fülbetűnő) utána egyáltalán nem zavaró.

Aki azt hiszi, hogy ideérve ezer Antonio Banderas hasonmással fog találkozni, az is nagyot fog csalódni. A spanyol férfiak, bár magukat félistennek tartják, sajnos elég messze vannak ettől. Kezdjük ott, hogy a többségük nem üti meg a 170 centit. Sok közülük már huszonéves korára elhagyja magát és itt is igaz ugyanaz: olcsón és jól lehet öltözködni, de valamiért mégsem sikerül. Van viszont egy spanyol típus, ők magasak, arányosak és adnak is magukra. Szerencsére látni ezt a típust is. És akkor még ott vannak a rendőrök, ahol alap követelmény a 170 centiméter feletti magasság, szóval azért lehet nézelődni.

A nacionalizmus nem a legjobb szó ide, de a spanyolok meg vannak győződve arról, hogy a spanyol ételek a legjobbak, az ő boraik a legfinomabbak, a spanyol olívaolaj a legjobb minőségű, a spanyol nők a legszebbek, nem beszélve a spanyol fociról (na jó, ebben azért igazuk is van). Ha ez nekik jó, akkor gondolják ezt, de ami számomra megdöbbentő volt, hogy minden esetben a helyi termékeket preferálják. Tehát akkor is a spanyol árut veszik meg, ha az történetesen drágább, mert bíznak a spanyol márkában. Ez egy rendkívül tiszteletre méltó tulajdonság, szerintem ezt nem ártana eltanulnunk tőlük.

A város állandó lüktetésétől néha az az érzésem, hogy Madridban folyamatosan tart az ünnep, a hét minden napján, a nap 24 órájában. És tudom, hogy ezzel nem is járok nagyon messze az igazságtól. Madrid az élet és öröm városa, ahol a dolgok azért vannak úgy, ahogy vannak, hogy nekik jó legyen. És ők teszik a dolgukat és azt érzik, hogy nekik bizony jó. Itt lehetetlen lemaradni bármiről is. Ahogy ülök az asztalnál és hallgatom a tányérok csörgését, a végtelen hangzavart, végigfutnak a fejemben az elmúlt napok történései. Az élettel teli, nyüzsgő utcák és a nyugalmas zöld parkok, Velázquez és Sancho Panza szamara, a ritmus, a lüktetés. És ilyenkor - kezemben a churrosszal – hátradőlök és elmosolyodom.

¡Hasta la vista!

Laarka