Sirmione
A
Garda-tó legnépszerűbb állomása Sirmione, melyről mindenki ódákat zeng. A helyszín
meglátogatása előtt átfutottam a neten a vele kapcsolatos úti beszámolókat, leírásokat
és csak úgy ömlengtek róla az emberek: „hamisítatlan olasz hangulat”,
„lélegzetelállító kilátás”, a vár „mintha egy mese díszlete lenne”, „a szigetek
gyöngyszeme”, „örök szerelem”, „elvarázsol”, „kihagyhatatlan”, és „aki nem járt
még itt, az nem is tudja, mi a jó”.

Felteszem a kérdést, mi itt a jó? – azoktól, akik már átestek az élményen. Akik még nem, azokat megkérem, most ezt a bejegyzést ne olvassák tovább.

Mivel „kihagyhatatlan”, induljunk neki. A Sirmione-félsziget tulajdonképpen már a római korban is a gazdag családok nyaralóhelye volt. A római székhelyű Gaius Valerius Catullus költő a Kr.e. I. században járt erre a helyre. Ezért az abban az időszakban épült három villából egy az ő nevéhez fűződik.
Gyalogosan közelítem meg a történelmi belvárost. Elsétáltok a kikötőbe, és átkelek a hídon Sirmione ikonikus kastélyának árnyékában, ahol a meseszép Castello Scaligero fogadott. A kastélyt a 13. században a Scaligeri család, Verona uralkodódinasztiája építtette. A vár, ami egy apró vízparti erőd mára Sirmione szimbólumává vált. Szögletes tornyaival, pontosan olyan kastélyhoz hasonlít, amilyet egy gyermek rajzol. A várost imádják a turisták, a világ összes nyelvét lehet itt hallani.




A
parton csapkodó hullámok hangja keveredik a halászokéval. Szűk utcák,
amelyekben üzletek és régi házak kapcsolódnak egymáshoz, kis tereket és
jellegzetes sarkokat kereszteznek.



A
kastélytól mindössze egy háztömbnyire található a Santa Maria Maggiore-templom.
A templom sarkán található egy nagyon festői hely, az il pozzo, kút. Erről a
kis rejtett gyöngyszemről nagyszerű kilátás nyílik a tó kék vizére és a
kastély fenséges építményeire.



Az
óváros felé haladva a tülekedés az élmény. Ne tántorítson el a tömeges turistahad,
akiket útközben ki kell kerülni. Részei a tájnak. Plusz izgalmat hozhat,
ha párosan vagytok és nem tudjátok, hova tűnt a másik. A másik megtalálása is komoly
kihívást jelent. A családosokat elnézve a gyerekekkel még érdekesebb a dolog.
Egy kutya végig vonszolása csak egészen profiknak való. A tolongás közepedte
bátor dolog fagylaltból jó nagy adagot kérni, a tetején tejszínhabbal, majd
megindulni a tömeggel együtt. A zsákutcák végén pedig ott csillog a tó. A
turisták minden lehetséges nyíláson ugyanazt nézik: a csillogó vizet.

Akik nem szeretnek tülekedni és haladni szeretnének, azoknak van egy picit feljebb egy mellékutca, párhuzamosan a sétálóval. Előre jelzem, ott nem lehet tolongani és fagyiárusok sincsenek. De vissza a tolongáshoz, elérkeztem egy térre, ahol kezd felhígulni a tömeg, de előbb még mindenki lefényképezi azt a házat, amely tele van azzal a csodás lila növénnyel.


Most
már csak egy kis tolongás jön, majd megérkezek a via Catullo antik fáinak
zöldjében, a Sirmione-félsziget szívében egy gyönyörű sárga villához, amely
Maria Callasé volt. Jelenléte még mindig elevenen él a félszigeten. Ebben a
kisvárosban mindenütt találsz utalásokat az operaénekesnőre, a róla elnevezett
gyönyörű parktól, ahol idős helyieket találok beszélgetni és élvezni a napsütést,
a kompkikötő közelében található Palazzo Callas kiállítási központig.

Ahogy visszasétálok, hogy elérjem a kompot, tele van az agyam ezzel a rendkívüli nővel, hihetetlen hangjával, szenvedélyes szerelmi viszonyával Olaszország e szegletével. Élete nagy szomorúságaira, Arisztotélisz Onászisz árulására, amikor elhagyta őt Jacqueline Kennedy miatt, és arra a tényre, hogy egyedül halt meg és túl fiatalon. A halála óta eltelt évek során felnőttem, és bár számtalan más énekest megszerettem és nagyra becsülök, ez az egyszerű igazság megmaradt: egyik sem jelentett nekem annyit, nem hatott meg mélyebben, mint a La Divina. Művészete szinte a kezdetektől része az életemnek. Emlékszem, amikor először hallottam Callast, de ahhoz, hogy leírjam az élményt, egy kicsit el kell magyaráznom az akkori operához való viszonyomat. 1996-ban történt, még csak 14 éves voltam. Anyám CD-i között turkáltam és megfogott az egyik CD borító. Egyszerű kíváncsiságból betettem a lejátszóba és leültem meghallgatni. Aztán valami varázslatos történt. Anélkül, hogy bármit is értettem volna abból, amit ez a nő énekel, mélyen meghatott. Ettől a pillanattól kezdve többet akartam megtudni róla, így indult útjára Maria Callas megismerése. Pár nappal később rádiót hallgattam, és megszólalt egy ária. Maria Callas az Un bel di-t énekelte, de nem ismertem fel. Az első gondolatom az volt: "Mi ez?!" Nem ismertem fel az áriát, vagy nem feltétlenül reagáltam a hangra, de volt benne valami, ami magával ragadott. A végén a rádióbemondó azt mondta, hogy Maria Callas énekelt, én pedig meglepődtem, hogy „Un bel di”. Aztán a nagybácsikámtól kölcsönkértem egy kazettasorozatot, amelyen válogatott áriák voltak. Nagyon sok csodálatos áriát fedeztem fel így. Néha eltűnődöm és felteszem a kérdést: az én generációm vagy az utánunk következők vajon fognak hallgatni Callast?!



Megjegyzések
Megjegyzés küldése