Reneszánsz remix Bécsben, avagy mit tanítanak nekünk a régi mesterek?

 

Az Albertinát magam mögött hagyva átsétáltam a Ringstraßén. Az idő borongós volt, ahogy az egy jó bécsi délutánhoz illik. Az utca csillogott az enyhe esőtől, és a villamosok tompa csilingelése mintha csak a gondolataimat kísérte volna. A Stephansdom tornya még épp kikandikált a látómezőmből, amikor megérkeztem a Kunsthistorisches Múzeum elé. Ott állt előttem súlyosan, ünnepélyesen mint egy történelmi regény befejezetlen utolsó fejezete. Ahogy beléptem tudtam, hogy ez nem egy egyszerű múzeumlátogatás lesz. A csarnokban hideg márvány fogadott.  Az a fajta hűvösség, amitől kihúzod magad, mintha egy láthatatlan etikett szabályait kellene követned. A ruhatár felé indultam, cipőm halk koppanással visszhangzott a kőpadlón. A hölgy a pult mögött bólintott, szinte észrevétlenül, mintha már tudta volna, hogy jövök. Az első lépcsőfokra lépve megálltam. A kupola fölöttem szinte lélegzett. A mennyezeti freskók élénk színei meg-megvillantak a csillár üvegén megtörő fényben, és én úgy éreztem magam mint valaki, aki nem nézelődni jött, hanem visszatért – talán egy másik életből. Volt valami szinte komikus ebben a pátoszban, hisz végül is egy múzeumban jártam. De ahogy körülnéztem a halk, komoly arcú látogatók között, megértettem, itt senki sem jött csak úgy "szétnézni". Itt mindenki kicsit keresett valamit. És én sem voltam kivétel.

A Kunsthistorisches Múzeum legújabb kiállítása nem pusztán három reneszánsz mester munkáit tárja elénk. Ez a tárlat egy időalagút. Egy csendes visszatekintés arra a korra, amikor még az ember és a természet között nem húzódott betonfal, amikor az évszakok nem csak dátumok voltak a naptárban, hanem valódi ritmusok, színek, illatok, életképek. Arcimboldo, Bruegel, Bassano – három név, három világ, mégis egy közös látásmód.

Arcimboldo zöldségből és gyümölcsből rak össze arcvonásokat játékosan, mégis filozofikusan. Mert mi másból is épül az identitásunk, ha nem abból, amit elfogyasztunk, amit a természet ad nekünk? Bruegel festményein a falu ünnepel, dolgozik, szenved, de sosem áll meg. Az élet megy tovább, akkor is, ha valaki elesik. Néha mi magunk is csak egy kis figura vagyunk a tömegben, egy kis jelenet a nagy vásznon. Bassano képein béke van. Kecskék, mécsesfény, egyszerű emberek, akik nem kérdeznek sokat, csak élnek, hisznek, szeretnek. Ő megmutatja, milyen volt egy világ, amely még nem akart mindenáron több lenni, csak elég.

A kiállítás egyik fő motívumai az évszakok, nemcsak Arcimboldo híres négyalakos sorozatában, hanem Bruegel és Bassano munkáin is végigvonul a természet körforgása. Ahogy a nyárból ősz lesz, az aratásból tél, majd újra rügy – úgy alakul át a néző is. Beljebb kerül valami rég elfeledettbe. Ezek a festmények nem poros múzeumi darabok, hanem mai tükreink. Okostelefonokkal fényképezzük le őket, rohanó, klímaváltozástól zaklatott, digitálisan túlterhelt állapotban. De ha egy percre megállunk, akkor rájöhetünk arra, hogy valaha tudtunk harmóniában élni a világgal. Ez a kiállítás nemcsak képeket mutat, hanem emlékeztetni próbál arra, hogy volt egyszer egy kor, ahol a természet nem háttér, hanem főszereplő volt. Ahol az ember nem uralta a világot, hanem részévé vált. És ahol az idő múlása nem félelmet, hanem bölcsességet jelentett.

Ha azt hitted, hogy a csendélet az, amikor valaki lefotózza a vasárnapi rántott húst szűk fókusszal és borospohárral a háttérben, akkor ideje újragondolni a vizuális történelmet. A csendélet mint műfaj a reneszánsz idején robbant be, nem túl csendesen. És ami a legmeglepőbb, hogy az egész ma is meglepően aktuális.

Giuseppe Arcimboldo 1526-ban Milánóban született. Kezdetben még egész „rendes” karrierje volt, ugyanis templomi üvegablakokat tervezett, freskókat festett. Aztán történt valami. Egy ponton úgy döntött, hogy elég volt a szentekből és angyalokból. Arcimboldo zöldségekből, gyümölcsökből, állatokból és virágokból emberi arcokat komponált, olyan részletgazdagsággal és humorral, amely jóval azelőtt született, hogy az AI próbálkozott volna hasonlókkal. Arcimboldo több Habsburg császár (I. Ferdinánd, II. Miksa, II. Rudolf) udvari festője is volt. Ezek a császárok imádták a tudományokat, az okkultizmust, a természettudományokat, Arcimboldo pedig pontosan tudta, hogy mit adjon nekik. Négy legismertebb festménye az évszakokat ábrázolja emberi arcok formájában. A Tavasz virágzó, a Nyár termékeny és túlérett, az Ősz borostás és telt, a Tél pedig öreg, ráncos faágakból álló, csüggedt karakter. Lehetne akár egy Facebook-profil is négy évszakra bontva – de a képek valójában az emberi élet ciklusát mutatják, ahogy a természet és ember eggyé válik. Művészete századokkal előzte meg a szürrealizmust. Salvador Dalí például rajongott érte és az avantgárd előfutárának tekintette. És hát nézzük meg ma, amikor az interneten naponta jönnek szembe photoshopolt arcok gyümölcsből, pizzából, vagy épp kutyából. Arcimboldo csak mosolyogna ezen, hiszen ő ezt már 1560-ban tudta. Halála után elfelejtették, de aztán 400 évvel később újra felfedezték. A komoly akadémikusok sokáig nem tudtak mit kezdeni a „vicces” gyümölcsfejekkel. Aztán jött a 20. század, a pszichoanalízis, a szürrealizmus, és hirtelen mindenki rájött, hogy ez a pasi nemhogy nem bolond volt, hanem a korát jóval megelőző zseni. Ma már a nevét a leginnovatívabb alkotók között tartjuk számon. Ha ma élne, valószínűleg egy divatház kreatív igazgatója lenne, vagy egy AI-portréapp fejlesztője. És miért gyümölcsök? Mert az emberek is szezonálisak. Ma trend vagy, holnap rothadsz.

Ha lenne időgép, és valaki azzal az ígérettel csalogatna vissza a 16. századba, hogy megnézhetem, hogy hogyan éltek az emberek valójában, én nemet mondanék. És nem azért, mert hiányozna az internet – hanem mert Pieter Bruegel már mindent megfestett. A sártól a sörig, a haláltánctól az esküvői dáridóig. Tűpontos, mégis groteszk. Szórakoztató, de soha nem kedveskedő.

Pieter Bruegel (kb. 1525–1569) valahol Bredában született (ma Hollandia területe). Már a születési helye is kérdéses. Nem tudjuk, hogy pontosan hol, ahogy azt sem, mikor. Tipikus Bruegel, már az élete is olyan, mint egy képe, zsúfolt, részletekbe vesző, ugyanakkor tele rejtéllyel. Tanult, de nem volt sznob. Festett, de nem idealizált. Nézett és látott. Bruegel kezdetben Antwerpenben dolgozott, ami a 16. századi Európa egyik kereskedelmi és kulturális központja volt. Itt kezdte el a világot úgy nézni, ahogy senki más. Mert miközben mások még Madonnákat és Mártírokat festettek, ő kiment a piacra, a kocsmába, a falusi lakodalmakra, és amit ott látott, azt nem csak megfigyelte, hanem feltérképezte. Képein akár több száz figura zsúfolódik össze, mindenki csinál valamit, mindenki máshogy, és egyikük sem tud a másikról. Mintha az élet egyszerre lenne komédia és káosz. Ő volt az első, aki egyáltalán úgy gondolta, hogy érdemes a hétköznapi embereket ábrázolni. Nem is akárhogy: tréfásan, de élesen. Emberien, de ítélkezve. Egyszerre szeretettel és szarkazmussal. Képei nem idilli életképek, hanem társadalmi görbe tükrök. Van ezekben a festményekben valami, ami kortalan. A tömeg, a káosz, az egymás mellett élés zűrzavara, mintha ma is ugyanott tartanánk, csak most már Wi-Fi is van.

Pieter Bruegel mindössze 44 évesen halt meg, de addigra már olyan örökséget hagyott maga után, amit máig próbálunk értelmezni. Nem adott válaszokat, inkább kérdezett. Minek az értelme ez a sok mozgás, sietség, szenvedély? Kinek a játéka az élet? És ki húzza le végül a függönyt?

Jacopo Bassano (1510 körül – 1592.), más néven Jacopo dal Ponte, egy olasz festő volt, aki a Velence melletti Bassano del Grappában született és ott is halt meg. Sokaknak talán kevésbé ismert, pedig ha a csendélet ma is divat lenne, ő lenne a műfaj Oscar-díjasa. Nála egy boroskancsó nem csak egy boroskancsó, hanem a családi vacsorák emléke, vallási utalás, sőt pszichológiai lelet. Fénnyel és árnyékkal komponált drámák ezek, ahol a tárgyak beszélnek. Ha jobban megnézzük rájövünk, hogy minden Bassano-kép valójában egy lassított kiáltás. Ma, amikor az ételfotók két falat között készülnek, és a reggelink is instant élmény, Bassano festményei emlékeztetnek arra, hogy a csendélet nem unalom, hanem koncentrált figyelem. Az a pillanat, amikor végre elhallgat a világ. Az ő csendéletei nemcsak szépek, hanem belső feszültséggel teliek. A kenyér nem csak kenyér, a bor nem csak bor, hanem az utolsó vacsora utórezgése, társadalmi utalás és spirituális mélység. A bibliai témákat gyakran vidéki zsánerjelenetek módjára kezelte, nagy pontossággal ábrázolva a parasztokat, az állatokat és a tájat.

Ez a kiállítás nem csak egy múltba révedő pillantás. Inkább egy görbe tükör, amibe belenézve nemcsak a reneszánsz embereket láthatjuk, hanem magunkat is. A gyümölcsfejek, a táncoló parasztok, a megvilágított kenyérdarab mind azt kérdezik: te mit kezdesz azzal, amit látsz? Elmosolyodsz és mész tovább, vagy megállsz és hagyod, hogy valami kimozdítson? A válasz persze a nézőé. De egy biztos, a művészet – még ha 500 éves is – nem poros. Miért számít ez ma? Mert a vizualitás korában élünk, ahol mindenki (is) „művész” és néha pont ezért jó visszanézni arra a korszakra, amikor a látvány mögött volt tartalom. Ezek a festők nem csak festettek, hanem meséltek. Tettek valamit, amit ma is érdemes lenne megtanulni: lelassítani, figyelni a részletekre, meglátni az abszurdot a mindennapiban, és rájönni arra, attól, hogy valami régi, még lehet meglepően mai, azaz időtlen.

Nincs még egy olyan időszak, amely ennyire mélyen meghatározna bennünket. Ötszáz évvel ezelőtt újítók egy kis csoportja megváltoztatta a történelmet. Soha nem gondolunk arra, hogy a középkor ezt tette volna, és soha nem gondolunk így a 18. századi felvilágosodás időszakára sem. Még ma is mindig a reneszánszhoz nyúlunk vissza az eredet keresése során. Amikor megpróbáljuk megérteni, hogy honnan ered az önérzet, a modern politikai és kultúraérzék, mindig ebbe az időszakba térünk vissza. Ebbe a 15. század végi, 16. század eleji pillanatba, amelyet még mindig reneszánsznak nevezünk. A szónak számomra nagy érzelmi ereje van. Amikor az egyetemen végzős voltam, akkor is nehéz volt felfogni, mit jelent. Még mindig az. Jelentése még mindig bizonytalan számomra, ezért ma is kihívás, amikor tanulmányozom.