A második hely boldogsága

Valahol 2008 táján járunk. A terem… nos, a romantikusok szerint „patinás”. A realisták szerint „belehelt”. Én pedig csak annyit mondok: diákszagú. Az a jellegzetes, megfoghatatlan illat, ami egyszerre áll kávéból, cigifüstből, szendvicsmaradékból és fáradt agysejtekből. A levegő áll, mint az idő. Vagy épp rohan, de mi csak ülünk benne. A székek rendezetlenül összevissza, mintha valaki feladta volna, hogy rendet tegyen. A padok kétszemélyesek, kopott mentazöld festékkel borítva, amely itt-ott lepereg, mint a türelem. A székek recsegnek, mint a lelkiismeret vizsgaidőszakban, és némelyik titkos bosszút áll – kiszaggatja a harisnyát, felsérti a kötött pulcsit. Ez nem a komfort zónád. Ez az egyetem. Kint csicseregnek a madarak, bent szuszog a kollektív tompultság. Vagy még az sem – míg el nem hangzik egy kérdés, ami valamit elmozdít.

"Ha futsz egy futóversenyen, és megelőzöd a másodikat, hányadik vagy?”

Csend. Majd félhangos válasz: „Első!” – és utána a tanár félmosolya, amitől gyanút fogsz.

„Nem… második vagy. A másodikat előzöd meg, nem az elsőt.”

És akkor hopp, megtörténik a varázslat. Mindenki felébred egy kicsit. Nevetés. Zavar. Felismerés. Egy pillanatra élünk. Egymásra nézünk. Valaki sutyorog: „És ezért kellett ma bejönni?”

Igen. Ezért.

Mert gondolkodni kellett. Nem magolni, nem másolni. Csak egy pillanatra kimozdulni a saját logikánkból. Megkérdőjelezni azt, amit biztosnak hittünk. Úgy nézni rá valamire, ahogy eddig még nem. Megcsúszni egy pillanatra a megszokás talaján – és ott, abban az apró megbillenésben, megtalálni valamit, ami több, mint a válasz. Ez a filozófia. Nem a nevek, nem az izmusok, nem a fejezetcímek. Hanem az, amikor a világ, mint egy szürke szőnyeg, egy pillanatra felpöndörödik és meglátod, hogy van alatta valami. És akkor már nem baj, hogy a szék kiszakította a nadrágod. Mert a gondolatod most épp első helyen fut. Még ha csak egy pillanatra is.

És most 2025-ben?

Most már nem előzzük meg a másodikat. Inkább meg sem indulunk. Minek futni, ha úgyis van rá app? Minek gondolkodni, ha a telefon gyorsabban válaszol, mint ahogy a kérdés végére érsz? Most nem a padok zavarják a ruhádat, hanem az algoritmusok a tudatod. Nem firkálunk a füzetbe, hanem swipe-olunk, like-olunk. A madarak még csicseregnek, de már nem halljuk, mert a fülünkben valami idegen nő motyog angolul, hogy „relax and let’s go”.

Mi lett a gondolkodással?

Ma már gyanús, ha valaki kérdez. Fárasztó. Gyanakodva néznek, ha nem vagy kész válasszal, hanem csak „töprengesz”. A gondolkodás lassú. Kényelmetlen. Nem optimalizálható. Nem posztolható. És főleg nem trendi. Pedig akkor ott 2008-ban, abban a teremben valami megmozdult. És most, hogy nincsenek már meg a jegyzeteim, talán annál is értékesebb, mert csak bennem maradt meg. Talán épp ez a tanulság. A gondolkodás nem múzeumi tárgy, amit elég egyszer megérteni, és leporolni néha. Hanem izom. Ha nem használod, elsatnyul. És ha elsatnyul, egy napon azon kapod magad, hogy megelőzöd a másodikat és nem érted, miért nem vagy első.