Egy papírfecni emlékezni tanít

Hétvégén könyvespolcot takarítottam. Nemcsak átrendeztem, hanem le is poroltam a könyveket. Rendesen, polcról le, fújás, törlés, polcra vissza. Egy pillanatra úgy éreztem magam, mint egy múzeumi teremőr, csak éppen a saját múltam felett őrködtem. Az egyik könyv, egy vastag és kissé megtört gerincű példány megadta magát. Csattant a parkettán, mintha demonstrálni akarná: „elég volt, engem vagy olvass el újra, vagy dobj ki, de ne csak rakosgass!”. Amikor felemeltem, automatikusan kinyílt és egy megsárgult jegyzetlap hullott ki belőle. Iskolai jegyzet. A szélén apró firkák, a szövegben áthúzások, megjegyzések. Abban a pillanatban minden visszatért. Az a furcsa terem. A szék, aminek a támlájára akasztottam a táskámat, ami tele volt füzetekkel, könyvtári könyvekkel, napszemüveggel, mp3-lejátszóval és színes tollakkal. Kezdődött az óra. A tanár megállt előttünk. A mai órán verset elemzünk. 

„Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta”

És már jött is a kérdés: 

- Ki tudja, ki írta? 

- És ki tudja, mit jelent?

- A kopár szíken hogyan sarjad bármi? 

- És mit legelnek a tikkadt szöcskenyájak, ha egyszer kopár?

Ma talán mosolyognánk ezen. Akkor viszont leültünk mellé. Megtanultuk, hogy az irodalom nem azt mondja, ami van, hanem amit érezni lehet. Vagy amit csak úgy lehet érezni, ha megállsz. A cél nem a válasz volt, hanem a gondolat. Hogy ne féljünk a paradoxontól, hanem értsük meg. Vagy legalábbis próbáljuk meg. Talán azért maradt meg annyira. Mert valóban ott voltunk. Mert az a tudás nem csak átfolyt rajtunk, hanem beépült. Mert nem volt, ami elterelje a figyelmet – csak a tanár hangja, a sorok közötti csönd, és az a furcsa érzés, amikor először ért meg valamit az ember önállóan.

És most?

Most már nem ülünk kopott padokban, nem mondjuk kórusban a rossz választ. Nem akarunk belegabalyodni. Nem akarjuk boncolgatni. Csak megúszni. Régen sem tudtuk – csak nem volt keresőmező. Volt helyette könyvtár. Katalóguscédula. Firkált papírok. Összesúgás a polcok között. És idő. Nem voltunk okosabbak, csak lassabbak. És talán épp ezért mélyebbek.

Ma túlélünk. Közben apránként feladjuk. A gondolkodás helyét átvette a gyorsaság. A figyelmet a zaj. A kérdést a kattintás. A morális súly eltűnt. Már nem mondjuk: „Várjunk csak… mi is ez valójában?”

És így lesz a „tikkadt szöcskenyáj” nemcsak egy fura szókapcsolat, hanem szimbolikus veszteség. Mert mi voltunk azok. Mi legelésztünk a kopár szíken, abban a reményben, hogy mégis nő ott valami. Egy gondolat. Egy felismerés. Egy új nézőpont. És nőtt is. Akkor még igen. Ma viszont úgy tűnik, az a szík tényleg kopár. Nem csak a táj, de a fejünk is. Tele tartalommal és mégis üresen. Tele válaszokkal, kérdések nélkül. Mert nem hagyunk időt. Pedig Arany ezt nem hagyta. Balladáiban sorsok hullanak el – nem csak emberek, hanem elvek. A némaság nem felejtés volt, hanem tartás. A tragédia nem mindig vereség – néha épp a legtisztább győzelem.

A tudás gyorsan jön, és még gyorsabban el is párolog. Pedig úgy tűnik, ma több az okos ember a világon, mint valaha a történelem során. Paradox módon a világ tele van informált tudatlansággal. Kíváncsian várom a folytatását az életnek és a technológia fejlődésének. Meddig tudom még tartani az iramot? És mikor fogok elbukni? És közben egyre inkább érzem, mennyire fontos lett volna mindig, minden korban –de talán most a leginkább –hogy értsük, amit olvasunk. Ne csak elolvassuk. Ne csak végiggörgessük, hanem megértsük. Hogy a szavak nem csupán betűk egymás mellett. Nem mindig azt jelentik, amit mondanak. A szóban árnyalat van, irónia, érzelem, múlt, gondolat. És ha ezt elfelejtjük, akkor nemcsak a nyelvet veszítjük el – hanem magunkat is.

A kérdés pedig ott marad:

„A kopár szíken lehet-e sarj?”

A válasz ma sem botanikai. Hanem morális. Egzisztenciális. Talán retorikai is. És igen, Arany tudta, mit csinál. Mi meg csak próbáljuk utolérni. Mert igen, a kopár szíken lehet sarj. Csak figyelni kell rá. És kérdezni. De addig is: tikkadtan, de rendületlenül legelészünk tovább. És ha már legelünk, legalább nézzünk körül közben. Hátha…