„Készíts lápi pöcsmögött!”

 

Tizenöt éves voltam, amikor először olvastam Agatha Christie-t. Nem tudom pontosan, hogy melyik könyv volt az első, de a Tíz kicsi néger azóta is a kedvencem. Az a fajta történet, amit ha elsőre olvasol, elrontod a többit, mert az élményhez többé semmi sem fog felérni. Akkoriban még nem volt internet, és ha volt is, nem nálunk. Információt könyvtárból, kalandot antikváriumból szereztem. 

A Kálvin téri gimi után rendszeresen elsétáltam az Astoria felé, a Múzeum körúti Központi Antikváriumba. Az a hely maga volt az időn kívüliség. Egyik alkalommal leemeltem egy Agatha Christie kötetet. Hazafelé a HÉV-en persze nem bírtam ki, azonnal belekezdtem és elmerültem a történetben. Olyan gyorsan olvastam, olyan intenzitással, hogy a fejezetek szinte belém égtek. Az agyam pörgött, az ujjaim lapoztak, a világ pedig eltűnt körülöttem. Egy nap alatt kivégeztem a regényt nem sürgetésből, hanem mert lehetetlen volt letenni. A bűntény, a karakterek, a kifinomult logika egyszerűen beszippantott. A végén mégis meglepett. 

Most, huszonvalahány évvel később, már nem megy így az olvasás. Túl sok a zaj, a gondolat, az eszköz. Nehezen mélyülök el. Az olvasás, ami egykor lebegés volt, ma inkább úszás árral szemben. Nem lehetetlen, de sokkal több energia kell hozzá. És valahol ez fáj. Nemcsak az, hogy lassabban olvasok, hanem az is, hogy közben már nem hiszek annyira a történetekben. Vagyis hinni akarok, de mögéjük látok. Az elemző szemem már nem tud vakon bízni. A gyanú mindig ott lapul. Talán ez is egyfajta felnövés. Talán veszteség. És mégis, amikor újra kezembe veszek egy Christie-kötetet, újra érzem azt a régi szívdobbanást. A struktúra, a hangulat, a szabályos keretek, az időn kívüli világ visszacsúszik az agyamba, és egy pillanatra újra tizenöt éves leszek, újra zötykölődöm hazafelé a HÉV-en, és újra úgy olvasok, mintha az életem múlna rajta. 

Azt is nehezen értem, miért nincs még mindig a tananyagban. Kevés írótól lehet annyit tanulni karakterépítésről, társadalmi rétegződésről, emberi motivációról és morális kérdésekről, mint tőle. Ráadásul úgy, hogy közben senki sem ásítana a padban. Nem minden tananyagból lesz emlék, de az Öt kismalac, az ABC-gyilkosságok, vagy a Tíz kicsi néger – azokból élmény lesz. És az élményből marad meg igazán valami. 

Az egyik könyvhöz tartozik egy megmagyarázhatatlan történet is. Azon a napon, amikor megvásároltam az Öt kismalacot, otthon lapozgatva kiesett belőle egy régi, félig eltépett BKV-vonaljegy. Rá volt írva kézzel: „Készíts lápi pöcsmögött!” Azóta is őrzöm. Nem tudom, mit jelent. Talán egy recept. Talán egy jelszó. Talán egy mágikus formula, amit ha kimondasz háromszor a tükör előtt, feltámad Hercule Poirot, és kijavítja a francia kiejtésedet. Aztán néha elgondolkodom: mi van, ha az egész élet valójában csak egy lápi pöcsmög-készítési gyakorlat? Az irodalom, az emlékek, a gyerekkori antikváriumok, a vonaljegyek, amiket már senki sem lyukaszt és azok a pillanatok, amikor valami megmagyarázhatatlan történik. Egy kipottyanó üzenet egy könyvből. Egy szó, amit sosem hallottál. Egy érzés, amitől megállsz egy kicsit. Azt hiszem, Agatha Christie-t ezért is szeretem, mert nemcsak a gyilkost lehet nála megtalálni, hanem valami mást is. Valamit, ami visszavisz ahhoz a tizenöt éves lányhoz a HÉV-en. Ha egyszer kiderül, mi is az a lápi pöcsmög – ígérem írok róla.