„Ministrálj, kisfiam” – Egy családi szertartás emlékezete

 

Vasárnap van. Az idő megállni látszik, vagy legalábbis lelassul, mint a főtt hús a levesben. Három generáció ül az asztal körül, de csak egyetlen hangnak van igazi súlya. Az asztalfőn nagyapám trónol, tekintetével pásztázza a népet, mint egy régi, poros uradalom utolsó bárója. Jobbján a fia, az egyetlen fiúgyermek, a dinasztia reménye, a név továbbvivője. A női ág – nagymamám és lánya az én édesanyám – a konyhában sürög, mintha láthatatlan határ választaná el őket a „férfiak asztalától”, amit persze sosem mond ki senki. A veje – az én apám – már megházasodott, tehát kapott egy helyet, de az érdeklődés minimumán.

Mi, unokák (négy lány) dekorációnak vagyunk jók. Vagy csendháborításnak, attól függ, ki mennyit szólal meg. Egy-egy kuncogás, egy leejtett kanál is kockázatos vállalkozás. És ekkor elhangzik a mondat:

„Ministráljál, kisfiam.”

A bor kancsóban áll az asztalon, előtte kristálypohár, mint valami kehely a házi szentély oltárán. A szertartás folytatódik. Fia (nagybátyám) tölt neki. Egy pillanatra nem tudom, tragikomédia vagy mise zajlik. Anyám tekintete szikeként hasít keresztül az asztalon. Ne kuncogj. Ne kommentálj. És minden évben, nyáron, újra lejátszódik. A falak is kívülről fújják.

Ma is vasárnap van. Már másik házban, másik asztalnál. A szereposztás változott. Nagyszülők már nincsenek, a régi hierarchia leomlott, mint egy megkopott márványoszlop. Az asztalfő üres. Vagyis nem, csak éppen változó. Anyám ül néha oda, néha apám, néha senki. A rend laza, mint a bolti rozskenyér héja. Az egykori tekintély helyét elfoglalta valami más: humor, kölcsönös szurkálódás, néha fájóan éles őszinteség. De van benne szeretet.

Az asztalon ikeás poharak sorakoznak, köztük egy PET-palackos ásványvíz. Nincs bor, nincs kristály. De van élet. Apám megszólal:

„Tölts nekem, kérlek, egy pohár vizet.”

A húgom tölt neki, mire én, reflexből:

„Ministrálj, kisfiam.”

És mintha valami varázsige hangzott volna el. Egy másodperc alatt összenéz mindenki, nevetünk és csak nevetünk, mert értjük. Mert már nem kell csöndben lenni. Mert most már lehet. A mondat jelentésrétegei nem vesztettek semmit: szimbolikusak, nosztalgikusak és gyógyítóak. A borból víz lett, a kristályból hagyományos üveg, a hierarchiából párbeszéd. És ez nem degradálás, csak átváltozás. Mint az ostya a szájban.

Az asztal már nem az a régi szentély. Inkább egy emlékmű, amit újra meg újra átépítünk. Az ünnepélyesség helyét átvette a közvetlenség, a rend helyett a szeretet mozdul – szabadabban, de mégis kapaszkodva valamibe, ami közös. Ami emlék. És lehet, hogy most már a „ministrálás” csak vicc. De minden vicc mögött ott van az igazi tartalom. Egy kis gyászmorzsa, egy csepp bor a pohár alján. Vagy víz PET-palackból.