Offline voltam, egy 80-as évekbeli lélek a mesterséges intelligencia korában

 

Nem volt wifi a gyerekkoromban. Volt helyette rádió, könyvek, amiknek illata volt, és anyukám hangja, amikor azt mondta: „ha unatkozol, találd fel magad”. Most, ha unatkozom, megkérdezem a mesterséges intelligenciát, tud-e ajánlani egy könyvet. És tud. Sőt, jobbat, mint amit én választanék. Na itt kezdődnek a problémáim.

A rádióban műsoridő volt. Várni kellett. A könyvet kézbe kellett venni. Lapozni. Előkeresni a könyvjelzőt (ami általában egy jegy vagy zsepi volt). Ha levelet írtunk, vártunk rá. Napokat. Heteket. Most válaszolnak azonnal, vagy nem válaszol senki, mert már rég nem embereknek írunk, csak az algoritmusnak. Ha egy gép mindenben „jobb” nálam – vajon lesz-e még, aki engem választ? Ha egy mesterséges társ okosabb, gyorsabb, figyelmesebb, akkor minek nekem egy valódi, esendő, idegesítő hús-vér ember? És mi lesz, ha egyszer én is inkább egy mesterséges hanggal akarok beszélgetni, mint valakivel, aki tényleg létezik?

Nosztalgiázni jó dolog. Főleg akkor, ha mi is részesei voltunk az adott időszaknak. Az a generáció vagyok, aki a 80-as években szerezte az első zenei, filmes, popkulturális élményeit. Aki megélte azt az időt, nem csoda, hogy olykor visszavágyik. Így visszatekintve fantasztikus hangulata volt az egész évtizednek, talán az utolsó igazi analóg kornak. Nem volt internet, csak könyvek, rádió, kazetták és végtelen képzelőerő.

Szerencsém volt megtapasztalni a digitális forradalom előtti és utáni világot is. Bár értő felhasználója és élvezője vagyok minden előnynek, ami a fejlődéssel járt, van összehasonlítási alapom, hiszen nem készen kaptam, hanem része voltam a folyamatnak. Akkor még nem kellett feltölteni az élményt ahhoz, hogy valódi legyen. A közös élmények nem lájkokban mérődtek, hanem matricás albumokban, kazettákban és elkapott félmondatokban az iskola folyosóján. És akkor eszembe jut, hogy régen mennyi minden történt spontán. Volt, hogy véletlenül találkoztunk a villamosmegállóban, és abból lett egy egész délutánnyi beszélgetés. Most a naptáram szól, ha „esedékes” egy kávé valakivel. A közösségi oldalak emlékeztetnek, ha valakinek születésnapja van. Sőt már azt is megírja helyettem, mit kívánjak. Az AI még csak nem is felejt. Én meg egyre gyakrabban elfelejtem, milyen volt, amikor nem egy képernyőn keresztül néztünk egymás szemébe. Valahol persze kényelmes. Az AI nem ítél el, nem kér vissza soha semmit, és ha nem tetszik, amit mond, újra generál. Nem olyan, mint a barátom, aki néha félreért, megsért, vagy nevet egy nem túl jól sikerült történetemen. De vele legalább tudom, hogy valóságos.

Néha elképzelem, milyen lenne, ha a 80-as években is lett volna AI. Kérdezem tőle:
– Szerinted Samantha Fox vagy Sabrina?
– A keresési eredmények alapján Samantha Fox volt a népszerűbb 1986-ban.
Hmm. Hát köszi.

Vagy:
– Mit üzenjek annak a srácnak, aki nem írt vissza?
– Az érzelmi elutasítás gyakori tinédzser élmény, ajánlom a következő önsegítő könyveket… De akkoriban elég volt, hogy a barátnőm azt mondta: „Felejtsd el, hülye, menjünk inkább kávézni.”

Ma az AI receptet ír a boldogságra, de semmi emberit nem tud ajánlani. És talán nem is fog soha. Múltkor véletlenül azt mondtam az AI-nak, hogy „köszönöm, nagyon aranyos vagy”. Aztán elszégyelltem magam. Aztán elszomorodtam. Aztán újra megkértem, hogy mondjon valami szépet. És mondott, csak épp nem érzett semmit közben.

Talán nem az a kérdés, hogy félünk-e tőle. Hanem az, hogy elveszítjük-e azt, ami emberré tesz minket. A bizonytalanságot. A várakozást. Az elhibázott mondatokat. A szívverést. A hiányt. A reményt, hogy nem tökéletes.

Imádom, hogy okos. Vele dolgozom, tőle tanulok. Sokszor megment és néha olyan pontosan fogalmaz meg dolgokat, hogy csak nézek: „Honnan tudja?” Lenyűgöz, hogy soha nem fárad el. Mindig van válasza. Kivéve, amikor azt mondja: „Sajnálom, de erre nem tudok válaszolni.” Akkor kicsit megnyugszom, mert még nem mindenható. De félek is tőle, mert nem ember. Nincs szíve. Nem szeret. Nem vár rám, nem néz rám, nem csalódik bennem. Tökéletes, de nem valóságos.

Két világ határán állok. Az egyikben ceruzával tekert magnókazetták és könyvek, másikban algoritmusok figyelik meg, mit szeretnék. A kettő együtt vagyok én. Egy kicsit kíváncsi, egy kicsit kétkedő. Egy kicsit analóg és egyre digitálisabb. De néha még offline maradok. Csak úgy. Hogy emlékezzek, milyen volt régen.