Egy fa emlékezete

Pár éve hazafelé zötyögtem a HÉV-en, amikor rábukkantam egy cikkre, amitől konkrétan elfelejtettem leszállni. Egy grúz milliárdos, Bidzina Ivanishvili – volt miniszterelnök, amúgy – évszázados fákat vásárol, majd gyökerestül kiszedeti őket, utakat, vezetékeket bontat, és uszályokon saját magánszigetére szállíttatja őket. Ez a hobbija. Fákat gyűjt.

Nem karórákat, nem Ferrarikat, nem is festményeket, hanem fákat. Élő, évszázados, szemtanúkat. Először döbbenten olvastam. Aztán dühösen. Mert ez nem botanikai szenvedély. Ez hatalom. Lassan és fájdalmasan hatoló kérdés: meddig megy el az ember, ha megteheti?

A cikk – ami egyébként a Taming the Garden című dokumentumfilmről szól – gyönyörűen bontja ki ezt az erkölcsi torzulást. Mert lehet-e etikusan fát gyűjteni? Lehet-e „átültetni” egy fát úgy, hogy közben másokat kivágsz? Hogy egész falvak rendjét borítod fel, csak hogy valami nagyon régi végül a saját birtokodon álljon, tökéletesre nyírt fűre helyezve, elvágva attól a földtől, ahol megszületett?

Az egész groteszk és hátborzongató volt. És akkor még nem tudtam, hogy pár év múlva egy fenyő, amit gyerekkorom óta ismertem, akit... igen, akit valakinek tartottam, szóval hogy őt is elveszítem. És nem luxusjachtos szeszély, hanem korszerűsítés és félelem miatt.

Ma reggel elkezdték kivágni a szomszéd fenyőfáját. Harmincvalahány éve, amikor még gyerek voltam, a szomszéd elültetett egy apró földlabdás karácsonyfát a házuk előtti kertbe. Akkoriban ez számított „zöld” megoldásnak: a fa ne haljon meg a nappaliban, inkább nőjön tovább a kertben. Ez a fa aztán tényleg nőtt. Magas lett. Erős. És ismerős.

Ledarálták. Szó szerint. Fűrész, zaj, recsegés. A törzsét darabokra aprították, egy konténerbe lapátolták, és elvitték. Fél óra alatt eltűnt egy élet.

És én szomorú voltam. Mert ez nem csak egy fa volt. Ez egy érző lény. Tanúja a gyerekkoromnak, az iskolába indulásnak, a hazatérésnek, a macskák és rigók közti évtizedes viszálynak az ágon. Egy jelenlét. És most már nincs ott.

A hivatalos indok: kábeláthúzás, meg hogy egy nagyobb viharban veszélyt jelenthet. Értem én. Papíron. De akkor is.

Miért érzem azt, hogy ezzel valami olyasmi veszett el, amit nem lehet pótolni? Talán mert az ízlést, a kötődést, az otthonosságot nemcsak tárgyak és színek adják, hanem az élő jelenlét. És egy fa, ami végignézte az eddigi életem, talán jobban hozzám tartozik, mint a legtöbb bútor vagy ruha. Talán többet tudott rólam bárkinél.

Van jó döntés? Azóta is ezen gondolkodom. Hogy lehetett volna másképp? Van-e olyan út, ahol a fa is élhet, és az ember is biztonságban van? Vagy ezek mindig ellentmondanak egymásnak?

Lehet, hogy már az elején máshova kellett volna ültetni. Oda, ahol nem lesz "útban". De ki tudja harminc évre előre, hol lesz út, vezeték, félelem? És egyáltalán: mikortól számít „útban levőnek” valami, ami előttünk volt, és ami egykor a mi választásunk volt? Lehetett volna áttelepíteni? Elméletben: talán. De ahogy a grúz fák történetéből is kiderült, a fa kiszedése, elszállítása, újraültetése sem mindig megváltás. Ott is más fákat kellett kivágni, utakat széttörni, hogy a kiválasztott fa "megmenthető" legyen. Egy életet más életek árán.

Most itt állok, egy üres térrel szemben, ahol korábban árnyék volt, és ágak mozdultak a szélben. Nincs jó döntés. Vagy ha van, ritkán ismerjük fel időben. Mert az élet – a fáké is – nem illeszkedik tökéletesen az emberi logikához. Nem követi a szabályainkat. Nem kér engedélyt. Aztán egyszer csak vége van. És az ember megint csak ott marad a konténer zúzott darabjai felett, bűntudattal, egy kis tehetetlenséggel, egy kis gyásszal. Mint egy temetés nélküli halál után.

Mit tanítanak a fák?

Amikor elolvastam a cikket a grúz milliárdosról, aki évszázados fákat szállíttat magánparkjába, éreztem valami mélyen zavarót. Nemcsak azért, mert egy fa kiszakítása a földből maga is erőszak. Hanem mert ebben a gesztusban benne volt minden: a hatalom illúziója, a birtoklás vágya, a szépség fölötti uralom.

És most itt, a saját utcámban, a saját gyerekkorom fája tűnt el nyomtalanul. Egyetlen reggel alatt. Nem egy milliárdos hajója vitte el, csak a fűrész és egy konténer. A végkifejlet mégis hasonló: egy érzékeny és összetett élőlény, amit valaki egykor elültetett, többé már nincs.

Azt hiszem, a fák tükröt tartanak nekünk. Megmutatják, mennyire nehezen viseljük az időt, a változást, a kontrollvesztést. Hogy mennyire szeretnénk mindent úgy hagyni, ahogy volt – vagy épp saját képre formálni. És néha azt is, milyen hamar hozunk döntéseket valami vagy valaki helyett, akinek nincs szava, csak jelenléte.

Van egy szép gondolat, miszerint nem az a miénk, amit birtokolunk, hanem amit szeretettel figyelünk. A fa nem attól lesz az enyém, hogy a kertemben van, hanem attól, hogy reggelente rápillantok. Hogy észreveszem a változásait. Hogy gyászolom, ha eltűnik.

A szomszéd fáját nagyon sajnálom. Tudom, nem az én döntésem volt, és talán semmit sem tehettem volna, de ettől még fáj. Az ember mindig keresi, mit lehetett volna másként. Hogy lehetett volna csendben jelezni, tiltakozni, elültetni valami mást, vagy csak jobban figyelni.

De vajon tényleg a fa miatt szomorkodom? Vagy azért, mert megint elmúlt valami, ami állandónak tűnt? Mert az idő megint bizonyította, hogy nála van a nagyobb fűrész.

Lehet, hogy ez rólam szól. Az elvesztésről, a gyerekkorról, a tehetetlenségről. És igen, titokban most is várom azt a fura, mesebeli milliárdost, aki helikopterrel érkezik, és azt mondja: „Átültetem. Nem hagyjuk itt meghalni.” De nem jött és azóta kicsit üresebb minden az ablakon túl.