Egy kérdés, amit utálok

Nemrég megint megkérdezték tőlem, miért nem eszem húst. Nem agresszíven, nem rosszindulatúan, csak úgy, ahogy szokás. Fej oldalra billen, szem kissé összehúzódik, és jön a kérdés, amit már kívülről fújok: „És miért lettél vega?”

Nehéz rá válaszolni, mert akinek ez kérdés, annak a válasz sokszor nem válasz. Mert a mögötte lévő világkép annyira távol áll attól, amit megszoktunk, hogy szinte sértésnek érződik. Mert ilyenkor mintha a puszta létezésem is kommentár lenne mások tányérjához. Pedig nem vagyok sem ideológia rabja, sem próféta, sem tökéletes ember. Nem követek szektát, nem lobogtatom a zászlót. Egyszerűen csak egy nap rájöttem, hogy amit természetesnek tanítottak, az valójában egyáltalán nem biztos hogy az. Hogy amit megszoktam, az nem biztos, hogy helyes. Ez az írás nem válasz. Nem felmentés. Nem vád. Inkább egy őszinte próbálkozás arra, hogy elmondjam: nem az vagyok, akinek néha gondolnak. 

Szóval miért lettem vegetáriánus? Nem az íze miatt. Nem a kalóriák, meg nem a Greenpeace miatt. Nem is a fűszerek vagy a tofu iránti rajongás hajtott. Volt egy pont, amikor szembenéztem azzal, hogy amit eszem, az valaki. Nem valami. Nem „hús”. Nem „csirkecomb”, „tarja” vagy „sertéspörkölt”. Hanem egy élőlény. Egy lény, aki félt, akit anya szült, aki futott volna, ha hagyják, aki játszott volna, ha nem láncra verik. Aki rám nézne, ha még volna mivel. Nem volt nagy reveláció, nem volt villámcsapás. Egy videó volt csak. Egy vágóhídi videó, szemcsés kép, tompa hangok. Egy kisbika állt ott. A szeme. Az a nézés. Az a nézés, amiben nincs se szó, se kérdés – csak az a valami, amitől az ember leül, leteszi a villát, és hirtelen semmi sem jóízű többé.

Nem akartam én megváltani a világot. Csak nem akartam tovább hazudni magamnak. Hogy ez normális. Hogy ez rendben van. Hogy „így működik a világ”. Hogy „ezt esszük, mert így szoktuk”. Mert mi is történik valójában? Azt mondják, az ember intelligens. Hát akkor nézzük csak meg, mire megy vele. Hogy képes érzékelni a szenvedést, de mivel a gyomra kényelmesebb, inkább kikapcsolja az agyát. Hogy tudja, hogy a virsli valaha röfögött, hogy a szalonna üvöltött, amikor leforrázták, de ő úgy csinál, mintha ez csak egy fehér tálcás termék lenne a hűtőpultból. 

És akkor én vagyok a hülye, mert nem akarok ebben részt venni? Mert azt mondom: ha van választásom, miért ne választanám azt, ami nem jár kínnal, halállal, tagadással, elfojtással, szőnyeg alá söpréssel? Hogy nem egy boldog tehén mosolygott rád a tejfölös vödörről. Hogy nem a csirke „adta az életét” – elvették tőle, mert te gyorsan be akartál kapni valamit az ebédszünetben.

Nem vagyok jobb nálad. Én is ott voltam. Én is megettem, én is lapoztam, én is „nem akartam tudni róla”. De aztán láttam. És nem tudtam nem látni. És te sem fogsz tudni, ha egyszer igazán szembenézel vele. A manipuláció nem a filmekben történik, nem a sötét kormányfolyosókon, és nem is csak a reklámügynökségek titkos brainstormingjain. A manipuláció ott van a reggelidben, a mesékben, a boltban, a suliban. Ott kezdődik, hogy a malac a rajzfilmekben rózsaszín és boldog, a tehénnek virág van a hajában, a csirke meg egyenesen táncol. Mindenki mosolyog, mindenki örül, mintha a vágóhíd lenne a Disneyland.

Aztán jön a mese: „az állatok a mi hasznunkra vannak”. Mint egy csavarhúzó. Mint egy konzervnyitó. Mintha a föld nem lenne senkié, csak a miénk. Mintha az érzés, a fájdalom, az élet, a félelem – mind nem számítana, ha nem emberi arc tartozik hozzá. És mi szépen el is hisszük. Kiskorunktól kezdve. Tanult viselkedés. Ezt hívják így. Hogy akkor tapsolsz, amikor tapsolni kell, akkor nevetsz, amikor mások is nevetnek, és akkor vágsz bele a rántott húsba, amikor azt mondják, hogy most ebédidő van. Hogy ne gondolkodj. Hogy ne kérdezz. Hogy ne kapcsolj össze dolgokat. Mert ha elkezdenél gondolkodni – baj lenne. Akkor jönne a bűntudat. A disszonancia. Az, hogy: „úristen, én ezt tettem?” Úgyhogy inkább becsapnak.

Először aranyosra rajzolják. Aztán becsomagolják. A boltban nincs vér. Nincs sikítás. Csak celofán. Letisztítva, lecsomagolva, elnevezve: „filé”, „steak”, „felvágott”. Semmi, ami emlékeztetne arra, hogy valaki egyáltalán élt. Semmi, ami miatt meg kellene állnod egy pillanatra, hogy belegondolj, mit tartasz a kezedben. Ez az ipari tudatlanság. A társadalmilag jóváhagyott vakság. És működik. Mert ha elégszer hallod, hogy ez így van rendben – akkor elhiszed. Ha mindenki ezt csinálja, akkor még kérdezni is fura lesz. Akkor már te leszel a furcsa, ha nem eszed meg. Akkor majd rád mondják, hogy túl érzékeny vagy, túl radikális, túl „szélsőséges”. Pedig csak arról van szó, hogy már nem vagy hajlandó elfordítani a fejedet.

Sokan azzal próbálnak kisétálni a felelősség ajtaján, hogy azt mondják: „ez a természet rendje”. Az oroszlán is megeszi a gazellát. A kígyó is lenyeli a békát. A szenvedés természetes. Az erősebb legyőzi a gyengébbet. A gyengébbet ki lehet használni. Mert ilyen a világ. Mindig is ilyen volt. Tényleg? Ez az érv nem új. Ez az érv már szerepelt a történelemben. Amikor rabszolgaság volt, azt mondták: „a feketék alacsonyabb rendűek, ez a természet rendje”. Amikor nők nem szavazhattak, azt mondták: „a nő érzelmes, nem alkalmas döntésekre – ez természetes”. Amikor embereket gyilkoltak meg származásuk miatt, azt mondták: „ők mások – velük ezt lehet. Ilyen a világ.” Holokauszt, gyarmatosítás, népirtás – mind meg lett magyarázva „természetes” logikával.

A legkegyetlenebb igazságtalanságok mindig akkor történnek, amikor a többség elhiszi, hogy a kegyetlenség „rendben van”, mert a kultúra, a vallás, a gazdaság, a „józan ész” azt mondja. A többség, aki nem rossz ember – csak megszokta. Csak úgy nőtt fel. Csak nem kérdezett. Mert kényelmesebb volt nem kérdezni. Ez a legveszélyesebb erő a világon: a megszokott szenvedés. Amikor nem látod meg benne az áldozatot, csak a rendszert. Amikor nem érzed, hogy fáj, csak azt, hogy „ez van”. Amikor az emberek képesek úgy enni, dolgozni, nevetni, hogy közben egy másik lényt bezárnak, levágnak, eltüntetnek – csak mert „így szoktuk”.

Ami „természetes”, az nem mindig helyes. A villám is természetes, de mégis feltaláltuk a villámhárítót. A betegség is természetes – mégis gyógyítani próbáljuk. A halál is természetes – de nem gyilkolunk, hogy előrébb hozzuk.

A természet nem erkölcsi útmutató. A természet semleges. Mi vagyunk azok, akik döntünk: visszatükröződünk benne, vagy túlhaladjuk önmagunkat. Embernek lenni nem azt jelenti, hogy igazoljuk az erősebb jogát. Hanem hogy meglátjuk a gyengébben önmagunkat. A reszketést. A kérdést a szemében. A ki nem mondott: „miért?” És ez már nem csak az állatokról szól. Ez arról szól, hogy hogyan vagyunk egymással. Hogy ki fölött hunyunk szemet, ha kényelmesebb. Hogy kinek a fájdalmát hisszük el – és kinek nem. Azt hisszük, különbség van. Hogy más, amikor valaki egy embert néz le – és más, amikor egy állatot nem vesz emberszámba. Pedig a mechanizmus pontosan ugyanaz. Az a mondat: „Ők nem olyanok, mint mi.” Így kezdődik minden.

Így kezdődik a kirekesztés, a háború, a nemi erőszak, a rasszizmus, a családon belüli erőszak – és ugyanígy kezdődik a vágóhíd is. A különbség csak annyi: kinek a bőrébe nem tudjuk beleképzelni magunkat. Nem az állat a „néma” – mi nem hallgatjuk meg.  Nem ő a „primitív” – mi vagyunk azok, akik nem kérdezünk. Hogy mit érez. Mit lát. Mennyit ért abból, ami vele történik. Mert ha elismernénk: hogy fél, hogy emlékezik, hogy kötődik, hogy szenved – akkor már nem tudnánk ugyanazzal a kényelmes közönnyel leharapni a lábszárát mustárral. És hogy ne kelljen ezt érezni, jön a racionalizálás. Ugyanaz, amit emberekre is alkalmazunk, ha bántani akarjuk őket „Ők nem éreznek úgy, mint mi.” „Nem értik, mi történik.” „Erre születtek.” „Ez a dolguk.” „Ez nem is szenvedés, csak reflex.” Hallottad már ezeket? Nem csak állatokra mondják. Mondták már nőkre, gyerekekre, melegekre, más bőrszínűekre, más nyelvet beszélőkre, másként gondolkodókra. Aki más, az hamarabb lesz „tárgy”, mint társ. És a rendszer, ami ezt megtanítja – nem a természet. Nem az evolúció. Hanem mi. Mi tanítjuk egymást szemellenzőre. Megtanuljuk nem látni. Nem érezni. Megtanuljuk, hogy az érzékenység „hiszti”, az empátia „gyengeség”, a törődés „fölösleges”. Megtanuljuk, hogy a világ kemény – hát nekünk is annak kell lennünk. De mi lenne, ha ez a világ pont azért kemény, mert mindenki azt hiszi, annak kell lennie?

Miért nem vagyunk érzékenyek? Nem azért, mert nem születtünk annak. Egy kisgyerek sír, ha fáj a másiknak. Megöleli a plüssállatát, és sírva kérdezi: „Ugye nem bántották?” Egy kisgyerek tudja, hogy a szenvedés rossz. Hogy az élet törékeny. Hogy az, aki fél, azt védeni kell. De ez veszélyes tudás. Mert ha ezt érezzük, akkor nem tudunk többé vakon engedelmeskedni. Akkor nem leszünk jó fogyasztók, jó katonák, jó alattvalók. Ezért kinevelik belőlünk. Szépen, módszeresen, intézményesen. Megtanítják, hogy a hús természetes. Hogy az állat buta. Hogy a gyereknek nem szabad sírni. Hogy a felnőtt legyen kemény. Hogy a világ így működik, ne okoskodj. Hogy a rendszer érted van – csak ne kérdezz. Csak fizess. Csak dolgozz. Csak hallgass. A rendszer nem a te javadat akarja, hanem a te energiádat. Az idődet, a munkádat, a pénzedet, az együttérzésed helyett a közönyt. Mert a közönyből nincs forradalom.

De aki érzékeny marad – vagy újra érzékennyé válik –, az veszélyes. Az nem vesz meg akármit. Nem hisz el akármit. Nem fordítja el a fejét akármitől. Az érzékenység: ellenállás. Az empátia: politikai tett. Az együttérzés: radikális döntés egy nem együttérző világban. Ezért próbálják kinevetni. Ezért nevezik „túlzónak”, „hisztinek”, „divatnak”, „naivitásnak”. Mert ha egyszer tényleg elkezdenél érezni, akkor nem tudnál ugyanúgy tovább élni. És ők ezt pontosan tudják.

Nem várom, hogy mindenki egyetértsen velem. Nem gondolom, hogy én jobban tudom. Hogy nálam lenne az igazság. Nem vagyok k***a okos, se szent, se felsőbbrendű és nem vagyok vegán Jézus. Csak elindultam egy úton. Egy ponton már nem tudtam úgy csinálni, mintha nem látnám. Mintha nem tudnám, mi van a tányéron, a polcon, a hírek mögött, a szavak mögött. És most próbálok kevésbé ártani. Nem megváltani a világot. Tudatosnak lenni – piszok nehéz. Mert minden ellenünk dolgozik. Mert a kényelem, az elvárás, a rutin, a megszokás, a hangos többség – mind azt mondja: „Ne bonyolítsd túl. Ne kérdezz. Ez így van rendben.” De nincs. És ezt tudom. A létezés maga is bűn néha. Fogyasztani, lélegezni, közlekedni – már az is nyomot hagy. Nem vagyok kész. Nem vagyok tökéletes. Csak egy ember vagyok, aki megpróbálja nem becsukni a szemét. Ez az írás nem vádirat. Nem másokról szól, hanem rólam és arról, amit megtanultam (eddig).