Illúziók bundáskenyérrel

Ma reggel bundáskenyeret reggeliztem. Az igazit: ropogós szélűt, puha belsejűt, amitől kicsit bűntudatom lett, mert már megint nem a görög joghurtot választottam chia maggal, hanem a gyerekkor ízét. És ahogy ültem ott a pirított nosztalgiával, egyszer csak beugrott: „Bundáskenyér. Olaj. Illúziók.” Nem a saját gondolataim voltak – Richard Bach suttogott a reggeli gőzéből.

Egy könyv, amit évtizedekkel ezelőtt olvastam, de időnként újra előkerül. Pontosabban előugrik. Nem is kell levenni a polcról, csak felvillan egy mondat, egy madár, egy repülő, vagy egy olajban sült vacak és máris ott vagyok újra az Illúziók világában. Ahol semmi sem biztos, kivéve talán azt, hogy a bundáskenyér még mindig működik.

Egyszer volt, hol nem volt – de főleg nem volt – egy világ, ahol a gravitáció csak akkor érvényes, ha elhiszed, a valóság addig létezik, amíg bele nem gondolsz, hogy lehet, hogy nincs is. A szerző könyve pontosan ebből a csúszós talajból épít függőhidat az örökkévalóság fölé, miközben repülőgépek, olajos kezek és madarak között filozofálunk az élet értelméről bundáskenyeret majszolva. Bach hősei – a karizmatikus Donald Shimoda és az eltévedt mesélő – olyan nyugodt természetességgel lebegnek a valóság és álom határán, mint amikor valaki a metrón azt mondja: „a világ egy hologram, csak a szeretet valódi”. Bármennyire is hajmeresztő ez a gondolat, valahol mégis rezonál. Vajon tényleg mi teremtjük a valóságot? Ha igen, miért teremtünk be nem fizetett csekkeket, dugóban álló autókat és tinédzsereket, akik szerint a könyv az egy tárgy, amivel a WiFi routert lehet alátámasztani?

És mégis, ott a remény. Az, hogy ha mindez illúzió, akkor szabadok vagyunk. Akkor bármire képesek lehetünk, ha elhisszük. Ha megtanulunk újra járni, mint gyerekkorunkban, mikor senki nem mondta, hogy lehetetlen. A könyv olyan, mint egy paradox pilótanapló és spirituális tréningfüzet, amiben a léleknek éppen annyit kell csavarozni, mint a repülőnek a levegőben. Mert hát mit is tanított ez a furcsa kis könyv, ami egyszerre regény, filozófiai és zsebből előrántott életvezetési tanácsadó? Például azt, hogy minden, amit látunk, érzünk, tapasztalunk – nos, az lehet, hogy nem is valódi. Csak illúzió. Egy mozi, amit a tudatunk vetít. Vagy ha úgy tetszik: egy álom, amiben épp most vagyunk statiszták. 

A történet egy allegóriával indul: a sodrásban élő kis lényekkel, akik közül az egyik elengedi magát, és „repülni” kezd. Ennyi. Ez a sztori egyébként is gyakran visszaköszön, amikor valaki a munkahelyéről kilépve önmegvalósítani indul, majd három hét múlva visszatér, mert nincs egészségbiztosítása. A szabadság vágya ugyanis nemcsak bátor, de költséges is.

Ekkor jön a repülőpilóta. Egy igazi mester–messiás figura, aki nem gyógyít leprát, csak gondolatokat. Nem kenyeret szaporít, hanem mondatokat, és nem vízen jár, hanem a levegőben, két szárny és egy kis motor segítségével. Minden mondatával úgy tesz, mintha már rég tudnánk, amit most épp olvasunk. És a legidegesítőbb? Hogy tényleg így van.

Majd jönnek a korlátok. Amik nem falak, hanem hiedelmek. Tanult korlátok. Olyan mondatok, amiket gyerekkorunk óta hallunk, és szép lassan betonból épülnek belénk: „ne ábrándozz”, „a repülés veszélyes”, „a bundáskenyér hizlal”. Az Illúziók nem kevesebbet állít, mint hogy ezek a mondatok – és az egész világ, amit köréjük húzunk – csak díszletek. Ha megkérdeznénk Donald Shimodát, azt mondaná: „nincs fal, amin nem lehet átlépni – csak gondolat, amit nem mersz elhagyni.”

Ekkor persze elbizonytalanodunk. Mint mikor rájössz, hogy a hűtőbe nézel ötpercenként, de nem vagy éhes, csak reméled, hogy közben megjelent benne valami új. Az életünkkel is ezt tesszük: járjuk körbe ugyanazokat a mintákat, vágyakat, félelmeket, de azt hisszük, valami változik. Mert néha becsúszik egy új íz – vagy egy újabb idézet arról, hogy „nincs olyan, hogy lehetetlen”.

A könyv egyik legmegrendítőbb és legvalóságosabb jelenete az, amikor a rádióműsorban betelefonálnak az emberek, és teljesen félreértik, amit hallanak. Ez ma is működik – csak most podcastnak hívják, és a komment szekcióban dől ki a félreértelmezés lavinája. A harag, az értetlenség, a „de én csak kérdeztem!” - típusú védekezés szinte örök. A valóság? Az egyéni projekt. Olyan, mint az ízlés, nincs két egyforma, és mégis mindenki azt hiszi, az övé a mérce.

És akkor jön a dráma. A lövés. A halál. A pillanat, amikor az olvasó megáll és azt kérdezi: „Miért? Hogyan?” Ahogy sokszor az életben is, amikor a történet kisiklik, és a mester eltűnik. Donald Shimoda meghal, mert valaki nem bírja elviselni, hogy ő nem a szabályok szerint él. Hogy szabad. Hogy repül. Ez a könyv legsötétebb pontja, mégis az egyik legigazibb. Mert a szabadság mindig zavart kelt a rendszerben. 

A könyv körkörösen záródik. A kezdő mese visszatér, és velünk marad: hiszen mindannyian sodródunk valamivel – és a kérdés mindig az, mikor merünk elengedni. Mikor szállunk fel a saját gondolataink fölé – és mikor kezdjük el végre elfogadni, hogy talán minden úgy jó, ahogy van. Vagy nem. De legalább ettünk egy jó bundáskenyeret.