Jól tartom magam

Tizenhat év telt el azóta, hogy együtt végeztünk. Akkor még minden közös volt. A vizsgaidőszak stressze, a hajnalig tartó beszélgetések, amikor még hittük, hogy az élet végtelen lehetőségek sora, csak ki kell választani egyet. Ültünk egymás mellett, jegyzetet cseréltünk, néha ruhát is. Ismertük egymás humorát, sebhelyeit, szerelmeit, szokásait. Együtt nőttünk, formálódtunk, volt egy idő, amikor minden fontos dologról tudtunk egymás életében.

Azóta se kép, se hang. Aztán egyik nap meglátod őt a HÉV-en. Vagy egy boltban, vagy az utcán. Ismerős mozdulat, egy pillanatra ismeretlen arc. Kell pár másodperc, míg az agyad összerakja a kirakóst: megváltozott vonások, más haj, más tartás, de ott van mögötte a régi. Az ismerős.

Jön a mosoly. Az igazi. Nem az, amit idegeneknek tartogat az ember, hanem az, ami kinyílik belülről, mint egy régi szekrény rejtett fiókja. Jön az öröm és az első megszólítás: kicsit esetlenül, tétován, mintha próbálnál egy régi nyelven újra beszélni.

Aztán elhangzik a mondat:

– Jól tartod magad.

Hát kösz. Ez a világ legkedvesebb „öregszel, de nem tragikusan” megfogalmazása. Olyasmi, mintha azt mondanák egy régi kanapéra, hogy „még egész jól néz ki, főleg ha letakarod egy pléddel.” Tudom én, mit jelent. Hogy már nem vagyok húsz, se harminc. Hogy nem én vagyok az, aki után ma megfordulnak az utcán, mert egy friss húszéves mindig izgalmasabb. Ebben a mondatban minden benne van. Hogy megöregedtél. Még egyben vagy. Jól vagy. Egészen jól. A „jól tartod magad” egyenlő egy bókkal, egy kis lesajnálással, egy vállveregetéssel és egy halvány döbbenettel, hogy eltelt tizenhat év.

Tudom, hogy nem bántani akart. Vagyis nem igazán. Csak fura. Mert a bőröm már nem olyan feszes, a kontúrok kicsit lágyultak, de belül még mindig én vagyok. Az a lány, aki ott ült vele a büfében vizsga előtt, aki megszámolta, hány kávét ivott meg egy félév alatt, aki néha túl sokat beszélt, és aki akkor is magát védte, ha nem támadta senki.

És akkor megindul a rohanás: „mi lett veled?”, „mivel foglalkozol most?”, „férjhez mentél?”, „még mindig szeretsz utazni?”. Hogyan mesélsz el tizenhat évet tíz perc alatt? Nem lehet. Csak pár mondat fér bele. Egy-egy életvillanás. Egy-egy arcra írt történet, amit nem mondasz ki, de olvasol benne.

Ahogy elváltunk, azon gondolkodtam: lehet, hogy megint eltelik tizenhat év. És legközelebb még több új vonást kell majd felismerni. De van, ami nem változik. A HÉV például negyven éve ugyanaz. Csak a kárpitot cserélték, meg talán kicsit jobban zötykölődik. Akár az élet. Sok minden változik és mégis, annyi minden marad.

Ahogy mi is változunk, alakulunk, idővel szelídülünk vagy keményedünk, mégis van bennünk valami, ami állandó. Egy jellegzetes gesztus. Egy mozdulat. Egy tekintet, amit messziről kiszúr az, aki valaha ismert. És amikor felismerjük egymást, ott van benne az öröm. Nem a nagy, világmegváltó, hanem az apró, nosztalgikus fajta. Az ismerős zavar, ami nem is zavar igazán. Mert nem ismeretlen. Csak egy kicsit régi és éppen ettől olyan jó. Mint az a mondat, amit odavetnek az embernek: "Jól tartod magad." ami annyit jelent: már látszik, hogy nem vagy húsz, de egész jól viseled. Kicsit szúr, de végül is igaz. És nincs harag.