Második benyomás

Tizenkét éve azt kérdeztem: „megéri-e hinni az első benyomásnak?” – így született meg Az első benyomás csapdái. Akkoriban még romantikusan hittem abban, hogy ha sokáig nézem az embereket, előbb-utóbb lefejthető róluk a máz. Megérthetőek lesznek. Vagy legalább sejthetőek. Hogy a megfigyelés majd megértést szül. Hát, nos…

A világ azóta változott. Én is. A megfigyelés maradt. Csak épp mást látok.

Régen arra voltam kíváncsi, milyenek az emberek valójában. Ma már gyakrabban az a kérdés motoszkál bennem: vannak-e még „valójában”? Vagy mindenki csak valami kimerült, összetákolt verzióját cipeli magával? Vannak még emberszerű emberek, vagy csak túlélők járnak-kelnek, bezárva, fásultan köszönve?

Régen elég volt egy kellemes hang, egy szemvillanás és máris működött bennem a kíváncsiság. Ma viszont legtöbbször nem hogy szemvillanás nincs, de szemkontaktus sem.

És azt mondjuk: „majd nyaralás után jobb lesz”, „csak ezt a hetet bírjam ki”, „mostanában mindenki ilyen”. Nem! Mostanában nem „ilyen” mindenki – csak elfáradtunk, kiégtünk, eltompultunk, mint egy túl sokszor mosott törölköző. Mert valamikor szerettünk volna finomak lenni, jók lenni, figyelmesek lenni… csak közben szinte mindenki túl sokszor lett hülyének nézve, kihasználva, vagy egyszerűen csak félreértve.

Pedig én még mindig nézem az embereket. Az utcán, a metrón, a rendelőben, a boltban. És keresem bennük az embert. Tudod, azt a valakit, akiben ott van a történet. A hétfői szorongás. A pénteki felszabadulás. A kamaszkori komplexus. Az elszalasztott szerelem. A kisgyerek, aki még mindig ott kukucskál a szemük mögött.

Nézem a pékségben az előttem állókat. Az asszonyt, aki három zsömlét kér, de ötször elnézést kér közben. A férfit, aki kockás inget visel és úgy néz a pultos lányra, mintha titokban már hónapok óta együtt lennének, csak épp azt nem meri megkérdezni, hogy eljönne-e vele valamikor randira. A kamasz srácot, aki már messziről fújja, hol áll a bankkártya-leolvasó, de a „köszönöm” szót még ízlelgetnie kell. És közben magamat is nézem. Vajon engem is néz valaki?

Még mindig hiszek abban, hogy minden ember egy regény. Csak épp manapság sokan nem hajlandók kinyitni a borítót. Inkább csak a címlapot villantják: „nézd, milyen boldog vagyok!”, „nézd, milyen sikeres vagyok!”, „nézd, milyen stílusos vagyok!”. De mi van belül?

Még mindig hiszek abban, hogy nem a ruha teszi az embert. De őszintén? Néha jó lenne, ha legalább a ruha elárulna valamit. Egy valódi részletet. Egy repedést. Egy bohókás mintát. Egy szakadásnyi őszinteséget. Valamit, ami azt üzeni: hé, én is ember vagyok! Nem szerep. Nem kirakat.

Valamikor régen azt írtam: sok arcunk van. Ma már azt mondom: néha túl sok és néha meg túl kevés. Mert ha minden helyzethez külön arcot gyártunk, előbb-utóbb elfelejtjük, melyik volt az eredeti. És akkor tényleg már csak a ruha marad. De ha egyszer, egy reggelen, valaki végre nem veszi fel azt az egyformaságba simuló kabátot, hanem csak kijön a kapun, úgy, ahogy van – lehet, hogy pont akkor lesz a legemberibb. Mert akkor nem a ruha teszi, hanem a bátorság.