Mit jelent az, hogy ízlés – régen és most?

Régen, az „ízlés” nem azt jelentette, hogy szereted-e a málnás jégkrémet vagy inkább a pisztáciásat. Hanem egyfajta műveltségi szűrő volt: jelezte, hogy kifinomult vagy-e, megvan-e benned az a titokzatos „valami”, amitől tudod, hogy egy Bach-fúga több, mint zenei háttér a fogorvosnál.

A felvilágosodás korában az ízlés a józan észhez és a harmóniához kapcsolódott. A szépérzék szinte erkölcsi dimenziót kapott – ha valaki giccses dolgokat szeretett, arról úgy gondolták, hogy valami nincs rendben vele... belül. Az aranymetszés például nemcsak a természetben volt divat, hanem a szobrok, festmények, épületek, még a versek is követték. A "jó ízlés" kvázi társadalmi belépőként is működött – volt benne egy elitizmus: aki érti és érzi, az „közénk tartozik”.

Ma az ízlés mint személyes preferencia és szubjektív választás. Most már nem (csak) Bach van, hanem Beyoncé is. És senki sem jön, hogy pálcával a kezedre csapjon, ha te a posztmodern vázát szebbnek tartod, mint egy 18. századi kínai porcelánt. A 20–21. században az ízlés relativizálódott. Mindenkinek lehet sajátja, és ez rendben is van. A "szép" már nem objektív fogalom, hanem személyes élmény. Ami neked csodás, az másnak lehet „nem nagy szám”.

Az internet korában az ízlés már algoritmusok által ajánlott playlist, nem pedig az Akadémia arany szabályai szerint összeállított kánon. Vagyis már nem (csak) tanítják az ízlést, hanem alakítod magadnak. (Sőt, néha a YouTube alakítja helyetted.)

Ki mondja meg, mi a szép?
Régen: A filozófusok, esztéták, elit.
Most: Te, a haverod, meg az Instagram.

Lehet-e vitatkozni ízlésről?
Régen: Persze! És még meg is sértődtek!
Most: Nekem bejön. Neked nem? Hát oké, peace.

Van-e egyetemes jó ízlés?
Régen: Hogyne, arány, rend, harmónia!
Most: Hát... van, akinek a rózsaszín flamingó is az.

Mire jó az ízlés?
Régen: Megmutatni, hogy milyen ember vagy.
Most: Megmutatni, hogy milyen playlisted van.

Miért vált problematikussá az „ízlés” fogalma a modern korban? Mert jött Kant. Aki nem bírta ki, hogy ne gondolja túl a szép dolgokat is. De komolyan a modern kor problémái akkor kezdődtek, amikor az emberek már nem csak élvezték a művészetet, hanem meg akarták magyarázni, hogy miért tetszik nekik. És itt kezdődött az ízlés filozófiai vesszőfutása. Kant azt mondta, hogy ha azt mondod: „Ez szép”, akkor valójában azt várod el, hogy más is így gondolja. Az ízlés tehát nem csak személyes ügy, hanem társadalmi ítélet – egyfajta kísérlet a közös emberi tapasztalatra. De közben azt is mondta, hogy az ízlés nem tanítható, csak csiszolható. Ráadásul ott az antinómia: egyszerre személyes és univerzális. Mint amikor biztos vagy benne, hogy ez a legjobb csoki, de azért rákérdezel: „Szerinted is, ugye?”

Hegel jött, és megmondta, hogy az egész „jó ízlés” dolog kicsit felszínes. Szerinte a mély értelmet kell keresni, nem csak a kellemes látványt. Az ízlés szerinte megáll a „szép a szép” szintjén – de a világ nem ilyen egyszerű. 

A 19. században jöttek az új irányzatok, az ész helyett az érzés. Itt belép a képbe az irracionalizmus: nem kell mindent megmagyarázni, amit érzek. És a pozitivizmus: minden csak biológia, pszichológia, reflex – az ízlés is. Grant Allen például azt mondta: ha jó a szem–agy kapcsolatod, és nem vagy túl bunkó, lehet jó ízlésed. Ez ennyire egyszerű (szerinte).

Nietzsche: „Az ízlés? Az egyéniséged tükre”. Ő egyenesen azt mondta, hogy minden ízlésítélet önkifejezés. Vagyis nem az a kérdés, hogy „mi a szép?”, hanem: „Ki vagy te?” Innen már csak egy lépés, hogy a művészet és az ízlés szétessen egyéni világokra, és megjelenjen a „nekem ez jön be” kultúrája.

És mi lett a vége?

Az ízlés elvesztette azt a régi, szép, közös nevezőjét. Már nincs egy nagy szép, amit mindannyian körberajongunk. Van helyette: posztmodern dekonstrukció, TikTok algoritmus, Spotify zenei spektrumod, és egyre több fura szobor köztereken, amikre mindenki azt mondja: „Hát... érdekes.”

A 20. század nem finomkodott. Megjelent a rádió, a mozi, a tévé, aztán jött az internet, és vele együtt a végtelen lehetőség, hogy mindenki hozzáférjen mindenhez. Az ízlés ekkor már nem egyfajta kulturális tagsági igazolvány volt, hanem olyan lett, mint egy TikTok-for-you-feed: végtelen, szubjektív, algoritmus-alapú és nagyon zajos.

Korábban voltak nagy, átfogó stílusok: barokk, klasszicizmus, romantika. A 20. században viszont már minden mozgalommá vált: dadaizmus, szürrealizmus, punk, konceptuális művészet. Olyan lett az egész, mint egy soha véget nem érő fesztivál, ahol mindenki saját sátorban tolja a saját műfaját. A radikális irányzatok (fessük le a világot négyzetekkel, csináljunk zenét fúróval, táncoljunk feketében egy ventilátor előtt) elsőre botrányosak voltak. De végül ezek is beépültek a kultúrába. Lázadás helyett inkább lett belőlük egyfajta menő furcsaság.

A tömegkultúra mindig a magaskultúrához képest értelmezhető. A régi világban, ha valaki azt mondta, „én Mozartot hallgatok”, az presztízs volt. Ma ez inkább egy playlist a YouTube-on, amit aztán egy kattintással Dua Lipa követ. A határok elmosódtak, és jöttek a „köztes zónák”: filmzenék, art-pop, designer cipők.

Nincs már egyféle jó ízlés. Van helyette: alter, retró, neobarokk, techno, slow living, vintage, brutalizmus, cottagecore, és még ki tudja, mi. Az ízlés nem eltűnt, hanem szétszóródott és sok kis világban él tovább. És bár ma már senki nem kérdezi meg, hogy „de ez most valóban szép?”, azért mindenki nagyon határozottan érzi, hogy mi jön be neki.

Az ízlés ma nem szabályrendszer, hanem identitás. Azt mutatja, ki vagy, mit választasz, mivel rezegsz együtt. Lehet benne humor, nosztalgia, lázadás, sznobéria vagy épp totális káosz. De egy biztos: az ízlésed ma te magad vagy. És nincs hozzá kézikönyv, de van egy Spotify accountod és egy YouTube history-d, ami sokkal többet árul el rólad, mint a horoszkópod.

Szóval miközben Kant, Hegel, Nietzsche vitatkoznak a fejemben, ott motoszkál a kérdés: és én hol vagyok ebben az egész ízlésmizériában? Mit jelent az, hogy nekem van ízlésem – és mi történik, amikor nem érzem?

Én az a generáció vagyok, aki walkmannel nőtt fel, a kazetták zajával, aztán jött a discman, majd az mp3-lejátszó, és végül a fülhallgatós világ, ahol zene szól ébredéstől elalvásig. Olykor csak egy dal, természetesen tízszer egymás után. Vagy százszor. A 80-as, 90-es évek zenéje a véremben van, de mostanában egyre többet hallgatok klasszikust is. Nem a sznobizmus miatt. Inkább, mert van benne valami, ami helyre tesz.

Az otthon számomra nem négy fal meg egy szőnyeg, hanem egy érzéki kompozíció. Film egy borongós hétfő este – lehetőleg Almodóvar vagy Woody Allen, attól függően, hogy épp melankolikus vagy neurotikus vagyok. A közel-keleti konyha nálam nem egzotikum, hanem alap. A zene állandó társ. Parfümökből sokat vásárolok, édes-vaníliás-ámbrás illatokat keresek – hátha egyszer sikerül eltalálni azt az egyetlen illatot, ami tényleg „én vagyok”. Precizitás és mániákus rend miközben a fejem tele van szabálytalan gondolatokkal.

Olaszimádó vagyok. Nemcsak a tészták miatt, hanem a nyelv, a gesztusok, az elegancia, az időhöz való viszony miatt. Egy lassú ebéd egy eldugott trattoriában több tanulságot hordoz, mint bármelyik önsegítő könyv. Utazom, amikor csak lehet. Nem azért, hogy „pihenjek”, hanem hogy új nézőpontokat gyűjtsek.

Néha elbizonytalanodom. Van úgy, hogy semmi nem tűnik elég jónak. És van, hogy túl sok minden tetszik. Mintha elvesznék egy sokszínű kavalkádban, ahol az ízlés már nem iránytű, inkább kaleidoszkóp. De talán épp ez az ízlés lényege ma: nem ítélni, hanem rezonálni. Meghallani azt a dalt, amitől újra belül is történik valami. Ránézni egy tárgyra, és érezni, hogy az is én vagyok.