Szentlélek és anarchia

Van egy graffiti az Árpád híd budai hídfőjénél, amit a HÉV megállóból lehet látni, ha az ember épp felfelé néz. Évek óta ott van, mivel hétfőtől péntekig utazom arra, mindig megakad rajta a szemem:

 „Hazánk a föld, törvényünk a szabadság.” 

Tömör, egyszerű, de erős. Valami belső rezonanciát kelt bennem, holott nem tudom, ki fújta fel, mikor és miért. Talán éjjel, talán nappal, talán menekült előle az idő, vagy épp megállította egy pillanatra. Lehetett egy diák, egy kiábrándult punk, egy költői hajlamú bringás futár. Vagy csak egy unatkozó lázadó, aki akkor és ott úgy érezte: ez a mondat fontos. De valamiért úgy érzem, rám is vonatkozik. És minden alkalommal másképp értelmezem.

Az első olvasatban: anarchia. Igen, ez az. Nincs haza, nincs törvény, csak a Föld, csak a szabadság. Minden és mindenki egyforma, határok nem számítanak, állam nem kell, csak ember. Az anarchizmus itt nem a káoszt vagy törvénytelenséget jelenti, hanem az elutasítást: nemet mondani a merev, korlátozó struktúrákra, a manipulációra, a hatalmi visszaélésekre. Jelenti a szabadságvágyat, de egy olyan szabadságét, ami nem mások kárára, hanem a saját gondolkodás autonómiája révén születik meg. Persze, ez is egy -izmus. Ahogy szinte minden, ami valaha rendszerré, eszmévé vagy irányzattá lett.

De aztán jön a második olvasat: idealizmus. Szinte gyermeki. Hazánk a Föld, az egész, a kerek bolygó. A törvényünk pedig... a szabadság. Szép, de azért van benne valami ijesztő is. Mert ha mindenki szabad, ki tartja kordában a szörnyeket? És ha a Föld mindenki hazája, akkor senkié sem igazán? És mi van, ha a mondat nem igaz, csak szép? Egyszerre érzem végtelenül igaznak és naivnak.

Egyszer azt olvastam egy könyvben - már nem tudom melyikben, de megmaradt bennem -, hogy „minden izmus veszélyes”. Azóta sokszor eszembe jut ez a mondat, főleg amikor ideológiák kezdik eluralni a gondolkodást, a közbeszédet, a mindennapokat. És én - teljesen tudatosan - próbálok kívül maradni mindegyikből. Mert az izmusok beszippanthatnak. A nacionalizmus harcosan kizár, a globalizmus simán beolvaszt. A liberalizmus lobogtatja a zászlót, a konzervativizmus visszanyúl egy „sosemvolt aranykorba”. De valahogy egyik sem mondja azt, hogy „gondolkodj”. Csak azt: „tarts velünk”. Köszönöm, nem.

A furcsa az, hogy közben vannak „izmusok”, amikhez mégis vonzódom. Ott van például a szürrealizmus. A művészet más tészta. Ott az „izmus” nem köt, hanem nyit. Nem akar egyformává tenni, hanem új nézőpontot kínál. Talán mert ott nincs hatalom. Csak látásmód.

Aztán meg ránézek a valóságra.

Nem tudom, más kiszúrta-e ezt a graffitit. Lehet, csak én szoktam rajta elgondolkodni, amikor utazom a HÉV-en. Lehet, hogy ez az egész nekem lett odafújva. Egy kis filozófiai „cetli” amiről eszembe jut, hogy az ember mindig izmusokban keresi a válaszokat, de végül mindig önmagát kellene kérdeznie.

És épp itt van a csapda. Az izmusok veszélye. A címkézés, az egyirányúsítás, a „mi vagy ők” logikája. Mert ahogy az anarchizmusból lehet destruktív rombolás, úgy a nacionalizmusból gyűlölet, a globalizmusból egyenarcúsítás, a kapitalizmusból kizsákmányolás, a kommunizmusból elnyomás. Nincs „tiszta” izmus - mind elméletileg izgalmas lehet, de amikor emberek gyakorolják, deformálódik. Rendszer lesz belőle, szabály, és végül valaki biztosan kívül reked. Ezért nehéz ezekkel az eszmékkel azonosulni, mert az ember valójában nem egy elmélet, hanem tapasztalat. Keverék. Belső párbeszéd. Néha szabadelvű, máskor óvatos. Néha harcos, máskor közömbös. Egyik reggel anarchista, este konzervatív. És ez nem álság, hanem élő emberi természet.

Én például szeretem a szürrealizmust, de a politikai izmusokban valami mindig nyomaszt. Talán mert túl sokszor láttam, hogyan fojtják meg a gondolkodást.

A híd oldalán a graffiti viszont ott van. Egyetlen mondat, amiben nincs párt, nincs zászló, nincs konkrét program. Csak egy vágy: hogy a föld legyen az otthonunk, és a szabadság a törvényünk. Hogy ez anarchizmus-e? Talán. Hogy utópia-e? Valószínű. De valahogy mégis jobban hangzik, mint bármelyik kiáltvány. És ha már izmus: a gondolkodás, a figyelem, a függetlenség nem egy eszme, hanem egy életforma. Amit nem lehet felcímkézni, csak élni.

Az egykori Árpád híd HÉV-megálló már jó ideje Szentlélek tér néven fut. A névváltozás hivatalos, az utastájékoztató bemondja, a térképeken is szerepel. De ha felnézek a budai hídfőre a felirat nem változott. Mintha azt üzenné: a rendszerek jönnek-mennek, a nevek cserélődnek, de a kérdés ugyanaz marad.

Mit nevezünk hazának? Mi a szabadság? És kié a törvény?