A DNS-em szerint...

Kiskoromban volt egy furcsa szokásom. Ha megláttam egy idegent, elképzeltem milyen lehet az anyukája. Van-e testvére. Milyen a nagynénije, az unokatestvére, a dédnagyapja. Aztán az ő családjukat is tovább gondoltam: ő kinek a kije? Kihez tartoznak? Mintha egy láthatatlan fonalat kezdenék kibogozni. És a végén mindig ugyanoda jutottam: hogy mindenki valakinek a valakije.

Innen nőtt ki a kérdés, amit mindenki feltesz magának valamikor: ki vagyok én valójában?

A gondolataim? Az érzéseim? A lelkem? A döntéseim? A családom története? A DNS-em? Honnan származom, és mi köt össze azokkal, akik előttem éltek?

Sokáig a családi legendák adták meg erre a választ. Nálunk is keringtek történetek. Ezek mesék voltak, amikben annyira hinni akartunk, mert magyarázatot adtak valamire, amit magunkban hordozunk.

Aztán jött a DNS-teszt. 2023 októberében kíváncsiságból megrendeltem. Nem kell hozzá labor, orvos vagy titkosügynök. Elég egy postai csomag és egy kis nyál. A dobozban találsz egy kis kémcsövet meg egy pálcikát. (Nem, nem fáj.) A dolgod: megdörzsölni vele a szájnyálkahártyádat, mint egy alapos fogmosás. Utána visszacsomagolod a leírás szerint és elküldöd Hollandiába vagy az USA-ba, attól függően melyik cégtől rendelted meg. Aztán vársz. Hetekig.

Amikor megcsináltam a tesztet, otthon rögtön vita kerekedett belőle. A családom szerint felelőtlenség volt:

„DNS-t? A legszemélyesebb adatod! Hogy adhattad oda egy cégnek, ráadásul még fizettél is érte?”

Ők adatbázist láttak, kontrollt, megfigyelést. Én viszont csak kíváncsiságot, egy játékos kísérletet, hogy megtudjak valamit magamról. És amikor vitatkoztunk, csak ennyit mondtam:

– Tudjátok, az utazásaim során többször estem át ujjlenyomat-ellenőrzésen, retina-szkennelésen. Egy DNS-mintát ma megszerezni gyerekjáték. Egyetlen elhajított rágó, vagy kávéspohár is elég. Aki akarja, úgyis megszerzi. Nem fogok félelemben élni. Nem a DNS teszt a veszélyes, hanem a naivitás, hogy azt hisszük, eddig titok volt bármi.

Egy hónap múlva megérkezett a DNS-tesztem eredménye, izgatottan néztem a színes kis etnikai térképet. Ír-skót és walesi, Skandináv, Balkán, Kelet-Európa. Jól hangzik. Turistaként máris összeállt a fejemben az álomútvonal. De valami furcsa volt. Mert ahogy néztem ezeket a zöldre, kékre és sárgára színezett régiókat, rájöttem: ezeket ma országoknak hívjuk, de azokban az évszázadokban, amikor az őseim éltek, ezek még nem voltak országok. Nem voltak nemzetek. Nem volt olyan, hogy „ír”, vagy „kelet-európai” úgy, ahogy ma gondoljuk. Hanem volt egy falu. Egy nyelvjárás. Egy vallás. Egy földesúr. Volt valami, amihez tartoztál - de nem zászlók, útlevelek és himnuszok szerint. És akkor leesett: amikor a DNS-teszt eredménye országokat mutat, az valójában a mi modern agyunknak készült fordítás. Egy térkép, amit a jelen vetít rá a múltra.

A lényeg az, hogy nem azt mutatta, amire számítottam. Nem azt, amit a családi mítoszokból gondoltam volna. És nem is a számok a fontosak - az maradjon az én titkom. Mégis, ott volt előttem feketén-fehéren, hideg adatokban, hogy „ki vagyok”. Furcsa volt látni. Egyrészt egyértelművé tette, hogy 100%-ban európai vagyok. Másrészt semmit sem mondott arról, hogy ki vagyok. Ezek az adatok nem tudtak választ adni arra, amit keresek. Nem mondták meg miért utálom a hideget, miért vágyom folyton meleg mediterrán vagy trópusi helyekre. Hol van ebben a skandináv? Vagy az ír-skót vonal? Nem magyarázták el, miért érzem idegennek a „kelet-európai” címkét. 

Nézegettem napokig. A legnagyobb felismerésem nem az eredményekben volt. Hanem abban, hogy az emberek mindig mozgásban voltak. Hogy a családi vérvonal nem egyenes, tiszta szál, hanem szövevényes háló. Talán nem is baj, hogy ennyire szövevényes. Talán épp attól vagyok, aki vagyok, hogy ennyi ellentmondás él bennem. Hogy egyszerre tudok lelkesedni a múltamért, miközben kritizálom, és hogy keresem az örökségem, de közben szabadságot követelnék tőle. 

De az én történetem – és a tiéd is – sokkal kuszább és mozgékonyabb. A DNS-em nem ismer országhatárokat. Az őseim nem álltak meg a határnál, és nem mutatták fel az okmányaikat. Csak mentek. Mert menniük kellett. Volt, akit behívtak, és nem jött haza. Volt, aki éjjel szökött el, egy kabátba rejtett családi fotóval. Volt, aki némán csomagolt, mert már nem lehetett tovább maradni. És olyan is, aki önként indult, mert hitt abban, hogy valahol máshol jobb lehet. Harcoltak - néha szó szerint, néha csak az idővel, az éhséggel, a fásultsággal. Elmenekültek, mert otthon már nem volt biztonságos. De elindultak a szerelem miatt is - egy levél miatt, egy ígéret miatt. Vagy éppen a gyász miatt, amikor már nem maradt senki, aki miatt maradni érdemes lett volna. Egyesek új életet akartak kezdeni. Mások csak egyetlen éjszakát túlélni. Azt képzelem, voltak közöttük, akik nevettek is útközben - talán a fáradtságtól, talán, mert még a legnagyobb veszteségben is lehet egy félmondat, ami megment. És voltak, akik csendben sírtak - nem hangosan, csak úgy, befelé. Fáradt, reménykedő, makacs emberek, akik nem tudták biztosan, hová tartanak - csak azt, hogy tovább kell menniük. Mert mindig van valami, ami továbbviszi az embert: egy kép a fejben, egy név, amit még ki szeretnénk mondani, vagy csak a remény, hogy valahol majd egyszer hazának érződik egy új hely is. Nem nemzetek voltak, hanem emberek. Nem határok, hanem döntések.

És így értettem meg, hogy nem a DNS adja meg a választ arra, ki vagyok. Nem is pusztán a családi történetek. Hanem az, ahogyan mindezt összerakom magamban: múltból, jelenből, vágyakból, félelmekből, döntésekből. Talán a legpontosabb, amit mondhatok: valaki rokona vagyok. És valakié majd leszek.  

A teszt óta már pontos számot is tudok: jelenleg 5462 emberrel van DNS egyezésem. Ők az unokatestvérek távoli ágon, a rejtélyes dédszülők leszármazottai, az ismeretlen „rokonok”, akikkel valószínűleg sosem fogok találkozni - de attól még valahol, valamikor összefonódtunk. És ilyenkor mindig eszembe jut az a kisgyerek, aki figyelt és elképzelte a pénztáros nagymamáját, a szomszéd bácsi fiát, meg a postásnéni unokaöccsét.

Lehet, hogy nem is tévedtem nagyot. Már akkor is tudtam valamit, amit csak később bizonyított be a tudomány. Mindenki valakinek a valakije. És én is.