Az a kabát még mindig hiányzik

„Még várom a jelet, ami átsegít a döntésen. Jönni fog, szokott.”

Ezt írtam évtizedekkel ezelőtt egy fiúnak, akivel egyszer hajnalig vitatkoztam a sorsról és a szabad akaratról. Ő a szabad akaratban hitt, én a sorsban. Azóta is azon gondolkodom, melyikünknek volt igaza.

– Vegyünk egy egyszerű példát – kezdtem. 

– Reggel azon gondolkodsz: busszal menj, vagy autóval. Mérlegeled a forgalmat, az időjárást, a parkolási esélyeket… végül úgy döntesz, busszal mész. Felszállsz, a sofőr figyelmetlen, baleset történik, és te maradandó sérülést szenvedsz. Ez most szabad akarat volt, hiszen te választottad a buszt – vagy sorsszerűség, hiszen a baleset nem rajtad múlt?

– Szabad akarat – felelte magabiztosan. – Ha az autó mellett döntök, akkor nem történik meg.

– De honnan tudod, hogy nem történik meg? – kérdeztem vissza. – Lehet, hogy autóval ugyanazon a kereszteződésen egy kamion sodor el. Vagy defektet kapsz. A döntésed csak a felszínen tűnik szabadnak, de a következmények felett nincs uralmad.

– Ez túl végletes. Mindent lehetne így relativizálni – próbált érvelni.

– Mert így is van – vágtam rá. – Az életed eseményeinek jó része nem rajtad múlik. A döntéseid csak egy előre kirakott pályán mozognak. Az, hogy aznap volt-e forgalom, hogy a buszsofőr kialudta-e magát, vagy hogy a kereszteződésnél volt-e egy figyelmetlen biciklis… mind a te döntéseden kívüli tényezők.

– De legalább dönthetek! – mondta.

– Igen – mosolyodtam el. 

Hosszan, egymás szavába vágva dobáltuk a példákat, mintha valami furcsa, filozófiai pingpongmeccset játszanánk. Ő bedobott egy helyzetet, én azonnal kontráztam, ő visszaütött, én csavartam rajta egyet. A vita csak ment és ment, mint egy rosszul beállított konyhai időzítő, amit senki nem állít meg. Közös nevezőre persze nem jutottunk. De azt hiszem, mindketten jól szórakoztunk - ő azért, mert biztos volt benne, hogy neki van igaza, én meg azért, mert biztos voltam benne hogy téved. A kézfogásnál persze mindketten úgy tettünk, mintha tiszteletben tartanánk a másik álláspontját. 

A vita nem csak a sorsról és a szabad akaratról szólt - közben titokban arról is, hogy ki tudja jobban meggyőzni a másikat. Mert valljuk be, a viták mögött mindig ott lapul három dolog: az igazságérzet, az ego és a kapcsolódás vágya.

Aki a szabad akarat mindenhatóságában hisz, annak a gondolkodásában ott lapul egy jó adag kontrollvágy. Talán nem is tudatosan, de ott van benne a vágy, hogy mindent kézben tartson, hogy a világ ne csináljon vele csak úgy akármit. Ez erőt adhat - de közben teher is. Mert ha minden rajtad múlik, akkor a siker a tiéd, de a kudarc is. És az ilyen ember ritkán mondja ki: „Ez nem rajtam múlt.”

Én inkább a sorsban hiszek, elfogadom, hogy vannak nálam nagyobb erők, és hogy néha az élet terel - akkor is, ha nem értem, miért. Ez nem ment fel a döntéseim következményei alól, de ad egyfajta békét: tudni, hogy nem minden rajtam áll vagy bukik.

Akkor azt gondoltam, hogy ez egy lezárt beszélgetés és minden úgy van jól, ahogy van. Évek múltán, valahányszor valami váratlanul történt, vagy egy apró esemény nagy változást indított el az életemben, újra és újra eszembe jutott az ominózus „kis csatározásunk”. 

Továbbra is biztos voltam benne, hogyha valamit nekem szán a sors, az meg fog találni. Aztán jött egy kabát, ami megtanított arra, hogy néha a sorsnál gyorsabbnak kell lenni…

Egy késő őszi délután volt. Az a fajta, amikor a város színe már kicsit kifakult, és a kirakatok fénye melegebbnek tűnik, mint amilyen valójában. Beléptem a boltba, és akkor megláttam. Egy karcsúsított, camel színű velúrkabát, a gallérján puha, sötétbarna medveszőr - ez még a húsevő korszakomból. Amiben biztos voltam, hogy nem megyek innen haza úgy, hogy ne próbáljam fel. A vállaimra került, és abban a pillanatban tudtam: rám öntötték. A tükörben csak néztem magam. Akarom. Másnap újra bementem. És harmadnap is. Napokig játszottam a „csak felpróbálom” játékot, mintha nem tudnám, hogy valójában döntést kellene hoznom. Napokon át visszajártam, újra és újra felvettem, de mindig visszaakasztottam. Túl drága volt (akkor).

Otthon hosszan győzködtem anyámat. Végül beadta a derekát, és adott rá pénzt. Másnap iskola után rohantam a boltba, de a vállfán már csak a hűlt helyét találtam. A kabátot elvitte valaki. Ő nem hezitált. Vagy volt pénze. Vagy mindkettő.

Ott álltam, és éreztem, hogy ez egy életre szóló lecke. Fogadalmat tettem magamban: soha többé nem kerülhetek ilyen helyzetbe. És betartottam. Onnantól kezdve mindent megvettem, ami megtetszett. Ruhák, könyvek, dísztárgyak. Egy egész házat megtöltő gyűjteményt halmoztam fel.

Ma már másképp van. Nincsenek ilyen rohamok. Egyszer majd talán azt is elmesélem, mi lendített ki abból az időszakból. Most ha megtetszik valami, várok pár napot. Ha még ott van, megveszem - hiszen akkor rám várt. Ha nincs ott, hát ennek így kellett lennie. És itt jön a csavar: ha ez így van, akkor ki is irányít? A sors? Én magam? Együtt alakítjuk? Vagy senki sem?

Évekkel ezelőtt - talán véletlenül, talán nem - a kezembe került Heller Ágnes: A véletlen értéke című könyve. Már a könyv első pár sora mellbe vágott:

„A véletlennek köszönhetem…”  és onnantól sorolja, milyen véletlenek alakították az életét. Majd jön a mondat, ami nálam azonnal bekerült a fejemben a „tízszer újraolvasandó” kategóriába:

„Ebből a véletlenből aztán sorsot teremtettem magamnak.”

És ott álltam a mondat fölött, mint aki egyszerre kapott pofont és simogatást.

Ez az, ami összekapcsolja a két végletet - a sorsot és a szabad akaratot. A véletlen odakerül az utamba, de hogy mit kezdek vele, az már rajtam múlik.

A könyv egyébként véletlenül került a kezembe. Vagyis… lehet, hogy nem. Lehet, hogy tudatosan nyúltam érte. Azt hiszem, Heller Ágnes mondata azért talált be ennyire, mert pontosan erről vitatkoztunk annak idején. Lehet, hogy a sors és a szabad akarat nem ellentétei egymásnak, hanem egymásból születnek. A véletlen az ajtó. A szabad akarat az, hogy belépsz-e rajta. A sors pedig az, ami bent vár.

Azóta sok minden változott, és talán pont annyi maradt ugyanúgy. A sors odatett, ahova kellett, én pedig hozzátettem, amit tudtam. És talán ez így is van rendjén. De azóta is kíváncsi vagyok, mit szólna Mr. Szabad akarat, ennyi év után, ha újra előhoznám a témát. Vajon még mindig hajnalig győzködne a szabad akaratról? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy amikor az élet odatesz elém egy véletlent, mindig eszembe jut.

Persze akadt még egy-két „jel”. 2022-ben például Viareggióban. Egy dizájner boltban megpillantottam egy különleges Frida Kahlo-mintás dzsekit. Kézzel festett, gyöngyökkel díszített, élénk színek, szabása pont olyan, mintha rám öntötték volna. Felpróbáltam. A tükörbe nézve azonnal tudtam: ez nem csak egy dzseki. Ez egy jel.

Aztán megszólalt az elmém: „Holnap is itt lesz.”

Elengedtem.

Két nappal később: Portofino. Egy másik város, azonos üzlet. És ott volt. A dzseki. Ugyanaz.

A sors, úgy tűnt, visszahozta nekem. Felpróbáltam újra. Még mindig tökéletes volt. Aztán jött a kis belső hang: „Ha tényleg neked szánták, úgyis megtalál.”

Megint elengedtem. Most már egészen határozottan. Mint aki tényleg tudja, mit csinál.

Aztán visszamentem Viareggióba. A dzseki még mindig ott volt. Nem is próbáltam fel. Csak néztem. Ő meg visszanézett. És mintha azt mondta volna:

„Komolyan, háromszor is megadtam az esélyt. Te most szórakozol velem?”

Nem vettem meg.
Fél év múlva írtam az üzletnek.
Természetesen egy darab sem maradt.
Azóta is gondolok rá.
Nem is a dzsekire.
Arra az érzésre, amikor valami megszólít, és te túl okos akarsz lenni hozzá. Szóval most már figyelek. Ha újra szembejön egy kabát, ami rám van öntve, nem próbálok erőt demonstrálni. Mert rájöttem: nem mindig erény az elengedés. Néha csak bénázás. És lehet, hogy a sors tényleg küldi a jeleket. Csak néha pont egy Frida Kahlo-dzseki formájában.

Még mindig várom a jelet, ami átsegít a döntésen. Jönni fog. Szokott.