Nem hordok már feketét

Kabát sorozatom második része következik. Az első a vágyott darabról szólt. Ez a mostani valójában egy időgép. A szekrény mélyéről előhúztam a régi fekete bőrdzsekimet. A cipzár kicsit akad, a bélés már puhára kopott, de az illata ugyanaz, mint húsz éve. Valami füst, valami édes parfüm. Mintha nem egy kabátot tartanék, hanem egy egész korszakot.

És már ott is voltam: 2005. A fekete bőrdzsekimben, ahogy beléptem a félhomályos kocsmába. Huszonhárom éves voltam, és úgy éreztem, minden este egy új történet kezdete. A falakon sötét, félig lepergett poszterek, ragadós padló, a kicsi asztalokon hamutartók túlcsordulva. A hely tele volt füsttel, azzal a régi, fanyar cigarettaszaggal, ami ma már szinte nosztalgiaillat. Az asztaloknál söröspoharak kongtak, valaki a sarokban harsányan nevetett. A DJ-pult mögött egy kopott CD-lejátszó pörgött a Violator albummal. Csipkebetétes felső, fekete szemceruza. A poharamban gin-tonic. Az emberek sötétben mosolyogtak egymásra. És én ott álltam, a dzsekiben, ami még újnak számított, feszes volt rajtam, és azt éreztem, hogy ez az én páncélom. Körülöttem az egyetemi barátaim. Fekete ruhákban, bőrdzsekikben, csipkebetétes felsőkben, hosszú csizmákban, szegecses övekkel vagy vastag karkötőkkel, kockás sállal. Az italok egyszerűek voltak: sör üvegből, bor kólával keverve, vagy vodkanarancs műanyag pohárban. A beszélgetések túl hangosak, mindig valaki a háttérben nevetett, és valaki máshol komolyan gesztikulált. A poharak felett filozofáltunk, vitáztunk, sztoriztunk, és persze ugratásokból sem volt hiány. Élveztem, hogy egyszerre vagyok benne a pillanatban és kicsit kívül is.  

Szilcsyvel ülünk egymással szemben. Néha elfelejtünk inni is, annyira belemerülünk a Depeche Mode-ba. 

– Figyelted, hogy a „Walking in My Shoes” szövegében mennyi rejtett vallási utalás van? - kérdezi Szilcsy, és én már előre mosolygok, mert tudom, hogy onnan indulva hajnalig el tudunk jutni bárhová. Az volt az az időszak, amikor még szinte bármeddig fent bírtam maradni.

Valószínűleg ismered a Violator albumot. Talán az „Enjoy the Silence”-t is. És azt is, hogy a Depeche Mode fekete-fehér fotókon, bőrszerkóban, komoly arccal pózol. Nekem nem csak egy zenekar volt. Nekem egy korszak. Ott volt a füstös koliszobában, ahol fekete ruhában ültünk Szilcsyvel egy asztalnál, és úgy elemeztük a dalszövegeiket, mintha azokban lenne a világ összes titka. Néha az volt az érzésem, hogy tényleg ott van. 

A fekete pólókhoz tartozik egy kis kitérő: Apám egyszer belépett a nappaliba, miközben az MTV-n ment egy klipjük. Fél szemmel a képernyőre nézett, majd rám, és csak annyit kérdezett: – Mi ez? – Aztán fejcsóválva kiment. Nekem akkor egy ez egy jel volt, hogy még több fekete ruhát vegyek.

A DM nekem nem komorságot jelentett. Hanem felszabadultságot. Barátokat. Éjszakai beszélgetéseket. Utazásokat, amikor a fülhallgatómban Dave Gahan énekelt, és hirtelen minden helyszínnek lett egy saját filmzenéje. A zenéjük volt a ragasztó, ami összetartotta az életem akkori darabjait. Órákon keresztül beszélgettünk, chateltünk a Depeche Mode-ról. Számokról, dalszövegekről, arról, hogy egy-egy sor vajon mit jelenthet. Elemzésbe fulladt rajongás volt: mit üzen a zenéjük, miért pont úgy szól egy szintiszólam, mitől olyan sötét és mégis felemelő az egész. Kiveséztük Dave Gahan nőkhöz, zenéhez, élethez való hozzáállását is - mintha a személyes életfilozófiáján keresztül jobban megérthetnénk minden hangot, amit a zenekar kiadott magából. Nem tudtuk abbahagyni. Ahogy az egyik dal véget ért, már jött is a következő mondat: „Na, és a Policy of Truth…?” Ez nem csak zene volt nekünk. Ez nyelv, világnézet és titkos kézfogás egyszerre. Nevettünk. Ugrattuk egymást. És valahogy mindig szólt a DM - ha nem hangosan, akkor a fejünkben.

Reggel, mikor beértem az egyetem aulájába, Szilcsy a folyosó túloldalán állt, kezében a szokásos kávéspohárral. Nem szóltunk, csak összenéztünk. Az a mosoly volt, amit csak az ad, aki pontosan tudja: te is meghallgattad az új DM-albumot aznap reggel. Volt köztünk valami hangtalan összhang, egy közös frekvencia, amin ugyanaz a zenecsatorna futott. Mindketten „Depeche Mode rajongók” voltunk.

A kétezres évek közepén, huszonhárom évesen, felvettem életem első fekete bőrdzsekijét. Attól kezdve minden buliba, minden éjszakai sétára, minden hideg hajnalra velem tartott. Akkoriban az élet füstszagú volt. Szórakozóhelyek, ahol még lehetett rágyújtani, sűrű, kékes köd a reflektorok fényében, hangos zene, amely nem engedett gondolkodni, csak sodort. Gin-tonic mértékkel. Csipkebetétes fekete ruhák, hosszú, selymes haj. A barátaim is külön világok voltak: művészek, furcsa ötletekkel és színes életekkel. Órákig beszélgettünk, vitáztunk, nevettünk, mintha nem lenne holnap. A bőrdzseki mindent látott. A füstös kocsmákat, ahol egymás szavába vágva próbáltunk megfejteni mindent, a hajnalig tartó konyhaasztal-beszélgetéseket, a kihűlt kávét és az elcsúszott sminket. Évekig hordtam, és soha nem gondoltam arra, hogy egyszer majd a szekrényben fog porosodni.

Ma negyvenkét éves vagyok. Nem járok füstös helyekre, már nem is lehet rágyújtani. Nem mintha valaha cigiztem volna, de most már végre a többiek sem fullaszthatnak meg. Már nem hordok feketét, negyven felett már nem minden árnyalat áll úgy, ahogy huszonhárom évesen. Ha beülök valahova, az asztalon nem olcsó gin-tonic van, hanem például egy kézműves kávé mandulatejjel. A beszélgetések rövidebbek, a kapcsolódások óvatosabbak. A világ sterilebb lett - és talán én is. És őszintén? Ma már kedvem sem lenne beülni egy akkori törzshelyemre. Nem a sznobéria miatt - egyszerűen mások lettek a körülmények, és én is velük változtam. 

A világ körülöttem kicserélődött: a füstölgő helyeket felváltották a higiénikusnak látszó kávézók, a hajnali beszélgetéseket az előre egyeztetett vacsorák. A fekete ruhákat színes kabátok, a gin-tonicot matcha latte. De valami még mindig ugyanaz maradt. A Depeche Mode még mindig szól. Néha, ha egy régi szám felcsendül, ugyanazt az érzést hozza vissza, mint amikor először láttam azt a két bekarcolt betűt egy kocsmapad támláján: DM. Egy titkos kód.

A bőrdzseki még mindig ott lóg a szekrényemben. Már nem hordom, de nem tudok megválni tőle. Ha kinyitom a ruhásszekrény ajtaját, mintha egy időkapszulát nyitnék fel: látom a huszonhárom éves önmagam, fekete csipkében, hosszú hajjal, nevetve, füstön és zenén keresztül.

Szilcsy, biztos vagyok benne, hogy ma is hallgatod, ahogy én is. Ha ma visszagondolok, azt hiszem, ez volt az egyik legboldogabb időszakom.