Szentségtörések

A minap végigsétáltam egy papírboltban. Hegyekben álltak a színes füzetek, tolltartók, zsírkréták, iskolatáskák. A vásárlók lelkesen pakolták a kosarukba az új tanévre való készletet, én viszont már a látványtól összeszorult gyomorral álltam ott. Gyerekkoromban a szeptember sosem jelentett izgalmat vagy újrakezdést. Nekem a szeptember a szabadság végét jelentette: a monoton hétfői reggeleket, a kötelező ünnepségek fojtott rendjét, az elvárt komolyságot, amitől mindig idegennek éreztem magam. Minden őszben volt valami súly, ami rám nehezedett. És ebből a szorongó légkörből villan elő az első emlékem, amely kristálytisztán megmaradt: egy általános iskolai ünnepség.

Az iskolaudvaron mindenki egyforma ünneplőben, fehér blúz, sötét szoknya és nadrág, kis kék szalag a gallér alatt. A hangszóróból recsegve szól a „Gábor Áron rézágyúja”, az egész osztály kórusban énekel, a leghátsó sor viszont csak mímeli a szöveget. Köztük én is. Nem a lázadás vezérel, inkább valami furcsa belső kényszer, hogy ne pont úgy tegyek, ahogy elvárják.

Valaki mellettem halkan odaszól:

– Gyepes tégla nincs rajta?

Aztán jön a válasz, már alig bírjuk ki röhögés nélkül:

– Nem, az pont nincs. De fel van virágozva!

Onnantól végünk volt. A nevetés megállíthatatlan, az éneklés elmaradt.

Másnap már az igazgatói irodában álltunk, csendben, mint akik nem értik, mit vétettek.

„Méltatlan viselkedés nemzeti ünnepen.”

Igazgatói intő. A legszebb, bélyeggel, piros tintával. Pedig nem tettünk mást, csak nem tudtunk komoly arcot vágni egy kötelező pillanathoz. Anyámék persze kiakadtak. Nekem viszont már akkor is az volt az érzésem: valahogy zavar, ha valamit csak azért kell komolyan venni, mert úgy van előírva.

Gimnázium. A lázadás folytatódott - de nem nagy szavakban, csak apró, kamaszos poénokban. Az iskola épületét még Mária Terézia rendelete nyomán alapították, falai között évszázadok története keringett. Mi pedig találtunk egy rozsdás vörös csillagot egy régi raktár mélyéről - nem volt benne semmi ideológia. Nekünk csak egy nehéz vasdarab volt, amit maximum történelemórán lehetett volna mutogatni.

Valaki csak ennyit mondott:

– Rakjuk ki az ablakba. 

És mi, persze, kiraktuk. A tanári feletti ablakban lógott egész délelőtt, rozsdásan, pirosan és makacsul. Nem volt benne több egy hirtelen ötletnél - nem provokáltunk, nem dicsőítettünk, nem is nagyon gondoltunk bele igazán. Csak egy vicces abszurd jelenetnek tűnt. Mire leértünk ebédszünetre, már hívtak is az igazgatói irodába.

„Ez politikai provokáció.”

Újabb intő. Anyámék ismét kiakadtak. Mi pedig csak álltunk ott, és nem értettük: hiszen nem akartunk semmi rosszat. Nem fújtunk graffitit, nem rongáltunk, nem volt benne szándékos provokáció. Csak rossz időben voltunk viccesek. Ma már értem, miért rángatta meg jobban ez az eset a felnőttek idegrendszerét. Számukra mindez jelkép volt, nekünk viszont csak egy tréfa.

A két történet között eltelt pár év, de a lényeg ugyanaz volt. Nem akartunk bántani senkit. Csak mertünk kicsit másképp viselkedni, mint ahogy elvárták. És a rendszer, amelyben éltünk, sem a kérdéseket, sem a nevetést nem díjazta.

A „gyepes tégla” és a "vörös csillag" ma már csak emlékek, de ha becsukom a szemem, néha még hallom, ahogy valaki suttogja a pad alatt:

– Ez most akkor szentségtörés?

Az volt. De ma is azt gondolom: megérte.

Mintha az egész világ körülöttem felöltötte volna az ünneplőjét, csak én állnék ott farmerben, belül csupa kérdőjellel. Azóta sem szeretem az ünnepségeket. Nem a hagyománnyal van bajom, hanem amikor a forma mögül eltűnik a gondolat. Amikor csak azért kell komolyan venni valamit, mert „így szokás”.

Eszembe jut ilyenkor egy régi történet:

Egy kislány megkérdezi az anyját, miért vágja le minden húsvétkor a sonka két végét.

– Azért, mert az én anyám is így csinálta – feleli az anya.

A nagymama ugyanezt mondja.

– Azért, mert az én anyám is így csinálta.

Végül a dédnagymama árulja el az igazságot:

– Hát… azért, mert túl kicsi volt a lábos.

Ennyit a hagyományokról és szokásokról... Lehet, hogy a sonkának már rég nem kéne levágni a két végét – de még mindig levágjuk, mert senki sem kérdezi meg, miért. Talán ezért tesz feszülté minden szabályozott, előírt helyzet. Mert nekem mindig fontosabb volt a „miért”, mint a „mert így kell”. Két igazgatói intő és egy kicsi lábos tanított meg erre.